Nyilvánossá vált, hogy az amerikai és a német vezetők megígérték: a NATO nem terjeszkedik Kelet felé.
"Eddig is tudtuk, de a
George Washington University Nemzetbiztonsági Archívumban
(National Security Archive – NSA) az elmúlt év végén felszabadított amerikai, szovjet, német, brit és francia dokumentumok immár kétségtelenné is teszik, hogy az 1980-as évek végén a nyugati politikusok átverték
Mihail Gorbacsovot, a
Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkárát. Elhitették vele, hogy a
NATO-t nem fogják Kelet felé bővíteni, amennyiben a Szovjetunió kivonja csapatait Kelet-Európából. Hozzám a
Balmix.hu szemléjén keresztül jutott el az
NSA anyagáról a rövid összefoglaló. Eszerint:
George H. W. Bush elnök 1989 decemberében, a máltai csúcstalálkozón biztosította
Gorbacsovot, hogy az USA nem fogja kihasználni a kelet-európai „forradalmakat” arra, hogy ártson a szovjet érdekeknek. A nyugati vezetők
NATO-ra vonatkozó első konkrét ígéretei 1990. január 31-én fogalmazódtak meg.
Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter nagy, nyilvános beszéddel dobta be a német egyesülés gondolatát a bajorországi Tutzingban. Az USA bonni követsége ezzel kapcsolatban arról tájékoztatta Washingtont, hogy
Genscher rávilágított:
„a változások Kelet Európában és a német egyesülési folyamat nem vezethetnek a ‘szovjet biztonsági érdekek károsítására’. Ezért, a NATO-nak ki kell zárnia a ‘területének bővítését Kelet felé, azaz a mozgását közelebb a szovjet határokhoz”.
Ez volt az a mézes madzag, amit újból és újból elhúztak a Szovjetunió enyhén szólva jóhiszemű vezetője, illetve a grúz származású
Eduard Sevarnadze, a Szovjetunió utolsó külügyminisztere, a nem sokkal később függetlenné vált Grúzia első államfője előtt. Ennek bűvöletében – az afganisztáni háború kudarca és a köztársaságok vezetőinek saját hatalmi ambíciói mellett – született meg talán túlságosan is hirtelen, a következményekkel – például a hazaszállított csapatok tisztjeinek és családtagjaik tízezreinek elhelyezési gondjával – nem számoló döntés a Kelet-Európából való kivonulásról. Lényegében a jaltai megállapodásból eredő jogokról való lemondásról.
Ezzel Kelet-Európa piaca, általában szinte egész gazdasága az egyre inkább értékesítési nehézségekkel, a képzett és drága munkaerő miatti válsággal küzdő Nyugat ölébe hullott. A manőverrel piacot, olcsó munkaerőt szereztek a nyugati cégek. A bennszülötteket, vagyis minket, a demokrácia a szabadság ígéretével szelídítettek meg, sőt villanyoztak fel. Arra persze a helybeli értelmiség sem figyelmeztetett – talán nem is figyelmeztethetett –, hogy a demokratikusnak mondott választások végső célja a tömegek kirekesztése a tulajdonképpeni döntéshozatalból, s hogy a szabadságjogok mit sem érnek a mélyszegénységben élők számára. Ami pedig ennél is fontosabb: nem csak a Szovjetuniónak lett volna szüksége átmeneti időszakra, de Kelet-Európának is legalább egy évtizedre ahhoz, hogy ne érjék védtelenül az itt élők számára lényegében ismeretlen nyugati gazdaságszervezési, vállalatirányítási, pénzügyi és agresszív marketing módszerek.
Ám a nyugati bacchanália sem tartott sokáig. Néhány évtizeddel később, amikor immár az Ukrajna nyugati határáig húzódó keleti terjeszkedéssel szerzett anyagi és szellemi erőforrások is kimerültek, a gazdasági válságjelenségek újratermelődtek. Ezzel párhuzamosan a nyugati, illetve a közép-kelet-európai társadalmakban teret nyertek a szélsőjobbos nézetek és kormányok, sőt fasisztoid rendszerek. Igaz, a lengyel-amerikai
Zbigniew Kazimierz Brzezinski, a washingtoni kormányzat egykori nemzetbiztonsági tanácsadója jó előre jelezte, hogy hamarosan napirendre kell tűzni a további terjeszkedést Kelet –
Napóleon szavával a mesés Moszkva – felé. S hogyan másként? Kijeven keresztül. De a héja
Brezinski tervét csak akkor kezdtük komolyan venni – már aki tudott róla –, amikor annak Ukrajnában is megkezdődött a valóra váltása. Tegyük hozzá: az egykori amerikai külügyminiszter
Henry Kissinger figyelmeztetése ellenére. Erre persze nekünk most is azt mondják: csak a demokrácia terjesztése a cél.
A jaltai status quo feladását a Szovjetunióban gyorsan követte a pártállami irányítási-közigazgatási rendszer szétesése részben amiatt is, mert az apparatcsikok országszerte ott hagytak csapot, papot, hogy az addigi állami javak utáni tülekedésben átzsilipeljék magukat a kapitalizmusba. Amikor
Gorbacsov feleszmélt, késő volt. Akkor már ő is csak annyit tudott mondani, hogy
„Engem átvertek”, amint az
Kemény László tavaly megjelent
, A Szovjetuniótól a 21. század Oroszországáig című könyvében olvasható. A
Kemény által az egykori szovjet vezetővel 2000-ben készült, televíziós sugárzásra szánt, de végül adásba soha nem került,
Gorbacsovval folytatott beszélgetésben hangzott el az inkriminált mondat."
