Marhajó interjú. Ne csak a kérdések legyenek meg, hanem a válaszok is.
Tartva a fenti sorrendet.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, akár egy önálló műsort is kitenne, ugyanis ma a konfliktusok nem a katona bevetésével kezdődnek. Manapság már katonai műveletekről, vagy katonailag értelmezhető befolyásolási műveletekről beszélünk. Ha körbe néznek a világban, befolyásolási műveletek garmadájával találkozunk a napi sajtóban, amik egyfajta piacfelosztási mechanizmus részei. Talán többen emlékeznek történelmi tanulmányaikból, hogy valahogy így indult a nagy 20. századi konfliktus is, a piacok felett gyakorolt befolyások újraértelmezése volt akkor is a konfliktusok kiindulópontja. Ez ma is igaz lehet. A hadiipari cégek el is mondják, hogy ők a saját bőrükön érzik azt, hogy a frontvonalban állnak ebben a kérdésben. Ha azt nézzük, hogy egyéb iparágakban is milyen komoly ütemváltások mennek egy regulációs vagy bírósági döntés eredményeként akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a világban e téren a feszültség érezhetően nő.
......
Hadd adjak erre egy másik szempontú elemzést. A haderőfejlesztés és a hadiipar fejlesztés – bár a köznyelvben inkább pozitív érzet kapcsolódik hozzá az ipar technológiai vezető szerepe miatt – közgazdasági értelemben mindig egy nagyon veszélyes fejlesztési program. Talán érdemes lenne egyszer kivesézni, hogy pontosan mi is történt 1990 előtt a hidegháborús időszakban, amikor két teljesen ellentétes katonai stratégia állt egymással szemben. Az egyik az iparfejlesztésen keresztül próbált kisebb létszámú, de magas technológiájú eszközökkel egyensúlyt elérni – ez volt a nyugati elképzelés. Ezzel szemben volt a keleti elképzelés, amelynek nem voltak rossz katonai megoldásai, de egy sokkal – nem harcászati, hanem felhasználói szempontból – „butítottabb” technológiát használt és számosságával akarta elérni az erőfölényt.
Amit nem tud a mi generációnk az az, hogy valójában a második stratégia felülmúlta az elsőt. Egy valós fegyveres konfliktusnál – ami nem áll meg csak a hidegháború szintjén – a keleti blokk országai 5-6 napon belül az európai hadszíntéren dűlőre tudták volna vinni ezt a konfliktust. Nagyon érdekes, hogy mi történt abban a 30-40 évben. Mivel nekik sokkal nagyobb erőforrásokat kellett e katonai koncepció mögé tenniük, felégették saját gazdasági hátországukat. Tehát valójában úgy nyerte meg a nyugat egy puskalövés nélkül a hidegháborút, hogy a keleti oldal elszámolta saját katonai stratégiája gazdasági erőforrásait.
Itt a bizonyíték arra, hogy minden haderőfejlesztés először egy gazdasági stratégia mentén kell, hogy elinduljon és nem is szabad hozzányúlni, amíg a gazdasági racionalitásokat nem rakjuk össze. Így lehet megérteni azt, amikor a NATO szakértők azt mondják, hogy a GDP 2%-át költsük a haderő fejlesztésre, mert ennyi az elvárható összeg. Ez nem véletlen szám, hanem valójában egy közgazdaságilag kiszámolt érték a NATO-n belül. Azért állapították meg ezt a számot, mert a 2% még nem dönti romba egy nem létező, felépítésre váró hadiipar mellett sem a gazdaságot. De vannak olyan országok is, melyek nagyon komoly hadiipari kibocsátók, tehát náluk pörgeti a gazdaságot minden haderőfejlesztés. Ezért ők bátrabban nyúlnak hozzá magasabb számokhoz. A NATO-n belül néhány évvel ezelőtt volt egy vita, hogy ezt a 2%-ot meg kéne emelni 3-4 %-ra. Ennek élharcosa az Egyesült Államok volt, hiszen rengeteget nyert volna egy ilyen megegyezésen. De ezt a NATO szakértők nem igazolták vissza, hiszen az ő feladatuk az volt, hogy olyan országok érdekeit is figyelembe vegyék, amelyeknek nincsen komolyabb hadiipari kibocsátása.
Tehát minden haderőfejlesztés először egy közgazdaságtani racionalitásból indul. Itt elérünk a hadiiparhoz, ahol ugyanez a helyzet. A hadiipar lehet rendkívül veszélyes egy országra nézve, és lehet húzóágazata a gazdasági fejlődésnek. De ehhez olyan termékekbe kell invesztálni és olyan cégekkel kell közreműködni, akik képesek a nemzetközi versenyben fennmaradni. Ez nem egy klasszikus szabadpiaci verseny, nagyon komoly politikai nyomásgyakorlás, illetve befolyásolás van ezen a piacon, súlyos érdekrendszereket és alkukat kötnek. Nagyon ügyesen kell tudni kikalkulálni, hogy ki kikkel és milyen szövetséget köt annak érdekében, hogy ezen a piacon életképes maradjon. Ha ezt nem tudjuk meglépni, akkor az egész hadiipari fejlesztés egy ballasztként ott fog maradni a magyar gazdaságon, és akkor a visszájára sül el az egész fejlesztés. Ezért hívjuk be a külföldi cégeket, ezért próbáljuk rábeszélni a magyar befektetői csoportokat, hogy ne Magyarország szintjén, hanem nemzetközi szinten lépjenek be a tulajdonosi oldalon a hadiipari cégekbe.
Az elmúlt 150 év alapján lehet látni, hogy kik azok az országok és cégek, amelyek fönnmaradnak ebben a versenyben. Ez nem egy titkos klub, lehet látni, hogy kikkel érdemes összehangolni a fejlesztéseinket. Nem véletlenül vagyunk közös projektben az Airbussal, Rheinmetallal vagy a Dynamit Nobellel. Olyan cégeket próbálunk Magyarországra bevonzani, amelyek bizonyították az elmúlt 100-150 százötven évben, hogy képesek állni ezt a piaci versenyt.