Nem 3 sérült felett számít tömegesnek? Mármint mass shootingnak?
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Ezek csalóka dolgok ám. Egy sima chicago-i bandaháború is annak minősül már, meg amikor az elmebeteg bemegy az iskolába halomra lőni a gyerekeket.
Szerintem nem csalóka, mert mindegy, hogy elmebetegek, vagy drogdílerek mészárolják le a családom/engem, mindkettő egy putri bukott állam sajátja ilyen gyakorisággal.
Az olyanok, hogy a segíteni akaró szülőket akadályozza a rendőrség, aki nem megy be a gyerekeken segíteni az iskolába, ne is említsük.
Lehet,de attól is függhet,hogy milyen kedve van a seriffnek,esetleg bandaháború,vagy családi vita,de ha csak könnyű sérült van,akkor leszarják.
Mindaddig, amíg ilyen, összemosott metrikákra is alapozva próbálnak narratívákat gyártani, hogy hogyan fegyverezzék le azokat is, akik amúgy semmilyen bűncselekményhez nem használnák a fegyvereiket, szerintem fontos a különbségtétel.
Az amerikai társadalomnak nem az a gondja, hogy könnyű fegyverhez jutni.
Bátrabbak, mint Fegyőrék!
mandiner.hu
Végül is, kell nekik is valami, ha a rabolt vagyonnal majd menekülni kényszerülnek ...
Kanada lefoglalt egy orosz óriásrepülőt, Ukrajnának adja | Mandiner
És még emojikkal is ellátták a gépet.
mandiner.hu
Végül is, kell nekik is valami, ha a rabolt vagyonnal majd menekülni kényszerülnek ...
Legutóbb 630 körüli éves számot olvastam, szóval időarányosan jól állnak.
A kábítószeres halottak száma éves szinten 47 ezer, a közlekedési balesetek áldozatainak a száma éves szinten még ennél is több.
Nem rázza meg őket a lövöldözések és az ilyen áldozatok száma, bármit hisztizik is a média.
Ez jó!
„A fiatal magyaroknak, akik idealizálják az Egyesült Államokat, akik ugyanazt akarják megvalósítani itt, ami kint van, szembe kell nézniük a valósággal. Amerika beteg és diszfunkcionális, és egy olyan elitosztály vezeti, amely saját népe ellen fordult. Kultúrharcot hirdetett azon amerikaiak ellen, akik konzervatívok, vallásosak, akik a természetes családban hisznek, vagy elutasítják a woke-izmust. Az amerikai uralkodó osztály – a kormányzat, a nagyvállalatok, Hollywood és mások – kultúrharcot hirdetett ellened. Nem hiszel nekem? Kérdezd meg az időseket, azokat, akik éltek a kommunizmus alatt. Ők már láttak ilyet.”
moszkvater.com
„A fiatal magyaroknak, akik idealizálják az Egyesült Államokat, akik ugyanazt akarják megvalósítani itt, ami kint van, szembe kell nézniük a valósággal. Amerika beteg és diszfunkcionális, és egy olyan elitosztály vezeti, amely saját népe ellen fordult. Kultúrharcot hirdetett azon amerikaiak ellen, akik konzervatívok, vallásosak, akik a természetes családban hisznek, vagy elutasítják a woke-izmust. Az amerikai uralkodó osztály – a kormányzat, a nagyvállalatok, Hollywood és mások – kultúrharcot hirdetett ellened. Nem hiszel nekem? Kérdezd meg az időseket, azokat, akik éltek a kommunizmus alatt. Ők már láttak ilyet.”
Amerika beteg - Az információs háború (I. rész) | #moszkvater
Az amerikai kormányzat, a nagyvállalatok és az amerikai uralkodó osztály más tagjai összefogtak, hogy megszilárdítsák hatalmukat a velük szembeszálló politikai csoportok ellenében, és ehhez a kor nagy erkölcsi keresztes hadjáratává tett, a kormány által kreált dezinformáció elleni háborút...
moszkvater.com
Elon Musk állítja: az amerikai kormánynak teljes hozzáférése volt a twitteres magánüzenetekhez | Mandiner
Döbbenetes állítást tett a Twitterről Elon Musk.
mandiner.hu
A Fox Newsnak 787 millió dollárjába került, hogy össze-vissza hazudozott választási csalásokról.
444.hu
787 milliót fizetett a Fox News, hogy elkerülje története legkínosabb perét
A trumpista tévécsatorna ezzel beismerte, hogy hazugságokat terjesztett arról, hogy elcsalták a 2020-as elnökválasztást.
444.hu
Oroszok Az Igazság Oldalán
☝️☝️☝️☝️☝️☝️ Biden bűnszövetkezet Joe Biden 46. amerikai elnök családja bűnszövetkezetet szervezett. Hozzátartozói embercsempészéssel kapcsolatos bűncselekményekbe keveredtek. Ezt Marjorie Taylor Green, az Egyesült Államok Kongresszusának egyik tagja nyilatkozta. "Az amerikai népnek...
t.me
Ez jó!
„A fiatal magyaroknak, akik idealizálják az Egyesült Államokat, akik ugyanazt akarják megvalósítani itt, ami kint van, szembe kell nézniük a valósággal. Amerika beteg és diszfunkcionális, és egy olyan elitosztály vezeti, amely saját népe ellen fordult. Kultúrharcot hirdetett azon amerikaiak ellen, akik konzervatívok, vallásosak, akik a természetes családban hisznek, vagy elutasítják a woke-izmust. Az amerikai uralkodó osztály – a kormányzat, a nagyvállalatok, Hollywood és mások – kultúrharcot hirdetett ellened. Nem hiszel nekem? Kérdezd meg az időseket, azokat, akik éltek a kommunizmus alatt. Ők már láttak ilyet.”
Amerika beteg - Az információs háború (I. rész) | #moszkvater
Az amerikai kormányzat, a nagyvállalatok és az amerikai uralkodó osztály más tagjai összefogtak, hogy megszilárdítsák hatalmukat a velük szembeszálló politikai csoportok ellenében, és ehhez a kor nagy erkölcsi keresztes hadjáratává tett, a kormány által kreált dezinformáció elleni háborút...
Az eredeti:
A Guide to Understanding the Hoax of the Century
Thirteen ways of looking at disinformation
www.tabletmag.com
Hivatalának utolsó napjaiban Barack Obama elnök úgy döntött, hogy új irányba tereli az országot. 2016. december 23-án aláírta a külföldi propaganda és dezinformáció elleni törvényt, amely a haza védelmének nyelvén nyílt végű, offenzív információs háborút indított.
Valami Donald Trump fenyegető kísértetében és a 2016-os populista mozgalmakban újra felébresztette az alvó szörnyeket Nyugaton. A dezinformációról, a hidegháború félig elfeledett relikviájáról újabban sürgős, egzisztenciális fenyegetésként beszéltek. Oroszország állítólag kihasználta a nyílt internet sebezhetőségét, hogy magánszemélyek telefonjaiba és laptopjaiba behatolva kijátssza az Egyesült Államok stratégiai védelmét. A Kreml végcélja a célpontok elméjének kolonizálása volt, amit a kiberhadviseléssel foglalkozó szakemberek "kognitív hackelésnek" neveznek.
Ennek a kísértetnek a legyőzését a nemzeti túlélés kérdéseként kezelték. "Az Egyesült Államok veszít a befolyásháborúban" - figyelmeztetett egy 2016 decemberi cikk a védelmi ipari folyóiratban, a Defense One-ban. A cikk két kormányzati bennfentest idézett, akik azzal érveltek, hogy az amerikai állampolgárok állami kémkedéstől való védelmére írt törvények veszélyeztetik a nemzetbiztonságot. Rand Waltzman, a Defense Advanced Research Projects Agency egykori programvezetője szerint Amerika ellenfelei "jelentős előnyt" élveztek a "jogi és szervezeti korlátozások következtében, amelyeknek mi alá vagyunk vetve, ők pedig nem".
Ezt a megállapítást Michael Lumpkin is megismételte, aki a Külügyminisztérium Globális Elkötelezettség Központját (GEC) vezette, azt az ügynökséget, amelyet Obama az amerikai dezinformációellenes kampány irányítására jelölt ki. Lumpkin elavultnak nevezte az 1974-es adatvédelmi törvényt, a Watergate utáni törvényt, amely megvédi az amerikai állampolgárokat attól, hogy a kormányzat gyűjtse az adataikat. "Az 1974-es törvényt azért hozták létre, hogy biztosítsák, hogy ne gyűjtsünk adatokat az amerikai állampolgárokról. Nos, ... a világháló definíció szerint világméretű. Nincs útlevél, ami ehhez járna. Ha egy tunéziai állampolgár van az Egyesült Államokban vagy egy amerikai állampolgár Tunéziában, nem tudom ezt megkülönböztetni... Ha jobban tudnék dolgozni ezekkel [a személyazonosításra alkalmas adatokkal], és hozzáférhetnék... célzottabban, határozottabban tudnék célozni, hogy biztosítsam, hogy a megfelelő üzenetet a megfelelő időben a megfelelő célközönséghez juttassam el.".
Az amerikai védelmi intézmény üzenete egyértelmű volt: az információs háború megnyeréséhez - amely egzisztenciális konfliktus a kibertér határok nélküli dimenzióiban zajlik - a kormánynak fel kellett számolnia a külföldi terroristák és az amerikai állampolgárok közötti elavult jogi megkülönböztetést.
2016 óta a szövetségi kormány dollármilliárdokat költött arra, hogy a dezinformáció elleni komplexumot a modern világ egyik legerősebb erejévé tegye: egy kiterjedt leviatánná, amelynek csápjai a köz- és a magánszférába egyaránt belenyúlnak, és amelyet a kormány arra használ, hogy irányítsa az "egész társadalomra kiterjedő" erőfeszítéseket, amelyek célja az internet feletti teljes ellenőrzés megszerzése és nem kevesebb, mint az emberi hiba felszámolása.
