MH: Újrajátszott történelem
Az Egyesült Államok saját történelmét is tanulmányozhatná, mielőtt Oroszország hatalmi játszmáit kritizálja.
A történetet jól ismerjük. Egy nagyhatalom vezetője - miután évekig próbálta kordában tartani kritizálóinak törekvéseit - megelégelte feltörekvő szomszédjának "kilengéseit", s mikor úgy tűnt, hogy a játszma végén ő húzza a rövidebbet, véget vetett a passzív szemlélődésnek, az oligarcha-befolyásra és domináns attitűdre épített politikai válaszoknak, s lépett.
De ekkor az alárendelt szomszédságban forradalom tört ki, s elüldözték a két ország közötti kapcsolatokat ápoló korruptnak kikiáltott vezetőt. A helyébe lépő kormányzat összefogott a nagyhatalom leghatalmasabb riválisával, egyrészt azért, mert ideológiailag egyértelműnek tűnt ez a lépés, és persze mindig jólesik alátenni a legfőbb vetélytársnak.
Ekkor a konzervatív nagyhatalom vezetője fegyveres csoportokat küldött az eltávolodó szomszédjához, hogy megakadályozza az új kormányzat felzárkózását, s az új hatalom megszilárdulását.
A történet valóban ismerősen hangzik, csakhogy a főszereplője nem Oroszország, a bajba jutott állam pedig nem Ukrajna. Ez a történet a Ronald Reagan alatt vezetett amerikai katonai hadjáratról szól, melynek Nicaragua volt az elszenvedője.
A nyolcvanas évek elején a legtöbb amerikai - attól tartva, hogy a szovjet hatalom növekedésének senki sem tud majd gátat szabni - gyorsan az elnöki székbe szavazta Ronald Reagant, s egy költséges, nagyszabású katonai hadjáratot indítottak
Reagan különösen érzékeny volt a szovjet hatalom nyugati féltekén tapasztalt túlkapásaira, így mikor Nicaragua a szandinista forradalom után eltávolította vezetői pozíciójából az Amerika-barát diktátort, Anastasio Somoza Debaylát, s egyre szorosabbra próbálta fűzni a nicaraguai-kubai kapcsolatokat, Reagan kormánya fegyvereket küldött az anti-szandinista kontráknak. Az amerikai fegyveres beavatkozás harmincötezer nicaraguai életébe került, ami a lakosság két százalékát jelentette. Ha ezt a számítást ma elvégeznénk az Egyesült Államok lakosságán, akkor hatmillió amerikai életről beszélnénk.
Ez a harminc évvel ezelőtti eset nemcsak hogy teljesen hiteltelenné teszi az amerikai aggódást Oroszország "külföldi agressziója" miatt, hanem egy triviális tényt is megerősít: ha egy nagyhatalom határainál bármilyen mozgolódás kezdődik, azt minél előbb orvosolni fogják, mégpedig a legkevésbé sem kesztyűs kézzel. A Nyugat gondolkodásmódja itt vall kudarcot: amíg ezt a mentalitást nem tudják, vagy nem akarják megérteni, addig az ukrán válság kirobbanása és megoldása rejtély marad számukra.
Moszkvának most komolyabb problémákkal kell szembenéznie, mint az Egyesült Államoknak a nyolcvanas években: Nicaragua egy kisállam volt, lakossága a mai New York-ival megegyező, katonailag pedig abszolút jelentéktelen. Ennek ellenére kíméletlenül leigázták a nyomorgó, gyenge országot csupán stratégiai fenyegetés gyanánt. Reagan nyíltan kijelentette, hogy a szandinisták likvidálása nélkül egy nyílt terrorfenyegetést engedtek volna szabadjára, ami két nap alatt Texas államnál köthetett volna ki.
A mai amerikai geopolitikai törekvések a NATO-bővítés végrehajtását sürgetik, és azt állítják, hogy Kijev fegyveres támogatása nem jelent fenyegetést Moszkva számára. Ilyen értelemben szerintük Putyin vagy eltévedt, vagy szimplán képmutató, mikor külföldi veszélyre figyelmezteti országát. S itt vall újra kudarcot a nyugati mentalitás: az teljesen érdektelen, hogy a transzatlanti beavatkozás mekkora fenyegetettséget jelentene Oroszországra nézve. Ha Putyin úgy látja, hogy ellene irányulnak a külföldi törekvések, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ezt a veszélyt megszüntesse.
A nyolcvanas években az Egyesült Államok elnöke - aki a világ leghatalmasabb gazdaságát és katonai erejét irányította - a "szedett-vedett" szandinista felemelkedéstől való félelmében egy illegális katonai inváziót indított Nicaragua ellen. Putyinéknak ezzel szemben egy negyvenöt milliós NATO-haderővel kell számolniuk a nyugati határukon.
A Moszkva-ellenes hatalmak pedig mondhatják, hogy Nicaraguában kommunistákat likvidáltak, akik Fidel Castro és a Szovjet-"gonosz"-unió játékszerei voltak, s ennek ellenében Ukrajnában szabadságszerető reformerekről, piacorientált demokratákról beszélünk (Jacenyuk, Porosenko), akik alig várják, hogy lezárják a korrupcióval átitatott hatalmi rendszerek sorát. Ezek a fekete-fehér erkölcsi játékok Nicaraguában sem váltak be, s a jelenkori ukrán válság idején sem bizonyultak hatékonynak. Az erkölcsi dilemmázás helyett politikai hozzáértésre lenne szükség, s ezzel az Egyesült Államok egy újabb iraki és líbiai nemzetközi kudarchoz hasonló incidenst is megelőzhetne. Az orosz-ukrán határról azonnali visszavonulást kiáltóknak inkább a "csapatjátékra" kellene koncentrálniuk, mert ebben a válsághelyzetben nem nyertest, hanem megoldást kell találni.