E versel kívánok mindenkinek áldott húsvéti ünnepeket
Húsvéti ballada
A zsoldos áll. Komor és hallgatag.
Szoborrá dermedt, roppant gondolat.
„Ébredj már hé – süvít felé a szó –
utcán-teren rikolt a sok csaló
s még elhiszi e kótyagos világ,
hogy új életre hívta önmagát
a megfeszített, hitvány lázadó!”
A zsoldos áll. Még pillája se rebben,
a földre bámul kővédermedetten.
„Felelj!” – riad rá sürgetőn a hang,
ocsudva néz föl… maga áll alant
a téres csarnok cifra lépcsején,
körötte s fönt: egész seregnyi vén,
írástudók s a tisztes főtanács.
És unszolják őt: „Szólj hát, hogy csalás,
amit kiáltva zúg az utcanép!”
A zsoldos áll. Most fölszegi fejét,
egyetlen szót mond, sujtó mondatot:
– Föltámadott!
Egyetlen szó és retten a tanács,
nyűgözi szörnyű lidérces nyomás.
Reszket a kéz, vacogva jár a fog,
bent: ájult csend, kint: lelkes asszonyok…
Most észbekap a legsújtottabb vén:
„Nem addig van, te ostoba legény!
Valld meg: hazudtál, elnyomott az álom,
no szólj fiam… hát ugye, hajnaltájon,
miként ez gyakran történni szokott…
nos, mit felelsz?
– Föltámadott!
Szörnyű a szónak foganatja:
megáll a szív egy pillanatra.
Majd felsüvít egy szálig mind
de ím – a főpap egyet int
s már selymes-lágyan zeng a szó:
„Vigyázz fiam… ne légy bohó…
pénzt vetsz félre s a jószerencsét
meg lásd: van arra tiszta mentség,
hogy elaludtál s ezalatt…”
– Nem, nem uram! Egy pillanat
se maradt ottan őrizetlen!
Én virrasztottam rendületlen,
mikor fény támadt s ó, csoda…
„Mit fecsegsz itt te ostoba?
Elhallgass hé, te eszelős,
kísértet-látó, dunna-hős!”
Csörren a kard, dobban a láb:
– Egy szót se többé! Ne tovább,
mert Istenemre, nem tudom,
lesz-é számodra oltalom?
Én: dunnahős? Kísértetlátó?
Nekem? Ilyet? – ki tíz csatából
hoztam e régi, sok sebet?
Az én szemem sosem káprázik,
s rajtam nem úr a rémület!
De ti, urak, ti főpapok
tibennetek a tél vacog
mert akit sírnak szántatok,
én láttam őt: föltámadott!
„Pokolra véled, gaz ripők,
minket gyalázó rút pogány!
Lesz gondunk rá, hogy észretérj,
majd átkozódsz még – mit se félj,
a názáreti nyomdokán!
A zsoldos áll. A válla rándul,
sötét, haragvó homlokárul
a kard fiának gőgje néz.
– Én nem vagyok, csak közvitéz,
hitem sincs más, csupán e dárda.
Nem volt részem se tanításba,
Krisztust bíz én nem ismerem,
hát hogy lehetne Istenem?
De azt az egyet nyiltan, bátran,
ha tiltjátok is, elkiáltom:
a sziklasírba zárt halott,
nem ember volt: föltámadott! –
Tagló e hang. – Fullaszt a csend.
Döngött a kő, ahogy kiment.
De még utána vág a szó:
„Majd lejjebb adod lázadó!
Társad kivallja majd nekünk,
a népkergítő, buta bűnt,
hogy a halottnak hívei
mint jöttek őt megejteni
s ellopván onnét mesterük:
föltámadást hirdetik!
Tudom kivallja nyomban ez
– kit nem kápráztat a kereszt –
a másik őr – Szólítsd be hát,
ki véle volt, a katonát!”
Csönd. Csönd. – Ajtót les mind a vén
S belép a fegyveres legény.
Szép ifjú arca mosolyog
szemében kéklő ég ragyog
s vitézi jel egy nagy, pogány
kardvágás, tiszta homlokán.
Derül az kör. Lágy fuvalom
suhan át téren, udvaron.
„Figyelj fiam – kezdi a vén –
ugye, ma hajnal idején…”
A fiú rávág: – Úgy, uram,
már éppen pirkadt pirosan,
hogy szembe vélünk, hirtelen
fény gyult a sírnak mélyiban.
Vakító tiszta ragyogást
vetett egy színarany palást,
angyalnak égett vállain…
S e fénytsugárzó kerubin
úgy görgette a kőlapot
hogy kisujja sem fáradott! –
A főpap ránéz, mosolyog:
– Ő is korbácsot szenvedett!
Vad, lódarázzsal telt üreg
zúg úgy, mint itt e sok öreg
„Pokolra véled, átkozott,
ne legyen boldog nappalod,
rémek zaklassák éjjeled
dögvészbe vesszen életed!”
A fiú áll és mosolyog,
majd leveszi a sisakot
s a kőre rakja mindenét:
kardját, dárdáját, köpenyét,
pajzsot, sarut és lábvasat…
S míg bent az átok megszakad
megindul lassan boldogan,
szemében Isten fénye van
s az utca zengő népivel
ujjongó himnuszt énekel;
már égigér e tiszta dal
s végigsöpör a bús világon
mint fellegűző, szent vihar...