A dezinformáció legyőzésére irányuló nemzeti mozgósítás első lépése egyesítette az amerikai nemzetbiztonsági infrastruktúrát a közösségi médiaplatformokkal, ahol a háborút vívták. A kormány vezető dezinformációellenes ügynöksége, a GEC kijelentette, hogy küldetése magában foglalja "a legjobb tehetségek felkutatását és bevonását a technológiai szektoron belül". Ennek érdekében a kormány elkezdte a technológiai vezetőket de facto háborús információs komisszárokként helyettesíteni.
Az olyan vállalatoknál, mint a Facebook, a Twitter, a Google és az Amazon, a felső vezetés szintjén mindig is megtalálhatók voltak a nemzetbiztonsági intézmények veteránjai. De az amerikai nemzetbiztonság és a közösségi média új szövetségével a korábbi kémek és hírszerzési ügynökségi tisztviselők domináns tömbbé váltak ezekben a vállalatokban; ami korábban egy olyan karrierlétra volt, amelyen keresztül az emberek kormányzati tapasztalataikból feljebb léptek, hogy a technológiai magánszektorbeli állásokba kerüljenek, egy olyan ouroborosszá vált, amely a kettőt egybeolvasztotta. A Washington és a Szilícium-völgy fúziójával a szövetségi bürokráciák informális társadalmi kapcsolatokra támaszkodhattak, hogy a technológiai vállalatokon belül érvényesítsék napirendjüket.
2017 őszén az FBI megnyitotta a Külföldi Befolyásolási Munkacsoportot, amelynek kifejezett célja a közösségi média megfigyelése volt, hogy megjelölje azokat a fiókokat, amelyek megpróbálják "lejáratni az amerikai személyeket és intézményeket". A Belbiztonsági Minisztérium hasonló szerepet vállalt.
Nagyjából ugyanebben az időben robbant fel a Hamilton 68. A nyilvánosság számára a Twitter algoritmusai az orosz befolyást leleplező "műszerfalat" jelentős hírré tették. A színfalak mögött a Twitter vezetői gyorsan rájöttek, hogy átverésről van szó. Amikor a Twitter visszafejtette a titkos listát, Matt Taibbi újságíró szerint kiderült, hogy "ahelyett, hogy azt követte volna nyomon, hogyan befolyásolja Oroszország az amerikai attitűdöket, a Hamilton 68 egyszerűen összegyűjtött egy maroknyi, többnyire valós, többnyire amerikai fiókot, és organikus beszélgetéseiket orosz ármánykodásnak írta le". A felfedezés arra késztette a Twitter bizalomért és biztonságért felelős vezetőjét, Yoel Rothot, hogy egy 2017 októberi e-mailben azt javasolja, hogy a vállalat tegyen lépéseket a hoax leleplezésére, és "hívja ki ezt a baromságot".
Végül sem Roth, sem más nem szólt egy szót sem. Ehelyett hagyták, hogy az ipari szintű bullshit - a dezinformáció régimódi megnevezése - szállítója továbbra is közvetlenül a hírfolyamba dobja a tartalmát.
Nem volt elég, hogy néhány nagyhatalmú ügynökség küzdjön a dezinformáció ellen. A nemzeti mozgósítás stratégiája "nemcsak a kormányzat egészét, hanem a társadalom egészét" is magában foglaló megközelítést igényelt - olvasható a GEC 2018-ban kiadott dokumentumában. "A propaganda és a dezinformáció elleni küzdelemhez" - állapította meg az ügynökség - "szükség lesz a kormányzat, a technológiai és marketing szektor, a tudományos élet és a civil szervezetek szakértelmének felhasználására".
Így lett a kormány által kreált "dezinformáció elleni háború" a kor nagy erkölcsi keresztes hadjárata. A CIA Langley-i tisztjei közös ügyet szolgáltak a brooklyni fiatal újságírókkal, a washingtoni progresszív nonprofit szervezetekkel, a Soros György által finanszírozott prágai agytrösztökkel, a faji egyenlőségi tanácsadókkal, a magántőke-tanácsadókkal, a Szilícium-völgyi technológiai cégek munkatársaival, az Ivy League kutatóival és a bukott brit királyi családtagokkal. A Never Trump republikánusok összefogtak a Demokratikus Nemzeti Bizottsággal, amely kijelentette, hogy az online dezinformáció "az egész társadalom problémája, amely az egész társadalom válaszát igényli".
Még a jelenség éles kritikusai is - köztük Taibbi és Jeff Gerth, a Columbia Journalism Review munkatársa, aki nemrégiben publikálta a sajtó szerepének boncolgatását a hamis Trump-Oroszország összejátszás állítások népszerűsítésében - a média hibáira összpontosítottak, ezt a keretezést nagyrészt a konzervatív kiadványok osztják, amelyek a dezinformációt a pártos cenzori elfogultság kérdéseként kezelik. De miközben nem kérdés, hogy a média teljesen megszégyenítette magát, egyben kényelmes bűnbak is - messze a leggyengébb szereplője a dezinformáció elleni komplexumnak. Az amerikai sajtót, amely egykor a demokrácia őre volt, olyannyira kiüresítették, hogy az amerikai biztonsági ügynökségek és pártoperatívok kézi bábuként hordozhatták.
Szép lenne tragédiának nevezni a történteket, de a közönségnek az a dolga, hogy tanuljon valamit a tragédiából. Amerika, mint nemzet, nemhogy nem tanult semmit, de szándékosan megakadályozták, hogy bármit is tanuljon, miközben arra kényszerítették, hogy árnyékokat hajszoljon. Ez nem azért van, mert az amerikaiak ostobák; hanem azért, mert ami történt, az nem tragédia, hanem valami, ami közelebb áll a bűncselekményhez. A dezinformáció egyszerre a bűncselekmény neve és az eltussolásának eszköze; egy fegyver, amely álcaként is szolgál.
A bűncselekmény maga az információs háború, amelyet hamis ürügyekkel indítottak, és amely természeténél fogva lerombolja a köz- és a magánélet, a kül- és a belföld közötti alapvető határokat, amelyektől a béke és a demokrácia függ. Azzal, hogy a hazai populisták establishment-ellenes politikáját összekeverte a külföldi ellenség háborús cselekményeivel, igazolta, hogy a háborús fegyvereket az amerikai polgárok ellen fordítsa. A nyilvános színtereket, ahol a társadalmi és politikai élet zajlik, megfigyelési csapdákká és tömeges pszichológiai műveletek célpontjaivá változtatta. A bűncselekmény az amerikaiak jogainak rutinszerű megsértése a nem megválasztott hivatalnokok által, akik titokban ellenőrzik, hogy az egyének mit gondolhatnak és mondhatnak.
Amit most látunk, az állami-vállalati cenzúra rendszer belső működését leleplező leleplezésekben, az csak a kezdet vége. Az Egyesült Államok még mindig egy olyan tömeges mozgósítás legkorábbi szakaszában van, amelynek célja, hogy a társadalom minden szektorát egyetlen technokrata uralom alá vonja. A mozgósítás, amely az orosz beavatkozás állítólagos sürgős fenyegetésére adott válaszként kezdődött, mostanra a totális információs ellenőrzés rendszerévé fejlődik, amely magának tulajdonította az olyan absztrakt veszélyek felszámolásának feladatát, mint a hiba, az igazságtalanság és a kár - ez a cél csak olyan vezetőkhöz méltó, akik tévedhetetlennek hiszik magukat, vagy képregénybeli szupergonoszokhoz.
Valami Donald Trump fenyegető kísértetében és a 2016-os populista mozgalmakban újra felébresztette az alvó szörnyeket Nyugaton. A dezinformációról, a hidegháború félig elfeledett relikviájáról újabban sürgős, egzisztenciális fenyegetésként beszéltek. Oroszország állítólag kihasználta a nyílt internet sebezhetőségét, hogy magánszemélyek telefonjaiba és laptopjaiba behatolva kijátssza az Egyesült Államok stratégiai védelmét. A Kreml végcélja a célpontok elméjének kolonizálása volt, amit a kiberhadviseléssel foglalkozó szakemberek "kognitív hackelésnek" neveznek.
Ennek a kísértetnek a legyőzését a nemzeti túlélés kérdéseként kezelték. "Az Egyesült Államok veszít a befolyásháborúban" - figyelmeztetett egy 2016 decemberi cikk a védelmi ipari folyóiratban, a Defense One-ban. A cikk két kormányzati bennfentest idézett, akik azzal érveltek, hogy az amerikai állampolgárok állami kémkedéstől való védelmére írt törvények veszélyeztetik a nemzetbiztonságot. Rand Waltzman, a Defense Advanced Research Projects Agency egykori programvezetője szerint Amerika ellenfelei "jelentős előnyt" élveztek a "jogi és szervezeti korlátozások következtében, amelyeknek mi alá vagyunk vetve, ők pedig nem".
Ezt a megállapítást Michael Lumpkin is megismételte, aki a Külügyminisztérium Globális Elkötelezettség Központját (GEC) vezette, azt az ügynökséget, amelyet Obama az amerikai dezinformációellenes kampány irányítására jelölt ki. Lumpkin elavultnak nevezte az 1974-es adatvédelmi törvényt, a Watergate utáni törvényt, amely megvédi az amerikai állampolgárokat attól, hogy a kormányzat gyűjtse az adataikat. "Az 1974-es törvényt azért hozták létre, hogy biztosítsák, hogy ne gyűjtsünk adatokat az amerikai állampolgárokról. Nos, ... a világháló definíció szerint világméretű. Nincs útlevél, ami ehhez járna. Ha egy tunéziai állampolgár van az Egyesült Államokban vagy egy amerikai állampolgár Tunéziában, nem tudom ezt megkülönböztetni... Ha jobban tudnék dolgozni ezekkel [a személyazonosításra alkalmas adatokkal], és hozzáférhetnék... célzottabban, határozottabban tudnék célozni, hogy biztosítsam, hogy a megfelelő üzenetet a megfelelő időben a megfelelő célközönséghez juttassam el.".
Az amerikai védelmi intézmény üzenete egyértelmű volt: az információs háború megnyeréséhez - amely egzisztenciális konfliktus a kibertér határok nélküli dimenzióiban zajlik - a kormánynak fel kellett számolnia a külföldi terroristák és az amerikai állampolgárok közötti elavult jogi megkülönböztetést.
