Kelet-Európa mindig Kelet-Európa marad és ez nem a szovjet megszállók, vagy a szegényes KGST bűne és nem is a dicső EU érdeme.
Ahogy Nyugat-Európa második világháború utáni talpraállítása sem volt egy önzetlen cselekedet az USA-tól, lásd példaként a brit hadiipar és gazdaság pofára esését a hatvanas évektől kezdve. Ekkor nyújtotta be Washington a számlát. Azóta van London felett teljes amerikai kontroll.
De mindezeken túl is óriási naivitás azt feltételezni, hogy a nyugati életszínvonal és irigyelt kultúrális-morális-gazdasági felsőbbrendűség a kontinens keleti régiójában, szimplán a nyugatról diktált politika kritika nélküli elfogadásával meghonosítható. Nem valósítható meg, még úgy sem.
Európa nyugati fele az elmúlt ezer évben világhódító nagyhatalmak történelme volt. Az idegent ők a meghódított gyarmataikon és a hozzájuk bevándorolt alázkodó és hálás menekültek képében látták zömmel.
Könnyű őket a kontinens keleti feléből, kis nemzetek tagjaiként, békaperspektívából irigyelni.
Könnyű őket példaként láttatni a hozzájuk kimenekült rokonaink példáin keresztül, miközben magunkat csak lesajnáljuk, hogy idehaza, a provinciális, poros kis kelet-európai valóságban nem jutunk egyről a kettőre.
De ne feledjük, Kelet-Európa a számos kis, egymással összeugrasztható náció és entitás térsége, egy kelet-nyugati átjáróház, ahol ugyanezen ezer év alatt az idegen, mint olyan, a hódítót jelentette. Itt mindig más nagyhatalmak mondták meg, hogy mit, hogyan kell tenni.
A törökök, németek, oroszok, az EU, mind a világ más helyeiről összegyűjtött javaikra támaszkodva diktálták és diktálják itt a politikát.
Keleten a két legnagyobb lélekszámú állam, a lengyelek és a románok együttesen sincsenek annyian, mint a németek egymagukban. De ráadásként ott vannak külön-külön a franciák, spanyolok, angolok, vagy a két kis Benelux államocska, amelyek egykoron szintén jelentős gyarmatokat tudhattak maguknak.
Ez az a bizonyos bezzeg-EU. Így könnyen diktálhatnak nekünk.
Mert így könnyű őket jó példának beállítani, de technikailag semmivel sem mások, mint keleti tükörképük, az egykori Szovjetúnió volt.
A különbség csak annyi, hogy a második világháború után ez a bizonyos Nyugat kisebb emberveszteség mellett, nagyobb gazdasági támogatást kapott az USA-ból, mint ami a szovjeteknek rendelkezésre állt.
Emiatt komolyabb szintre tudott felfejlődni, de egykori befolyása feletti joga egy az egyben átadódott a tengerentúlra.
Teljesen természetes, hogy egyes keletről menekült, térben és időben is jól eloszló kisebb csoportoknak, családoknak, egyéneknek volt esélyük fegyelmezett menekültként, a kinti normákat elfogadva egyéni sikereket elérni egy sokkal nagyobb potenciállal bíró közegben, vagy szimplán csak megcsodálni és élményként hazaüzenni a nyugati élet felsőbbrendűségét.
De a Nyugat ugyanezt soha nem fogja itt is megengedni.
Minden birodalom mindenkori felhajtóerejét a folyamatosan lenyomva tartott perifériájához képesti potenciálkülönbség biztosítja.
Keleten soha nem lesz nyugati életszínvonal, csak, ha valamely okból kifolyólag a Nyugat előbb találna összeomlani és valamely csodának köszönhetően Káeurópa össze tudna fogni.