Joel Wainwright az Ohio Állami Egyetem földrajz-professzora és Geoff Mann, A Simon Fraser Egyetem Globális Politikai Gazdaságtan Központjának igazgatója írtak egy érdekes könyvet, az a címe, hogy Climate Leviathan: A Political Theory of Our Planetary Future. A könyv nyelvezete nem túl olvasóbarát, és a szerzők neomarxizmusa a végkövetkeztetések többségére is rányomja a bélyegét (a klímaváltozásért elsősorban a világ leggazdagabbjait hibáztatják, holott okolható érte mindenki, aki autóba ül, légkondizik, műanyagszemetet termel, pazarol vagy rengeteg vöröshúst fogyaszt), de a szerzők megállapításai mindenképp elgondolkodtatóak. Aki nem akarja a könyvet elolvasni, az megnézheti a New Yorker interjúját a szerzőkkel.
Wainwright és Mann arról írnak, hogy a klímaváltozás mennyire és miben alakítja át a világpolitikát. A szerzők válasza szerint nagyon, és hogy ezt bemutassák, a könyvben még lehetséges jövőképeket is felvázolnak. Szerintük, mivel a klímaváltozás globális probléma, globális szinten lehet csak hatásosan kezelni, ez pedig komoly kihívást jelent a nemzetállami szuverenitásra nézve. A nemzetállami szuverenitás pedig eléggé makacs dolog: az utóbbi néhány száz évben nem igazán változott a koncepciója, és most nagyon sok politikai erő pont azt szeretné, hogy a nemzetállamok védekezzenek a szuverenitásukra irányuló kihívásokkal szemben.
A bolygó élővilága azonban nem egy-egy nemzetállamé, hanem mindannyiunké, és a klímaváltozás hatásai sajnos nem tartják tiszteletben az országhatárokat. A nemzetállami szuverenitás korlátozására irányuló törekvések már meg is jelentek, az iszonyatos mértékű kínai környezetszennyezést például több nemzetközi szervezet és más államok is próbálták korlátozni. A kínai környezetszennyezés kritikusai persze nem elsősorban Kína szuverenitásába szeretnénk beavatkozni, hanem egy élhetőbb bolygót szeretnének, végső soron azonban mégis arról van szó, hogy a kínai államon kívüli szereplők akarják megmondani, hogy a kínai állam kínai földön, kínai állampolgárokkal mit csinálhat és mit nem. De ezeknek a kísérleteknek az éppen szuperhatalommá váló Kína egyelőre ellenállt.
Wainwright és Mann szerint azok a politikai vezetők és szavazóik, akik ebben a helyzetben a nemzetállamok megerősítéséért dolgoznak, csak reagálnak a liberális-kapitalista világrend bukására, és azért akarják minden erejükkel megtartani a nemzetállamot, mert azt hiszik, ez az egyetlen eszköz, amivel az emberek hatásosan nézhetnek szembe a nagy problémákkal. A szerzők azonban az interjúban a verekedésben kétségbeesetten lóbált döglött macskához hasonlították a nemzetállamot; támogatóik talán eltalálnak vele valakit, de sokkal jobban tennék, ha a döglött macskánál jobb eszközzel vagdalkoznának.
A szerzők szerint egyébként az emberiség rövidesen tényleg kénytelen lesz érdemben és globálisan foglalkozni a klímaváltozással, hiszen a tudósok között már most is vitán felül áll, hogy a szélsőséges időjárási jelenségek felforgatják az életünket. Éppen ezért a könyvben felvázolt jövőképek többsége gyengülő nemzetállamokkal számol. Ezzel szemben áll a könyvben a Klíma Maónak nevezett jövőkép, amiben a klímaváltozás kezelésében kiemelkedik valamilyen új, globális szuverén szereplő (ami egyébként lehet egy hagyományos állam is), ami erővel kényszeríti rá a világpolitika többi szereplőjét arra, hogy vegyék komolyan a klímaváltozást és kezeljék együtt a hatásait.
Ehhez képest a világ sok állama most még a tagadás fázisában jár a szerzők szerint, azt gondolják, a több tízmillió klímamenekült ellen hatásos védekezés, ha falakat és kerítéseket építenek az országhatárokra. A problémát azonban ez messze nem oldja, meg, előrejelzések szerint 2050-re akár 200 millióra is nőhet azok száma, akik a klímaváltozás miatt kényszerülnek otthonuk elhagyására. Most, hogy még nincsenek olyan sokan ezek az emberek, és nem is annyira elszántak, a menekültek számának növekedéséből több populista politikus is hasznot tud húzni.
Ha ez a hozzáállás marad uralkodó, ami a szerzők szerint kifejezetten valószínű, akkor a Klíma Leviatán jövőkép valósul meg, amiben a nemzetközi világrendet a klímaváltozás mellett az fogja meghatározni, hogy a nemzetállamok félnek egy új, globális szuverén születésétől, és mindent megtesznek ennek elkerülése érdekében.