2016 óta a szövetségi kormány dollármilliárdokat költött arra, hogy a dezinformáció elleni komplexumot a modern világ egyik legerősebb erejévé tegye: egy kiterjedt leviatánná, amelynek csápjai a köz- és a magánszférába egyaránt belenyúlnak, és amelyet a kormány arra használ, hogy irányítsa az "egész társadalomra kiterjedő" erőfeszítéseket, amelyek célja az internet feletti teljes ellenőrzés megszerzése és nem kevesebb, mint az emberi hiba felszámolása.
A dezinformáció legyőzésére irányuló nemzeti mozgósítás első lépése egyesítette az amerikai nemzetbiztonsági infrastruktúrát a közösségi médiaplatformokkal, ahol a háborút vívták. A kormány vezető dezinformációellenes ügynöksége, a GEC kijelentette, hogy küldetése magában foglalja "a legjobb tehetségek felkutatását és bevonását a technológiai szektoron belül". Ennek érdekében a kormány elkezdte a technológiai vezetőket de facto háborús információs komisszárokként helyettesíteni.
Az olyan vállalatoknál, mint a Facebook, a Twitter, a Google és az Amazon, a felső vezetés szintjén mindig is megtalálhatók voltak a nemzetbiztonsági intézmények veteránjai. De az amerikai nemzetbiztonság és a közösségi média új szövetségével a korábbi kémek és hírszerzési ügynökségi tisztviselők domináns tömbbé váltak ezekben a vállalatokban; ami korábban egy olyan karrierlétra volt, amelyen keresztül az emberek kormányzati tapasztalataikból feljebb léptek, hogy a technológiai magánszektorbeli állásokba kerüljenek, egy olyan ouroborosszá vált, amely a kettőt egybeolvasztotta. A Washington és a Szilícium-völgy fúziójával a szövetségi bürokráciák informális társadalmi kapcsolatokra támaszkodhattak, hogy a technológiai vállalatokon belül érvényesítsék napirendjüket.
2017 őszén az FBI megnyitotta a Külföldi Befolyásolási Munkacsoportot, amelynek kifejezett célja a közösségi média megfigyelése volt, hogy megjelölje azokat a fiókokat, amelyek megpróbálják "lejáratni az amerikai személyeket és intézményeket". A Belbiztonsági Minisztérium hasonló szerepet vállalt.
Nagyjából ugyanebben az időben robbant fel a Hamilton 68. A nyilvánosság számára a Twitter algoritmusai az orosz befolyást leleplező "műszerfalat" jelentős hírré tették. A színfalak mögött a Twitter vezetői gyorsan rájöttek, hogy átverésről van szó. Amikor a Twitter visszafejtette a titkos listát, Matt Taibbi újságíró szerint kiderült, hogy "ahelyett, hogy azt követte volna nyomon, hogyan befolyásolja Oroszország az amerikai attitűdöket, a Hamilton 68 egyszerűen összegyűjtött egy maroknyi, többnyire valós, többnyire amerikai fiókot, és organikus beszélgetéseiket orosz ármánykodásnak írta le". A felfedezés arra késztette a Twitter bizalomért és biztonságért felelős vezetőjét, Yoel Rothot, hogy egy 2017 októberi e-mailben azt javasolja, hogy a vállalat tegyen lépéseket a hoax leleplezésére, és "hívja ki ezt a baromságot".
Végül sem Roth, sem más nem szólt egy szót sem. Ehelyett hagyták, hogy az ipari szintű bullshit - a dezinformáció régimódi megnevezése - szállítója továbbra is közvetlenül a hírfolyamba dobja a tartalmát.
Nem volt elég, hogy néhány nagyhatalmú ügynökség küzdjön a dezinformáció ellen. A nemzeti mozgósítás stratégiája "nemcsak a kormányzat egészét, hanem a társadalom egészét" is magában foglaló megközelítést igényelt - olvasható a GEC 2018-ban kiadott dokumentumában. "A propaganda és a dezinformáció elleni küzdelemhez" - állapította meg az ügynökség - "szükség lesz a kormányzat, a technológiai és marketing szektor, a tudományos élet és a civil szervezetek szakértelmének felhasználására".
Így lett a kormány által kreált "dezinformáció elleni háború" a kor nagy erkölcsi keresztes hadjárata. A CIA Langley-i tisztjei közös ügyet szolgáltak a brooklyni fiatal újságírókkal, a washingtoni progresszív nonprofit szervezetekkel, a Soros György által finanszírozott prágai agytrösztökkel, a faji egyenlőségi tanácsadókkal, a magántőke-tanácsadókkal, a Szilícium-völgyi technológiai cégek munkatársaival, az Ivy League kutatóival és a bukott brit királyi családtagokkal. A Never Trump republikánusok összefogtak a Demokratikus Nemzeti Bizottsággal, amely kijelentette, hogy az online dezinformáció "az egész társadalom problémája, amely az egész társadalom válaszát igényli".
Még a jelenség éles kritikusai is - köztük Taibbi és Jeff Gerth, a Columbia Journalism Review munkatársa, aki nemrégiben publikálta a sajtó szerepének boncolgatását a hamis Trump-Oroszország összejátszás állítások népszerűsítésében - a média hibáira összpontosítottak, ezt a keretezést nagyrészt a konzervatív kiadványok osztják, amelyek a dezinformációt a pártos cenzori elfogultság kérdéseként kezelik. De miközben nem kérdés, hogy a média teljesen megszégyenítette magát, egyben kényelmes bűnbak is - messze a leggyengébb szereplője a dezinformáció elleni komplexumnak. Az amerikai sajtót, amely egykor a demokrácia őre volt, olyannyira kiüresítették, hogy az amerikai biztonsági ügynökségek és pártoperatívok kézi bábuként hordozhatták.
Szép lenne tragédiának nevezni a történteket, de a közönségnek az a dolga, hogy tanuljon valamit a tragédiából. Amerika, mint nemzet, nemhogy nem tanult semmit, de szándékosan megakadályozták, hogy bármit is tanuljon, miközben arra kényszerítették, hogy árnyékokat hajszoljon. Ez nem azért van, mert az amerikaiak ostobák; hanem azért, mert ami történt, az nem tragédia, hanem valami, ami közelebb áll a bűncselekményhez. A dezinformáció egyszerre a bűncselekmény neve és az eltussolásának eszköze; egy fegyver, amely álcaként is szolgál.
A bűncselekmény maga az információs háború, amelyet hamis ürügyekkel indítottak, és amely természeténél fogva lerombolja a köz- és a magánélet, a kül- és a belföld közötti alapvető határokat, amelyektől a béke és a demokrácia függ. Azzal, hogy a hazai populisták establishment-ellenes politikáját összekeverte a külföldi ellenség háborús cselekményeivel, igazolta, hogy a háborús fegyvereket az amerikai polgárok ellen fordítsa. A nyilvános színtereket, ahol a társadalmi és politikai élet zajlik, megfigyelési csapdákká és tömeges pszichológiai műveletek célpontjaivá változtatta. A bűncselekmény az amerikaiak jogainak rutinszerű megsértése a nem megválasztott hivatalnokok által, akik titokban ellenőrzik, hogy az egyének mit gondolhatnak és mondhatnak.
Amit most látunk, az állami-vállalati cenzúra rendszer belső működését leleplező leleplezésekben, az csak a kezdet vége. Az Egyesült Államok még mindig egy olyan tömeges mozgósítás legkorábbi szakaszában van, amelynek célja, hogy a társadalom minden szektorát egyetlen technokrata uralom alá vonja. A mozgósítás, amely az orosz beavatkozás állítólagos sürgős fenyegetésére adott válaszként kezdődött, mostanra a totális információs ellenőrzés rendszerévé fejlődik, amely magának tulajdonította az olyan absztrakt veszélyek felszámolásának feladatát, mint a hiba, az igazságtalanság és a kár - ez a cél csak olyan vezetőkhöz méltó, akik tévedhetetlennek hiszik magukat, vagy képregénybeli szupergonoszokhoz.
Az információs háború első szakaszát a hozzá nem értés és a brutális megfélemlítés jellegzetesen emberi megnyilvánulásai jellemezték. A következő, már folyamatban lévő szakasz azonban a mesterséges intelligencia és az algoritmikus előcenzúra skálázható folyamatai révén zajlik, amelyek láthatatlanul kódolva vannak az internet infrastruktúrájába, ahol emberek milliárdjainak észlelését képesek megváltoztatni.
Valami szörnyűség van kialakulóban Amerikában. Formálisan az állami és vállalati hatalom szinergiáját mutatja, amely a fasizmus jellemzője, a törzsi buzgalom szolgálatában áll. Mégis, bárki, aki időt tölt Amerikában, és nem egy agymosott fanatikus, meg tudja állapítani, hogy ez nem egy fasiszta ország. Ami kialakulóban van, az egy új kormányzati és társadalmi szerveződési forma, amely annyira különbözik a huszadik század közepi liberális demokráciától, mint amennyire a korai amerikai köztársaság különbözött a brit monarchizmustól, amelyből kinőtt és végül kiszorította. Az államot, amely azon az elven szerveződött, hogy az egyének szuverén jogait védi, egy digitális leviatán váltja fel, amely átláthatatlan algoritmusok és a digitális rajok manipulálása révén gyakorolja a hatalmat. Ez hasonlít a társadalmi pontrendszer és az egypárti állami irányítás kínai rendszerére, és mégis, ez is hiányolja az irányítási rendszer jellegzetesen amerikai és gondviselő jellegét. Az idő alatt, amit azzal vesztegetünk, hogy megpróbáljuk megnevezni, maga a dolog is eltűnhet a bürokratikus árnyékban, eltüntetve minden nyomát az Amazon Web Services, "a kormányzat megbízható felhője" szigorúan titkos adatközpontjaiból történő automatikus törlésekkel.
