Ha a két anyag közé bekötsz egy feszültségmérőt, akkor ott adott V feszültség fog folyni. A feszültség értéke függ a közegtől, tengervízben, talajban, vagy meleg közegben sokkal gyorsabb a folyamat, mint mondjuk egy lakásban.
A sebességek és az anyagfogyás mindig a korróziós rendszer (korróziós partner, közeg, környezet, koncentráció) sajátossága.
Két módszer van:
- áldozati anód: tipikus példa, hogy acéltartály vagy vasbetonban az acélarmatúra magnézium vagy alumínium-anóddal van védve. Mindig a negatívabb anyag bomlik, vagyis a magnézium szépen rohad, tervezhető az élettartama és cserélendő. Híres magyar példa a nagykörúti csővezetékek. A villamosról megy a kóboráram a talajba - valahogy mindig lemegy és megáll a csővezetékben. Ott beindul az oxidációs folyamat, az acél rozsdásodik. Helyette a magnézium fog oxidálódni.
- bekalkulált korróziós pótlék. Annyira közel van és annyira speciális a korróziós rendszer - viszont a korrózió egyenletes, ekkor valamit engedni kell "rohadni". Ugyanez a játék a nukleáris reaktorban. Az uránnal kell egy negatívabb elem, ami abban a közegben, abban a hőmérsékletben és azon a mechanikai igyénbevételen működik, alacsony a neutronbefogasi keresztmetszete ÉS hegeszthető. Ez a cirkónium. A hafnium mondjuk majdnem minden szempontból megfelelne, sőt jobban hegeszthető, de brutális a neutronbefogási keresztmetszete...