A harmadik, és legoptimistább jövőkép, amiben az emberek és civilszervezetek maguk fordulnak egymás felé, és fognak össze a klímaváltozás kezelése érdekében. A szerzők megjegyzik, hogy bár ők nem vallásosak, de Ferenc pápa is valami hasonlót vázolt fel 2015-ös Laudato Si kezdetű enciklikájában, egy új világrendet, ami a mindennapi emberek közötti globális szolidaritáson és a bolygónk iránti szereteten alapul.
A klímaváltozás valós, és gyökeresen felforgatja a világpolitikát is
Wainwright és Mann arról írnak, hogy a klímaváltozás mennyire és miben alakítja át a világpolitikát. A szerzők válasza szerint nagyon, és hogy ezt bemutassák, a könyvben még lehetséges jövőképeket is felvázolnak. Szerintük, mivel a klímaváltozás globális probléma, globális szinten lehet csak hatásosan kezelni, ez pedig komoly kihívást jelent a nemzetállami szuverenitásra nézve. A nemzetállami szuverenitás pedig eléggé makacs dolog: az utóbbi néhány száz évben nem igazán változott a koncepciója, és most nagyon sok politikai erő pont azt szeretné, hogy a nemzetállamok védekezzenek a szuverenitásukra irányuló kihívásokkal szemben.
A bolygó élővilága azonban nem egy-egy nemzetállamé, hanem mindannyiunké, és a klímaváltozás hatásai sajnos nem tartják tiszteletben az országhatárokat. A nemzetállami szuverenitás korlátozására irányuló törekvések már meg is jelentek, az iszonyatos mértékű kínai környezetszennyezést például több nemzetközi szervezet és más államok is próbálták korlátozni. A kínai környezetszennyezés kritikusai persze nem elsősorban Kína szuverenitásába szeretnénk beavatkozni, hanem egy élhetőbb bolygót szeretnének, végső soron azonban mégis arról van szó, hogy a kínai államon kívüli szereplők akarják megmondani, hogy a kínai állam kínai földön, kínai állampolgárokkal mit csinálhat és mit nem. De ezeknek a kísérleteknek az éppen szuperhatalommá váló Kína egyelőre ellenállt.
Wainwright és Mann szerint azok a politikai vezetők és szavazóik, akik ebben a helyzetben a nemzetállamok megerősítéséért dolgoznak, csak reagálnak a liberális-kapitalista világrend bukására, és azért akarják minden erejükkel megtartani a nemzetállamot, mert azt hiszik, ez az egyetlen eszköz, amivel az emberek hatásosan nézhetnek szembe a nagy problémákkal. A szerzők azonban az interjúban a verekedésben kétségbeesetten lóbált döglött macskához hasonlították a nemzetállamot; támogatóik talán eltalálnak vele valakit, de sokkal jobban tennék, ha a döglött macskánál jobb eszközzel vagdalkoznának.
A szerzők szerint egyébként az emberiség rövidesen tényleg kénytelen lesz érdemben és globálisan foglalkozni a klímaváltozással, hiszen a tudósok között már most is vitán felül áll, hogy a szélsőséges időjárási jelenségek felforgatják az életünket. Éppen ezért a könyvben felvázolt jövőképek többsége gyengülő nemzetállamokkal számol. Ezzel szemben áll a könyvben a Klíma Maónak nevezett jövőkép, amiben a klímaváltozás kezelésében kiemelkedik valamilyen új, globális szuverén szereplő (ami egyébként lehet egy hagyományos állam is), ami erővel kényszeríti rá a világpolitika többi szereplőjét arra, hogy vegyék komolyan a klímaváltozást és kezeljék együtt a hatásait.
Ehhez képest a világ sok állama most még a tagadás fázisában jár a szerzők szerint, azt gondolják, a több tízmillió klímamenekült ellen hatásos védekezés, ha falakat és kerítéseket építenek az országhatárokra. A problémát azonban ez messze nem oldja, meg, előrejelzések szerint 2050-re akár 200 millióra is nőhet azok száma, akik a klímaváltozás miatt kényszerülnek otthonuk elhagyására. Most, hogy még nincsenek olyan sokan ezek az emberek, és nem is annyira elszántak, a menekültek számának növekedéséből több populista politikus is hasznot tud húzni.
Ha ez a hozzáállás marad uralkodó, ami a szerzők szerint kifejezetten valószínű, akkor a Klíma Leviatán jövőkép valósul meg, amiben a nemzetközi világrendet a klímaváltozás mellett az fogja meghatározni, hogy a nemzetállamok félnek egy új, globális szuverén születésétől, és mindent megtesznek ennek elkerülése érdekében.
A harmadik, és legoptimistább jövőkép, amiben az emberek és civilszervezetek maguk fordulnak egymás felé, és fognak össze a klímaváltozás kezelése érdekében. A szerzők megjegyzik, hogy bár ők nem vallásosak, de Ferenc pápa is valami hasonlót vázolt fel 2015-ös Laudato Si kezdetű enciklikájában, egy új világrendet, ami a mindennapi emberek közötti globális szolidaritáson és a bolygónk iránti szereteten alapul.
A klímaváltozás valós, és gyökeresen felforgatja a világpolitikát is