Technikai vagy strukturális értelemben a cenzúra rendszerének célja nem a cenzúra vagy az elnyomás, hanem az uralkodás. Ezért a hatóságokat soha nem lehet a dezinformáció bűnösének bélyegezni. Akkor sem, amikor Hunter Biden laptopjairól hazudtak, akkor sem, amikor azt állították, hogy a laboratóriumi szivárgás rasszista összeesküvés volt, akkor sem, amikor azt állították, hogy a vakcinák megállították az új koronavírus terjedését. A dezinformáció most és mindörökre az, amit ők mondanak. Ez nem annak a jele, hogy a fogalommal visszaélnek vagy elrontják; ez egy totalitárius rendszer pontos működése.
Ha a dezinformáció elleni háború mögöttes filozófiáját egyetlen állításban ki lehet fejezni, akkor az a következő: Nem lehet megbízni a saját elmédben. A következőkben megpróbáljuk megnézni, hogyan nyilvánult meg ez a filozófia a valóságban. A dezinformáció témáját 13 nézőpontból közelíti meg - mint Wallace Stevens 1917-es verse, a "Tizenháromféleképpen nézni egy feketerigót" - azzal a céllal, hogy e részleges nézőpontok összessége hasznos képet nyújtson a dezinformáció valódi alakjáról és végső tervéről.
I. A ruszofóbia váratlanul visszatér: A kortárs "dezinformáció" eredete
A jelenlegi információs háború alapjait egy 2014-ben bekövetkezett eseménysorozatra válaszul fektették le. Először Oroszország megpróbálta elnyomni az Egyesült Államok által támogatott Euromajdan mozgalmat Ukrajnában; néhány hónappal később Oroszország megszállta a Krímet; néhány hónappal ezután pedig az Iszlám Állam elfoglalta az észak-iraki Moszul városát, és egy új kalifátus fővárosává nyilvánította. Három különálló konfliktusban az Egyesült Államok ellensége vagy rivális hatalma láthatóan sikeresen alkalmazta nemcsak a katonai erőt, hanem az ellenség összezavarására és demoralizálására irányuló közösségi média üzenetküldő kampányokat is - ez a kombináció az úgynevezett "hibrid hadviselés". Ezek a konfliktusok meggyőzték az Egyesült Államok és a NATO biztonsági tisztviselőit arról, hogy a közösségi média hatalma a közvélemény megítélésének alakítására olyan szintre fejlődött, hogy képes eldönteni a modern háborúk kimenetelét - olyan kimeneteleket, amelyek ellentétesek lehetnek az Egyesült Államok által kívántakkal. Arra a következtetésre jutottak, hogy az államnak meg kell szereznie azokat az eszközöket, amelyekkel átveheti az ellenőrzést a digitális kommunikáció felett, hogy a valóságot úgy mutathassa be, ahogyan azt szeretné, és megakadályozhassa, hogy a valóság bármi mássá váljon.
Technikailag a hibrid hadviselés olyan megközelítésre utal, amely katonai és nem katonai eszközöket - kiberhadviseléssel és befolyásolási műveletekkel vegyített titkos és fedett műveleteket - kombinál, hogy összezavarja és meggyengítse a célpontot, ugyanakkor elkerülje a közvetlen, teljes körű hagyományos háborút. A gyakorlatban közismerten homályos. "A kifejezés ma már a propagandától a hagyományos hadviselésig és a kettő között létező legtöbb dologra kiterjed az észlelhető orosz tevékenység minden típusát lefedi" - írta Michael Kofman Oroszország-elemző 2016 márciusában.
Az elmúlt évtizedben Oroszország valóban többször alkalmazta a hibrid hadviseléshez kapcsolódó taktikákat, beleértve a nyugati közönség megcélzását az RT és a Sputnik News csatornákon megjelenő üzenetekkel és kiberműveletekkel, például "troll" fiókok használatával. De ez még 2014-ben sem volt újdonság, és az Egyesült Államok, valamint minden más nagyhatalom is részt vett benne. Már 2011-ben az Egyesült Államok saját "trollhadseregeket" épített ki az interneten, olyan szoftverek kifejlesztésével, amelyek "titokban manipulálják a közösségi médiaoldalakat hamis online személyiségek használatával, hogy befolyásolják az internetes beszélgetéseket és terjesszék az Amerika-barát propagandát".
"Ha elég sokáig kínzod a hibrid hadviselést, az bármit elárul" - figyelmeztetett Kofman, és pontosan ez kezdett történni néhány hónappal később, amikor Trump-kritikusok népszerűsítették azt az elképzelést, hogy egy rejtett orosz kéz bábáskodik az Egyesült Államokon belüli politikai fejlemények felett.
Az ezt az állítást hirdető vezető hang egy Clint Watts nevű volt FBI-tiszt és terrorelhárítási elemző volt. Egy 2016 augusztusában megjelent, "Hogyan uralja Oroszország a Twitter Feedet, hogy népszerűsítse a hazugságokat (és Trumpot is)" című cikkben Watts és társszerzője, Andrew Weisburd leírta, hogyan élesztette fel Oroszország a hidegháború idejéből származó "Aktív intézkedések" kampányát, amely propagandát és dezinformációt használ a külföldi közönség befolyásolására. A cikk szerint ennek eredményeként Trump szavazói és az orosz propagandisták ugyanazokat a történeteket népszerűsítették a közösségi médiában, amelyek célja az volt, hogy Amerikát gyengének és inkompetensnek tüntessék fel. A szerzők azt a rendkívüli állítást tették, hogy "az oroszbarát fiókok és a Trump-barátok összeolvadása már jó ideje zajlik". Ha ez igaz, akkor ez azt jelentette, hogy bárki, aki Donald Trump támogatását fejezi ki, az orosz kormány ügynöke lehet, függetlenül attól, hogy az illető szándékában állt-e ez a szerep, vagy sem. Ez azt jelentette, hogy az általuk "Trumpkinnek" nevezett emberek, akik az ország felét teszik ki, belülről támadják Amerikát. Azt jelentette, hogy a politika most már háború, ahogy a világ számos részén, és amerikaiak tízmilliói az ellenség.
Watts terrorizmusellenes elemzőként szerzett nevet magának az ISIS által használt közösségi médiastratégiák tanulmányozásával, de az ehhez hasonló cikkekkel a média szakértőjévé vált az orosz trollok és a Kreml dezinformációs kampányai terén. Úgy tűnik, befolyásos támogatói is voltak.
A The Assault on Intelligence című könyvében Michael Hayden, a CIA nyugalmazott vezetője Wattsot "az egyetlen embernek nevezte, aki mindenki másnál jobban próbálta megkongatni a vészharangot több mint két évvel a 2016-os választások előtt".
Hayden könyvében Wattsnak tulajdonította, hogy megtanította őt a közösségi média erejére: "Watts rámutatott, hogy a Twitter a puszta ismétlés és a hangerő révén hihetőbbé teszi a valótlanságokat. Ezt egyfajta "számítógépes propagandának" nevezte. A Twitter viszont a mainstream médiát irányítja".
A Twitter által algoritmikusan felerősített és a média által terjesztett hamis történet - nem véletlen, hogy ez tökéletesen leírja a Twitteren az orosz befolyásolási műveletekről terjesztett "bullshiteket": 2017-ben Watts volt az, aki előállt a Hamilton 68 műszerfal ötletével, és segített a kezdeményezés élére állni.
Valami szörnyűség van kialakulóban Amerikában. Formálisan az állami és vállalati hatalom szinergiáját mutatja, amely a fasizmus jellemzője, a törzsi buzgalom szolgálatában áll. Mégis, bárki, aki időt tölt Amerikában, és nem egy agymosott fanatikus, meg tudja állapítani, hogy ez nem egy fasiszta ország. Ami kialakulóban van, az egy új kormányzati és társadalmi szerveződési forma, amely annyira különbözik a huszadik század közepi liberális demokráciától, mint amennyire a korai amerikai köztársaság különbözött a brit monarchizmustól, amelyből kinőtt és végül kiszorította. Az államot, amely azon az elven szerveződött, hogy az egyének szuverén jogait védi, egy digitális leviatán váltja fel, amely átláthatatlan algoritmusok és a digitális rajok manipulálása révén gyakorolja a hatalmat. Ez hasonlít a társadalmi pontrendszer és az egypárti állami irányítás kínai rendszerére, és mégis, ez is hiányolja az irányítási rendszer jellegzetesen amerikai és gondviselő jellegét. Az idő alatt, amit azzal vesztegetünk, hogy megpróbáljuk megnevezni, maga a dolog is eltűnhet a bürokratikus árnyékban, eltüntetve minden nyomát az Amazon Web Services, "a kormányzat megbízható felhője" szigorúan titkos adatközpontjaiból történő automatikus törlésekkel.
Technikai vagy strukturális értelemben a cenzúra rendszerének célja nem a cenzúra vagy az elnyomás, hanem az uralkodás. Ezért a hatóságokat soha nem lehet a dezinformáció bűnösének bélyegezni. Akkor sem, amikor Hunter Biden laptopjairól hazudtak, akkor sem, amikor azt állították, hogy a laboratóriumi szivárgás rasszista összeesküvés volt, akkor sem, amikor azt állították, hogy a vakcinák megállították az új koronavírus terjedését. A dezinformáció most és mindörökre az, amit ők mondanak. Ez nem annak a jele, hogy a fogalommal visszaélnek vagy elrontják; ez egy totalitárius rendszer pontos működése.
Ha a dezinformáció elleni háború mögöttes filozófiáját egyetlen állításban ki lehet fejezni, akkor az a következő: Nem lehet megbízni a saját elmédben. A következőkben megpróbáljuk megnézni, hogyan nyilvánult meg ez a filozófia a valóságban. A dezinformáció témáját 13 nézőpontból közelíti meg - mint Wallace Stevens 1917-es verse, a "Tizenháromféleképpen nézni egy feketerigót" - azzal a céllal, hogy e részleges nézőpontok összessége hasznos képet nyújtson a dezinformáció valódi alakjáról és végső tervéről.
