Haubagoi-nak az ellenvélemény:
Az USA-orosz szövetségnek – bár rendkívül tetszetős ötlet – de jelenleg nincs meg az alapja. Nem a logika hiányzik belőle, hanem valami egészen más.
Az Egyesült Államok legfőbb geostratégiai célja a többpólusú világrend kialakulásának megakadályozása, de legalább is a késleltetése, ameddig csak lehet.
Az egyik probléma valóban Kína, amely az USA fő riválisa. Bár az európai hatalmak is osztják az USA bizonyos aggodalmait, de nem akarnak visszavonulni egy új USA-Kína kétpólusú világrendben az USA védőernyője alá, az európaiaknak saját üzleti elgondolásaik vannak, amelyek alapjaiban nem egyeznek az amerikai érdekekkel.
Ez ugyan adhatna némi támogatást annak az elméleti orosz-amerikai együttműködésnek, amely Kína ellen lenne hivatott majd fellépni, hiszen ebben az esetben a kissé önállóbb Európa is újra meg lenne szépen osztva, de ez gyakorlatilag ugyanúgy az egypólusú, USA vezette világrendnek a végét jelentené, csak itt már nem Kína egyedül alkotná a másik önálló pólust, hanem Oroszország (vagy SZU 2.0, tök mindegy) lenne a harmadik pólus.
Mindezt úgy, hogy közben az USA elveszítené még Európát is, mint kvázi vazallust és szövetségest. Egy ilyen amerikai „árulás” esetén vajon a nyugat-európai hatalmak továbbra is az Egyesült Államokat tekintenék szövetségesüknek? Szerintem ez teljességgel kizárt. Arról most nem is beszélek, hogy az orosz demográfiai helyzet lehet, hogy sok mindenre kedvező lenne (???), de nem egy kvázi hódító háborúra (Kelet-) Európa ellen. Soha a történelemben nem volt még olyan, hogy egy demográfiailag csökkenő birodalom területi expanzióba kezdjen, ez egy nonszensz ötlet. A Krím elfoglalása sem a területi expanzióról szólt, hanem a katonai-stratégiai helyzetük mentéséről.
További gond ezzel az elmélettel az, hogy a Szovjetunió felbomlását követően nem egy új világrend érkezett el (hiába is állította ezt anno id. Bush), hanem továbbra is ugyanaz a világrend maradt, csak ebben az egyetlen pólus hatalma teljesedett ki, ami nem új világrendet, hanem az addigi világrend deformációját okozta. A Varsói Szerződés és a KGST felbomlása után létrejött Európai Unió strukturális felépítése és betagozódása tovább erősítette az Egyesült Államok dominálta világrend belső kohézióját.
Csakhogy ennek a világrendnek a jelenlegi szerkezete és működése alapvetően az USA vezette egypólusú világrendre van szabva, magyarul egy többpólusú rend kialakulása, sőt, aktív támogatása alapjaiban bontaná meg a Nyugati világ belső kohézióját. Ez pillanatnyilag nem érdeke sem az Európai Unió vezetőinek, legkevésbé az Egyesült Államok irányítóinak.
Innentől kezdve az amerikai stratégia annak van alárendelve, hogy Európát „szorosan fogva” kikezdje az orosz, illetve a kínai centrumot. Oroszország elsősorban katonai oldalról, Kína pedig gazdasági oldalról a leginkább problémás ügy.
Az USA alapvető érdeke az lenne, hogy szalámi taktikával külön-külön gyengítse, illetve szorítsa vissza a két nagyhatalmat, de erre úgy tűnik, hogy már kevés az idejük, így a jelenlegi amerikai adminisztráció – Trump elnökkel ellentétben – egyszerre vágott neki Moszkva és Peking rendszabályozásának.
Ennek óhatatlan következménye a két ázsiai óriás összefogása, amelynek időtartam és mélysége valójában az Egyesült Államok lépéseitől függ. Trump megbuktatásával újra a hatalomra kerültek a nyíltan neokonzervatív erők és elég hamar belevágtak az Új Amerikai Évszázad projekt megvalósításába, amelynek az egyik fő alapja a katonai fenyegetés növelése és a katonai erő használata.
A neokonzervatív tételek eleve kizárják bármiféle stratégiai, pláne katonai együttműködés kialakítását az Egyesült Államok és Oroszország vagy Kína viszonylatában, az egyetlen elfogadható lehetőség számukra a vitán felül álló dominancia fenntartása és ennek jövőbeni elismertetése. Az ukrán helyzet is ennek a folyamatnak egy szelete.
Az, hogy ez a stratégiai helyes vagy sem, működni fog vagy sem, békét, avagy háborúkat hoz, ezt majd belátható időn belül érzékelni fogjuk.