I. A ruszofóbia váratlanul visszatér: A kortárs "dezinformáció" eredete
A jelenlegi információs háború alapjait egy 2014-ben bekövetkezett eseménysorozatra válaszul fektették le. Először Oroszország megpróbálta elnyomni az Egyesült Államok által támogatott Euromajdan mozgalmat Ukrajnában; néhány hónappal később Oroszország megszállta a Krímet; néhány hónappal ezután pedig az Iszlám Állam elfoglalta az észak-iraki Moszul városát, és egy új kalifátus fővárosává nyilvánította. Három különálló konfliktusban az Egyesült Államok ellensége vagy rivális hatalma láthatóan sikeresen alkalmazta nemcsak a katonai erőt, hanem az ellenség összezavarására és demoralizálására irányuló közösségi média üzenetküldő kampányokat is - ez a kombináció az úgynevezett "hibrid hadviselés". Ezek a konfliktusok meggyőzték az Egyesült Államok és a NATO biztonsági tisztviselőit arról, hogy a közösségi média hatalma a közvélemény megítélésének alakítására olyan szintre fejlődött, hogy képes eldönteni a modern háborúk kimenetelét - olyan kimeneteleket, amelyek ellentétesek lehetnek az Egyesült Államok által kívántakkal. Arra a következtetésre jutottak, hogy az államnak meg kell szereznie azokat az eszközöket, amelyekkel átveheti az ellenőrzést a digitális kommunikáció felett, hogy a valóságot úgy mutathassa be, ahogyan azt szeretné, és megakadályozhassa, hogy a valóság bármi mássá váljon.
Technikailag a hibrid hadviselés olyan megközelítésre utal, amely katonai és nem katonai eszközöket - kiberhadviseléssel és befolyásolási műveletekkel vegyített titkos és fedett műveleteket - kombinál, hogy összezavarja és meggyengítse a célpontot, ugyanakkor elkerülje a közvetlen, teljes körű hagyományos háborút. A gyakorlatban közismerten homályos. "A kifejezés ma már a propagandától a hagyományos hadviselésig és a kettő között létező legtöbb dologra kiterjed az észlelhető orosz tevékenység minden típusát lefedi" - írta Michael Kofman Oroszország-elemző 2016 márciusában.
Az elmúlt évtizedben Oroszország valóban többször alkalmazta a hibrid hadviseléshez kapcsolódó taktikákat, beleértve a nyugati közönség megcélzását az RT és a Sputnik News csatornákon megjelenő üzenetekkel és kiberműveletekkel, például "troll" fiókok használatával. De ez még 2014-ben sem volt újdonság, és az Egyesült Államok, valamint minden más nagyhatalom is részt vett benne. Már 2011-ben az Egyesült Államok saját "trollhadseregeket" épített ki az interneten, olyan szoftverek kifejlesztésével, amelyek "titokban manipulálják a közösségi médiaoldalakat hamis online személyiségek használatával, hogy befolyásolják az internetes beszélgetéseket és terjesszék az Amerika-barát propagandát".
"Ha elég sokáig kínzod a hibrid hadviselést, az bármit elárul" - figyelmeztetett Kofman, és pontosan ez kezdett történni néhány hónappal később, amikor Trump-kritikusok népszerűsítették azt az elképzelést, hogy egy rejtett orosz kéz bábáskodik az Egyesült Államokon belüli politikai fejlemények felett.
Az ezt az állítást hirdető vezető hang egy Clint Watts nevű volt FBI-tiszt és terrorelhárítási elemző volt. Egy 2016 augusztusában megjelent, "Hogyan uralja Oroszország a Twitter Feedet, hogy népszerűsítse a hazugságokat (és Trumpot is)" című cikkben Watts és társszerzője, Andrew Weisburd leírta, hogyan élesztette fel Oroszország a hidegháború idejéből származó "Aktív intézkedések" kampányát, amely propagandát és dezinformációt használ a külföldi közönség befolyásolására. A cikk szerint ennek eredményeként Trump szavazói és az orosz propagandisták ugyanazokat a történeteket népszerűsítették a közösségi médiában, amelyek célja az volt, hogy Amerikát gyengének és inkompetensnek tüntessék fel. A szerzők azt a rendkívüli állítást tették, hogy "az oroszbarát fiókok és a Trump-barátok összeolvadása már jó ideje zajlik". Ha ez igaz, akkor ez azt jelentette, hogy bárki, aki Donald Trump támogatását fejezi ki, az orosz kormány ügynöke lehet, függetlenül attól, hogy az illető szándékában állt-e ez a szerep, vagy sem. Ez azt jelentette, hogy az általuk "Trumpkinnek" nevezett emberek, akik az ország felét teszik ki, belülről támadják Amerikát. Azt jelentette, hogy a politika most már háború, ahogy a világ számos részén, és amerikaiak tízmilliói az ellenség.
Watts terrorizmusellenes elemzőként szerzett nevet magának az ISIS által használt közösségi médiastratégiák tanulmányozásával, de az ehhez hasonló cikkekkel a média szakértőjévé vált az orosz trollok és a Kreml dezinformációs kampányai terén. Úgy tűnik, befolyásos támogatói is voltak.
A The Assault on Intelligence című könyvében Michael Hayden, a CIA nyugalmazott vezetője Wattsot "az egyetlen embernek nevezte, aki mindenki másnál jobban próbálta megkongatni a vészharangot több mint két évvel a 2016-os választások előtt".
Hayden könyvében Wattsnak tulajdonította, hogy megtanította őt a közösségi média erejére: "Watts rámutatott, hogy a Twitter a puszta ismétlés és a hangerő révén hihetőbbé teszi a valótlanságokat. Ezt egyfajta "számítógépes propagandának" nevezte. A Twitter viszont a mainstream médiát irányítja".
A Twitter által algoritmikusan felerősített és a média által terjesztett hamis történet - nem véletlen, hogy ez tökéletesen leírja a Twitteren az orosz befolyásolási műveletekről terjesztett "bullshiteket": 2017-ben Watts volt az, aki előállt a Hamilton 68 műszerfal ötletével, és segített a kezdeményezés élére állni.
II. Trump megválasztása: Trump: "Ez a Facebook hibája"
Senki sem gondolta, hogy Trump normális politikus. Trollként Trump amerikaiak millióit borzolta fel, akik személyes árulásnak érezték, hogy ugyanazt a tisztséget fogja betölteni, amit George Washington és Abe Lincoln. Trump a társadalom legbefolyásosabb rétegeinek üzleti érdekeit is veszélyeztette. Ez utóbbi sérelem volt az, ami az uralkodó osztályt apokalipszisbe kergette, nem pedig a feltételezett rasszizmusa vagy kirívó elnökietlensége.
Mivel hivatalában a társasági adókulcs csökkentésére összpontosított, könnyű elfelejteni, hogy a republikánus tisztségviselők és a párt adományozói osztálya veszélyes radikálisnak látta Trumpot, aki veszélyeztette üzleti kapcsolataikat Kínával, az olcsó importált munkaerőhöz való hozzáférésüket és az állandó háborúk jövedelmező üzletét. De valóban így látták őt, ahogyan azt a The Wall Street Journal által 2016 szeptemberében rögzített, Trump jelöltségére adott példátlan reakció is tükrözi: "A nemzet 100 legnagyobb vállalatának egyetlen vezérigazgatója sem adományozott a republikánus Donald Trump elnökválasztási kampányának augusztusig, ami éles fordulat 2012-höz képest, amikor a Fortune 100 vállalat vezérigazgatóinak közel egyharmada támogatta a GOP jelöltjét, Mitt Romneyt."
A jelenség nem csak Trump esetében volt jellemző. Bernie Sanders, a baloldali populista jelölt 2016-ban szintén veszélyes fenyegetésnek tekintette az uralkodó osztály. De míg a demokraták sikeresen szabotálták Sanders-t, Trump átjutott pártja kapuőrein, ami azt jelentette, hogy más eszközökkel kellett vele szemben fellépni.
Két nappal Trump hivatalba lépése után egy vigyorgó Chuck Schumer szenátor az MSNBC műsorvezetőjének, Rachel Maddow-nak azt mondta, hogy "nagyon buta" dolog volt az új elnöktől, hogy a neki dolgozó biztonsági ügynökségek rossz oldalára állt: "Hadd mondjam el, ha szembeszállsz a hírszerző közösséggel, vasárnaptól hatféleképpen tudnak visszavágni neked".
Trump arra használta az olyan oldalakat, mint a Twitter, hogy megkerülje pártja elitjét, és közvetlenül lépjen kapcsolatba a támogatóival. Ezért, hogy megbénítsák az új elnököt és biztosítsák, hogy soha többé ne kerülhessen hozzá hasonló a hatalomba, a hírszerző ügynökségeknek meg kellett törniük a közösségi médiaplatformok függetlenségét. Kézenfekvő módon ugyanazt a tanulságot vonta le sok hírszerzési és védelmi tisztviselő a 2014-es ISIS- és orosz kampányokból - nevezetesen, hogy a közösségi média túl erős ahhoz, hogy az állami ellenőrzésen kívül lehessen hagyni -, csak a belpolitikára alkalmazva, ami azt jelentette, hogy az ügynökségek most olyan politikusok segítségét kapták, akik hasznot húznak az erőfeszítésből.
Közvetlenül a választások után Hillary Clinton a Facebookot kezdte el hibáztatni a vereségéért. Addig a Facebook és a Twitter igyekezett a politikai csatározásokon kívül maradni, mivel féltek attól, hogy bármelyik párt elidegenítésével veszélyeztetik a potenciális nyereséget. Most azonban mélyreható változás következett be, mivel a Clinton-kampány mögött álló művelet nem egyszerűen a közösségi médiaplatformok megreformálására, hanem azok meghódítására orientálódott át. Trump győzelméből azt a tanulságot vonták le, hogy a Facebook és a Twitter - jobban, mint Michigan és Florida - a kritikus csataterek, ahol a politikai versenyeket megnyerik vagy elveszítik. "Sokan közülünk elkezdtek arról beszélni, hogy ez mekkora probléma" - mondta a Politicónak a választások utáni héten Clinton digitális stratégiájának vezetője, Teddy Goff, utalva a Facebook állítólagos szerepére a Trumpot segítő orosz dezinformáció fellendítésében. "Mind a kampány, mind a kormányzat, mind pedig egyfajta szélesebb Obama-pálya részéről... ez az egyik olyan dolog, amivel a választások után szeretnénk foglalkozni" - mondta Goff.
A sajtó olyan gyakran ismételgette ezt az üzenetet, hogy a politikai stratégiának objektív érvényesség látszatát keltette:
"Donald Trump a Facebook miatt nyert"; New York Magazine, 2016. november 9.
"A Facebook a választások után keresztbe tett hajjal, állítólag megkérdőjelezi befolyását"; The New York Times, 2016. november 12.
"Az orosz propaganda erőfeszítések segítettek az "álhírek" terjesztésében a választások alatt, mondják a szakértők"; The Washington Post, 2016. november 24.
"A dezinformáció, nem az álhírek miatt választották meg Trumpot, és ez nem áll le"; The Intercept, 2016. dec. 6.
És ez így folytatódott számtalan cikkben, amelyek a következő két évben uralták a hírciklust.
Mark Zuckerberg, a Facebook vezérigazgatója először "eléggé őrültnek" minősítette azt a vádat, hogy a platformján közzétett álhírek befolyásolták a választások kimenetelét. Zuckerberg azonban intenzív nyomásgyakorlási kampánnyal nézett szembe, amelyben az amerikai uralkodó osztály minden szektora, beleértve saját alkalmazottait is, őt vádolta azzal, hogy egy Putyin ügynököt ültetett a Fehér Házba, gyakorlatilag hazaárulással vádolva őt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor néhány héttel a választások után maga Obama "nyilvánosan elítélte az álhírek terjedését a Facebookon". Két nappal később Zuckerberg beadta a derekát: "A Facebook Obama megjegyzései után újabb lépéseket jelentett be az álhírek ellen".
Az a hamis, de mégis alapvetővé vált állítás, miszerint Oroszország meghackelte a 2016-os választásokat, indokot szolgáltatott arra - akárcsak a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos állítások, amelyek az iraki háborút kiváltották -, hogy Amerikát háborús kivételes állapotba taszítsák. Az alkotmányos demokrácia normális szabályainak felfüggesztésével a pártok ügynökeinek és biztonsági tisztviselőknek egy csoportja ezután a társadalmi ellenőrzés hatalmas, nagyrészt láthatatlan új architektúráját telepítette az internet legnagyobb platformjainak hátterébe.
Bár soha nem volt nyilvánosan kihirdetve, az amerikai kormány elkezdte a hadiállapot online érvényesítését.
Senki sem gondolta, hogy Trump normális politikus. Trollként Trump amerikaiak millióit borzolta fel, akik személyes árulásnak érezték, hogy ugyanazt a tisztséget fogja betölteni, amit George Washington és Abe Lincoln. Trump a társadalom legbefolyásosabb rétegeinek üzleti érdekeit is veszélyeztette. Ez utóbbi sérelem volt az, ami az uralkodó osztályt apokalipszisbe kergette, nem pedig a feltételezett rasszizmusa vagy kirívó elnökietlensége.
Mivel hivatalában a társasági adókulcs csökkentésére összpontosított, könnyű elfelejteni, hogy a republikánus tisztségviselők és a párt adományozói osztálya veszélyes radikálisnak látta Trumpot, aki veszélyeztette üzleti kapcsolataikat Kínával, az olcsó importált munkaerőhöz való hozzáférésüket és az állandó háborúk jövedelmező üzletét. De valóban így látták őt, ahogyan azt a The Wall Street Journal által 2016 szeptemberében rögzített, Trump jelöltségére adott példátlan reakció is tükrözi: "A nemzet 100 legnagyobb vállalatának egyetlen vezérigazgatója sem adományozott a republikánus Donald Trump elnökválasztási kampányának augusztusig, ami éles fordulat 2012-höz képest, amikor a Fortune 100 vállalat vezérigazgatóinak közel egyharmada támogatta a GOP jelöltjét, Mitt Romneyt."
A jelenség nem csak Trump esetében volt jellemző. Bernie Sanders, a baloldali populista jelölt 2016-ban szintén veszélyes fenyegetésnek tekintette az uralkodó osztály. De míg a demokraták sikeresen szabotálták Sanders-t, Trump átjutott pártja kapuőrein, ami azt jelentette, hogy más eszközökkel kellett vele szemben fellépni.
Két nappal Trump hivatalba lépése után egy vigyorgó Chuck Schumer szenátor az MSNBC műsorvezetőjének, Rachel Maddow-nak azt mondta, hogy "nagyon buta" dolog volt az új elnöktől, hogy a neki dolgozó biztonsági ügynökségek rossz oldalára állt: "Hadd mondjam el, ha szembeszállsz a hírszerző közösséggel, vasárnaptól hatféleképpen tudnak visszavágni neked".
Trump arra használta az olyan oldalakat, mint a Twitter, hogy megkerülje pártja elitjét, és közvetlenül lépjen kapcsolatba a támogatóival. Ezért, hogy megbénítsák az új elnököt és biztosítsák, hogy soha többé ne kerülhessen hozzá hasonló a hatalomba, a hírszerző ügynökségeknek meg kellett törniük a közösségi médiaplatformok függetlenségét. Kézenfekvő módon ugyanazt a tanulságot vonta le sok hírszerzési és védelmi tisztviselő a 2014-es ISIS- és orosz kampányokból - nevezetesen, hogy a közösségi média túl erős ahhoz, hogy az állami ellenőrzésen kívül lehessen hagyni -, csak a belpolitikára alkalmazva, ami azt jelentette, hogy az ügynökségek most olyan politikusok segítségét kapták, akik hasznot húznak az erőfeszítésből.
Közvetlenül a választások után Hillary Clinton a Facebookot kezdte el hibáztatni a vereségéért. Addig a Facebook és a Twitter igyekezett a politikai csatározásokon kívül maradni, mivel féltek attól, hogy bármelyik párt elidegenítésével veszélyeztetik a potenciális nyereséget. Most azonban mélyreható változás következett be, mivel a Clinton-kampány mögött álló művelet nem egyszerűen a közösségi médiaplatformok megreformálására, hanem azok meghódítására orientálódott át. Trump győzelméből azt a tanulságot vonták le, hogy a Facebook és a Twitter - jobban, mint Michigan és Florida - a kritikus csataterek, ahol a politikai versenyeket megnyerik vagy elveszítik. "Sokan közülünk elkezdtek arról beszélni, hogy ez mekkora probléma" - mondta a Politicónak a választások utáni héten Clinton digitális stratégiájának vezetője, Teddy Goff, utalva a Facebook állítólagos szerepére a Trumpot segítő orosz dezinformáció fellendítésében. "Mind a kampány, mind a kormányzat, mind pedig egyfajta szélesebb Obama-pálya részéről... ez az egyik olyan dolog, amivel a választások után szeretnénk foglalkozni" - mondta Goff.
A sajtó olyan gyakran ismételgette ezt az üzenetet, hogy a politikai stratégiának objektív érvényesség látszatát keltette:
"Donald Trump a Facebook miatt nyert"; New York Magazine, 2016. november 9.
"A Facebook a választások után keresztbe tett hajjal, állítólag megkérdőjelezi befolyását"; The New York Times, 2016. november 12.
"Az orosz propaganda erőfeszítések segítettek az "álhírek" terjesztésében a választások alatt, mondják a szakértők"; The Washington Post, 2016. november 24.
"A dezinformáció, nem az álhírek miatt választották meg Trumpot, és ez nem áll le"; The Intercept, 2016. dec. 6.
És ez így folytatódott számtalan cikkben, amelyek a következő két évben uralták a hírciklust.
Mark Zuckerberg, a Facebook vezérigazgatója először "eléggé őrültnek" minősítette azt a vádat, hogy a platformján közzétett álhírek befolyásolták a választások kimenetelét. Zuckerberg azonban intenzív nyomásgyakorlási kampánnyal nézett szembe, amelyben az amerikai uralkodó osztály minden szektora, beleértve saját alkalmazottait is, őt vádolta azzal, hogy egy Putyin ügynököt ültetett a Fehér Házba, gyakorlatilag hazaárulással vádolva őt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor néhány héttel a választások után maga Obama "nyilvánosan elítélte az álhírek terjedését a Facebookon". Két nappal később Zuckerberg beadta a derekát: "A Facebook Obama megjegyzései után újabb lépéseket jelentett be az álhírek ellen".
Az a hamis, de mégis alapvetővé vált állítás, miszerint Oroszország meghackelte a 2016-os választásokat, indokot szolgáltatott arra - akárcsak a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos állítások, amelyek az iraki háborút kiváltották -, hogy Amerikát háborús kivételes állapotba taszítsák. Az alkotmányos demokrácia normális szabályainak felfüggesztésével a pártok ügynökeinek és biztonsági tisztviselőknek egy csoportja ezután a társadalmi ellenőrzés hatalmas, nagyrészt láthatatlan új architektúráját telepítette az internet legnagyobb platformjainak hátterébe.
Bár soha nem volt nyilvánosan kihirdetve, az amerikai kormány elkezdte a hadiállapot online érvényesítését.
III. Miért van szükségünk ezekre az adatokra az emberekről?
A felkelés elleni hadviselés (COIN) amerikai doktrínája híres módon a "szívek és elmék megnyerésére" szólít fel. Az elképzelés szerint a lázadó csoportok elleni győzelem a helyi lakosság támogatásának elnyerésén múlik, amit pusztán nyers erővel nem lehet elérni. Az olyan helyeken, mint Vietnam és Irak, a támogatást a nemzetépítés és a helyiek megszólítása kombinációjával biztosították, azáltal, hogy olyan javakat biztosítottak számukra, amelyeket feltételezhetően értékelnek: például pénzt és munkahelyeket vagy stabilitást.
Mivel a kulturális értékek eltérőek, és ami egy afgán falusi számára értékes, az egy svéd könyvelő számára értéktelennek tűnhet, a sikeres felkelők elleni harcosoknak meg kell tanulniuk, mi mozgatja a helyi lakosságot. Ahhoz, hogy megnyerjünk egy elmét, először is be kell hatolnunk a belsejébe, hogy megértsük a vágyait és félelmeit. Ha ez nem sikerül, a modern katonai arzenálban van egy másik megközelítés, amely átveheti a helyét: a terrorizmus elleni küzdelem. Míg a felkeléselhárítás a helyi támogatás megnyerésére törekszik, addig a terrorelhárítás a kijelölt ellenség levadászására és megölésére.
Az ellentétes megközelítésekben rejlő látszólagos feszültség ellenére a két stratégiát gyakran együtt alkalmazzák. Mindkettő kiterjedt megfigyelőhálózatokra támaszkodik, hogy információkat gyűjtsön a célpontjairól, legyen szó akár arról, hogy kiderítsék, hol kell kutakat ásni, akár arról, hogy terroristákat találjanak meg, hogy megölhessék őket. De különösen a felkelők ellen harcolók képzelik el, hogy ha eleget tudnak meg egy népességről, akkor át lehet alakítani a társadalmat. A válaszok megszerzése csak a megfelelő erőforrások használatának kérdése: a megfigyelési eszközök és a társadalomtudományi módszerek kombinációja, amelyek együttes eredménye a mindenható központi adatbázisokba kerül, amelyekről úgy gondolják, hogy tartalmazzák a háború egészét.
Az amerikai hadsereg afganisztáni hírszerző tisztjeként szerzett tapasztalataimra reflektálva megfigyeltem, hogy "az adatelemző eszközök, amelyek bárki számára elérhetőek, aki hozzáféréssel rendelkezik egy műveleti központhoz vagy egy szituációs teremhez, a térkép és a terület közelgő konvergenciáját ígérték", de végül csapdává váltak, mivel "az amerikai erők ezernyi különböző dolgot tudtak mérni, amit nem értettünk". Ezt a hiányt még több adat megszerzésével próbáltuk pótolni. Ha csak elég információt tudnánk összegyűjteni és a megfelelő algoritmusokkal összehangolni, úgy véltük, az adatbázis megjósolja a jövőt.
Ez a keret nem csak a modern amerikai felkelésellenes doktrína alapját képezi, hanem az internet kiépítésének eredeti mozgatórugója is volt. A Pentagon 1969-ben azért építette meg az ARPANET néven ismert protointernetet, mert olyan decentralizált kommunikációs infrastruktúrára volt szüksége, amely túlélheti a nukleáris háborút - de nem ez volt az egyetlen cél. Az internet - írja Yasha Levine a témáról szóló Surveillance Valley című történetében - "kísérlet volt arra is, hogy olyan számítógépes rendszereket építsenek, amelyek képesek hírszerzési információkat gyűjteni és megosztani, valós időben figyelni a világot, valamint tanulmányozni és elemezni az embereket és a politikai mozgalmakat azzal a végső céllal, hogy előre jelezzék és megelőzzék a társadalmi felfordulást. Egyesek még egyfajta korai előrejelző radar létrehozásáról is álmodoztak az emberi társadalmak számára: egy olyan hálózatba kapcsolt számítógépes rendszerről, amely figyeli a társadalmi és politikai fenyegetéseket, és ugyanúgy elfogja őket, mint a hagyományos radarok az ellenséges repülőgépeket".
Az internetes "szabadságprogram" idején a Szilícium-völgyet a népszerű mítosz úgy ábrázolta, mint a csodabogarak, öntevékenyek, szabad gondolkodók és libertárius barkácsolók laboratóriumát, akik egyszerűen csak klassz dolgokat akartak létrehozni anélkül, hogy a kormány akadályozná őket. A Levine könyvében felvázolt alternatív történelem rávilágít arra, hogy az internet "mindig is kettős felhasználású volt, amely a hírszerzésben és a háborúban gyökerezett". Mindkét verzióban van igazság, de 2001 után a különbségtétel eltűnt.
Ahogy Shoshana Zuboff írja A megfigyelési kapitalizmus kora című könyvében, a terrorizmus elleni háború kezdetén "az állami hírszerző ügynökségek és a kezdődő megfigyelési kapitalista Google közötti választási rokonság a vészhelyzet hevében kivirágzott, és egy egyedülálló történelmi torzulást hozott létre: a megfigyelési kivételességet".
Afganisztánban a hadseregnek drága drónokat és kalandvágyó akadémikusokkal felszerelt "emberi terepi csapatokat" kellett alkalmaznia, hogy felmérjék a helyi lakosságot és kivonják a releváns szociológiai adatokat. De mivel az amerikaiak naponta órákat töltöttek azzal, hogy minden gondolatukat önkéntesen közvetlenül a védelmi szektorhoz kapcsolódó adatmonopóliumokba táplálják, triviálisan könnyűnek tűnhetett bárki számára, aki az adatbázisok felett ellenőrzést gyakorol, hogy manipulálja a lakosság otthoni érzelmeit.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt a Pentagon számos olyan eszköz kifejlesztését kezdte finanszírozni, amelyek a közösségi médiában megjelenő terrorista üzenetek felderítésére és elhárítására szolgálnak. Egyesek a hadseregen belüli szélesebb körű "memetikus hadviselés" kezdeményezés részét képezték, amely magában foglalta a mémek fegyverként való felhasználására irányuló javaslatokat, hogy "legyőzzék az ellenséges ideológiát és megnyerjék a bizonytalan, nem harcoló személyek tömegeit". A legtöbb program azonban, amelyet az ISIS felemelkedésére és a dzsihadista csoport közösségi média ügyes használatára válaszul indítottak, a terrorista üzenetek online felderítésére és cenzúrázására szolgáló automatizált eszközök növelésére összpontosított. Ezek az erőfeszítések 2016 januárjában tetőztek azzal, hogy a Külügyminisztérium bejelentette, hogy megnyitja a fent említett Globális Elkötelezettség Központot, amelynek vezetője Michael Lumpkin. Alig néhány hónappal később Obama elnök a GEC-et bízta meg a dezinformáció elleni új háború vezetésével. A GEC bejelentésének napján Obama és "a nemzetbiztonsági intézmény különböző magas rangú tagjai találkoztak a Facebook, a Twitter, a YouTube és más internetes nagyhatalmak képviselőivel, hogy megvitassák, hogyan tud az Egyesült Államok harcolni az ISIS közösségi médián keresztül történő üzenetküldése ellen".
A 2016-os populista felfordulások nyomán az amerikai kormánypárt vezető személyiségei a terrorizmus elleni háború által kifinomult megfigyelés és ellenőrzés visszacsatolási hurkát ragadták meg, mint az Egyesült Államokon belüli hatalom fenntartásának módszerét. Az ISIS és az al-Kaida elleni harcra létrehozott fegyvereket olyan amerikaiak ellen fordították, akik helytelen gondolatokat tápláltak az elnökkel, az oltóanyag-erősítőkkel, a nemi névmással vagy az ukrajnai háborúval kapcsolatban.
Mike Benz volt külügyminisztériumi tisztviselő, aki most egy Foundation for Freedom Online nevű szervezetet vezet, amely magát a digitális szólásszabadság védelmezőjeként tartja számon, leírja, hogy a Graphika nevű céget, amely "lényegében egy, az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának finanszírozásával működő cenzúra konzorcium", amelyet a terroristák elleni küzdelemre hoztak létre, hogyan használták fel újra a politikai beszéd cenzúrázására Amerikában. A céget, amelyet "eredetileg azért finanszíroztak, hogy segítsen a közösségi médiát hatékonyan használni a konfliktusövezetekben az amerikai hadsereg számára", majd "átcsoportosították belföldön mind a Covid cenzúrájára, mind a politikai cenzúrára" - mondta Benz egy interjúalanyának. "A Graphika-t a közösségi médiában a Coviddal és a Covid eredetével, a Covid-összeesküvésekkel vagy a Covid-féle kérdésekkel kapcsolatos diskurzusok megfigyelésére vetették be".
Az ISIS elleni harc átalakult a Trump és az "orosz összejátszás" elleni harccá, ami átalakult a dezinformáció elleni harccá. De ezek csak márkaváltozások voltak; a mögöttes technológiai infrastruktúra és az uralkodó osztály filozófiája, amely vallásos szaktudáson alapuló jogot követelt a világ átformálására, változatlan maradt. A politika emberi művészetét, amely valódi tárgyalást és kompromisszumot igényelt volna Trump támogatóival, elhagyták a felülről lefelé irányuló társadalmi mérnöki munka álságos tudományának javára, amelynek célja egy teljesen adminisztrált társadalom létrehozása volt.
Az amerikai uralkodó osztály számára a COIN a politika helyébe lépett, mint a bennszülöttekkel való bánásmód megfelelő eszköze.
A felkelés elleni hadviselés (COIN) amerikai doktrínája híres módon a "szívek és elmék megnyerésére" szólít fel. Az elképzelés szerint a lázadó csoportok elleni győzelem a helyi lakosság támogatásának elnyerésén múlik, amit pusztán nyers erővel nem lehet elérni. Az olyan helyeken, mint Vietnam és Irak, a támogatást a nemzetépítés és a helyiek megszólítása kombinációjával biztosították, azáltal, hogy olyan javakat biztosítottak számukra, amelyeket feltételezhetően értékelnek: például pénzt és munkahelyeket vagy stabilitást.
Mivel a kulturális értékek eltérőek, és ami egy afgán falusi számára értékes, az egy svéd könyvelő számára értéktelennek tűnhet, a sikeres felkelők elleni harcosoknak meg kell tanulniuk, mi mozgatja a helyi lakosságot. Ahhoz, hogy megnyerjünk egy elmét, először is be kell hatolnunk a belsejébe, hogy megértsük a vágyait és félelmeit. Ha ez nem sikerül, a modern katonai arzenálban van egy másik megközelítés, amely átveheti a helyét: a terrorizmus elleni küzdelem. Míg a felkeléselhárítás a helyi támogatás megnyerésére törekszik, addig a terrorelhárítás a kijelölt ellenség levadászására és megölésére.
Az ellentétes megközelítésekben rejlő látszólagos feszültség ellenére a két stratégiát gyakran együtt alkalmazzák. Mindkettő kiterjedt megfigyelőhálózatokra támaszkodik, hogy információkat gyűjtsön a célpontjairól, legyen szó akár arról, hogy kiderítsék, hol kell kutakat ásni, akár arról, hogy terroristákat találjanak meg, hogy megölhessék őket. De különösen a felkelők ellen harcolók képzelik el, hogy ha eleget tudnak meg egy népességről, akkor át lehet alakítani a társadalmat. A válaszok megszerzése csak a megfelelő erőforrások használatának kérdése: a megfigyelési eszközök és a társadalomtudományi módszerek kombinációja, amelyek együttes eredménye a mindenható központi adatbázisokba kerül, amelyekről úgy gondolják, hogy tartalmazzák a háború egészét.
Az amerikai hadsereg afganisztáni hírszerző tisztjeként szerzett tapasztalataimra reflektálva megfigyeltem, hogy "az adatelemző eszközök, amelyek bárki számára elérhetőek, aki hozzáféréssel rendelkezik egy műveleti központhoz vagy egy szituációs teremhez, a térkép és a terület közelgő konvergenciáját ígérték", de végül csapdává váltak, mivel "az amerikai erők ezernyi különböző dolgot tudtak mérni, amit nem értettünk". Ezt a hiányt még több adat megszerzésével próbáltuk pótolni. Ha csak elég információt tudnánk összegyűjteni és a megfelelő algoritmusokkal összehangolni, úgy véltük, az adatbázis megjósolja a jövőt.
Ez a keret nem csak a modern amerikai felkelésellenes doktrína alapját képezi, hanem az internet kiépítésének eredeti mozgatórugója is volt. A Pentagon 1969-ben azért építette meg az ARPANET néven ismert protointernetet, mert olyan decentralizált kommunikációs infrastruktúrára volt szüksége, amely túlélheti a nukleáris háborút - de nem ez volt az egyetlen cél. Az internet - írja Yasha Levine a témáról szóló Surveillance Valley című történetében - "kísérlet volt arra is, hogy olyan számítógépes rendszereket építsenek, amelyek képesek hírszerzési információkat gyűjteni és megosztani, valós időben figyelni a világot, valamint tanulmányozni és elemezni az embereket és a politikai mozgalmakat azzal a végső céllal, hogy előre jelezzék és megelőzzék a társadalmi felfordulást. Egyesek még egyfajta korai előrejelző radar létrehozásáról is álmodoztak az emberi társadalmak számára: egy olyan hálózatba kapcsolt számítógépes rendszerről, amely figyeli a társadalmi és politikai fenyegetéseket, és ugyanúgy elfogja őket, mint a hagyományos radarok az ellenséges repülőgépeket".
Az internetes "szabadságprogram" idején a Szilícium-völgyet a népszerű mítosz úgy ábrázolta, mint a csodabogarak, öntevékenyek, szabad gondolkodók és libertárius barkácsolók laboratóriumát, akik egyszerűen csak klassz dolgokat akartak létrehozni anélkül, hogy a kormány akadályozná őket. A Levine könyvében felvázolt alternatív történelem rávilágít arra, hogy az internet "mindig is kettős felhasználású volt, amely a hírszerzésben és a háborúban gyökerezett". Mindkét verzióban van igazság, de 2001 után a különbségtétel eltűnt.
Ahogy Shoshana Zuboff írja A megfigyelési kapitalizmus kora című könyvében, a terrorizmus elleni háború kezdetén "az állami hírszerző ügynökségek és a kezdődő megfigyelési kapitalista Google közötti választási rokonság a vészhelyzet hevében kivirágzott, és egy egyedülálló történelmi torzulást hozott létre: a megfigyelési kivételességet".
Afganisztánban a hadseregnek drága drónokat és kalandvágyó akadémikusokkal felszerelt "emberi terepi csapatokat" kellett alkalmaznia, hogy felmérjék a helyi lakosságot és kivonják a releváns szociológiai adatokat. De mivel az amerikaiak naponta órákat töltöttek azzal, hogy minden gondolatukat önkéntesen közvetlenül a védelmi szektorhoz kapcsolódó adatmonopóliumokba táplálják, triviálisan könnyűnek tűnhetett bárki számára, aki az adatbázisok felett ellenőrzést gyakorol, hogy manipulálja a lakosság otthoni érzelmeit.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt a Pentagon számos olyan eszköz kifejlesztését kezdte finanszírozni, amelyek a közösségi médiában megjelenő terrorista üzenetek felderítésére és elhárítására szolgálnak. Egyesek a hadseregen belüli szélesebb körű "memetikus hadviselés" kezdeményezés részét képezték, amely magában foglalta a mémek fegyverként való felhasználására irányuló javaslatokat, hogy "legyőzzék az ellenséges ideológiát és megnyerjék a bizonytalan, nem harcoló személyek tömegeit". A legtöbb program azonban, amelyet az ISIS felemelkedésére és a dzsihadista csoport közösségi média ügyes használatára válaszul indítottak, a terrorista üzenetek online felderítésére és cenzúrázására szolgáló automatizált eszközök növelésére összpontosított. Ezek az erőfeszítések 2016 januárjában tetőztek azzal, hogy a Külügyminisztérium bejelentette, hogy megnyitja a fent említett Globális Elkötelezettség Központot, amelynek vezetője Michael Lumpkin. Alig néhány hónappal később Obama elnök a GEC-et bízta meg a dezinformáció elleni új háború vezetésével. A GEC bejelentésének napján Obama és "a nemzetbiztonsági intézmény különböző magas rangú tagjai találkoztak a Facebook, a Twitter, a YouTube és más internetes nagyhatalmak képviselőivel, hogy megvitassák, hogyan tud az Egyesült Államok harcolni az ISIS közösségi médián keresztül történő üzenetküldése ellen".
A 2016-os populista felfordulások nyomán az amerikai kormánypárt vezető személyiségei a terrorizmus elleni háború által kifinomult megfigyelés és ellenőrzés visszacsatolási hurkát ragadták meg, mint az Egyesült Államokon belüli hatalom fenntartásának módszerét. Az ISIS és az al-Kaida elleni harcra létrehozott fegyvereket olyan amerikaiak ellen fordították, akik helytelen gondolatokat tápláltak az elnökkel, az oltóanyag-erősítőkkel, a nemi névmással vagy az ukrajnai háborúval kapcsolatban.
Mike Benz volt külügyminisztériumi tisztviselő, aki most egy Foundation for Freedom Online nevű szervezetet vezet, amely magát a digitális szólásszabadság védelmezőjeként tartja számon, leírja, hogy a Graphika nevű céget, amely "lényegében egy, az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának finanszírozásával működő cenzúra konzorcium", amelyet a terroristák elleni küzdelemre hoztak létre, hogyan használták fel újra a politikai beszéd cenzúrázására Amerikában. A céget, amelyet "eredetileg azért finanszíroztak, hogy segítsen a közösségi médiát hatékonyan használni a konfliktusövezetekben az amerikai hadsereg számára", majd "átcsoportosították belföldön mind a Covid cenzúrájára, mind a politikai cenzúrára" - mondta Benz egy interjúalanyának. "A Graphika-t a közösségi médiában a Coviddal és a Covid eredetével, a Covid-összeesküvésekkel vagy a Covid-féle kérdésekkel kapcsolatos diskurzusok megfigyelésére vetették be".
Az ISIS elleni harc átalakult a Trump és az "orosz összejátszás" elleni harccá, ami átalakult a dezinformáció elleni harccá. De ezek csak márkaváltozások voltak; a mögöttes technológiai infrastruktúra és az uralkodó osztály filozófiája, amely vallásos szaktudáson alapuló jogot követelt a világ átformálására, változatlan maradt. A politika emberi művészetét, amely valódi tárgyalást és kompromisszumot igényelt volna Trump támogatóival, elhagyták a felülről lefelé irányuló társadalmi mérnöki munka álságos tudományának javára, amelynek célja egy teljesen adminisztrált társadalom létrehozása volt.
Az amerikai uralkodó osztály számára a COIN a politika helyébe lépett, mint a bennszülöttekkel való bánásmód megfelelő eszköze.
IV. Az internet: kedvenctől a démonig
Egyszer volt, hol nem volt, az internet megmentette volna a világot. Az 1990-es évek első dotcom-boomja népszerűsítette az internetet, mint az emberi lehetőségek maximalizálását és a demokrácia terjesztését szolgáló technológiát. A Clinton-kormányzat 1997-es "A globális elektronikus kereskedelem keretrendszere" című dokumentumában fogalmazta meg a víziót: "Az internet olyan médium, amely óriási lehetőségeket rejt magában az egyéni szabadság és az egyéni felhatalmazás előmozdítására", és "[a]zért, ahol csak lehetséges, az egyénre kell bízni annak ellenőrzését, hogy miként használja ezt a médiumot". A nyugati okos emberek kigúnyolták a világ más részein az információáramlás ellenőrzésére irányuló naiv törekvéseket. 2000-ben Clinton elnök gúnyosan azt mondta, hogy Kína internetes cenzúrája "olyan, mintha zselét próbálnának a falhoz szögezni". A felhajtás a Bush-kormányzat idején is folytatódott, amikor az internetes cégeket az állam tömeges megfigyelési programjának és a Közel-Kelet demokráciájának megteremtésére irányuló tervének kulcsfontosságú partnereinek tekintették.
A hype azonban akkor indult be igazán, amikor Obama elnököt egy "big data" alapú kampány révén megválasztották, amely a közösségi médiát helyezte előtérbe. Úgy tűnt, hogy valódi filozófiai egyezés van Obama politikai stílusa, mint a "Remény" és "Változás" elnöke, akinek külpolitikai vezérelve a "Ne csinálj hülyeségeket" (Don't do dumb shit) volt, és az internetes keresőcég között, amelynek eredeti mottója a "Ne tégy semmi rosszat" (Do no evil) volt. A két hatalmat mély személyes kapcsolatok is összekötötték: Obama elnöksége alatt 252 esetben fordult elő, hogy személyek a Fehér Házban és a Google-nál betöltött állások között váltottak. 2009 és 2015 között a Fehér Ház és a Google alkalmazottai átlagosan hetente többször találkoztak.
Obama külügyminisztereként Hillary Clinton vezette a kormány "internetszabadság" programját, amelynek célja "az online kommunikáció, mint a zárt társadalmak megnyitásának eszköze" előmozdítása volt. Egy 2010-es beszédében Clinton figyelmeztetést adott ki a digitális cenzúra terjedésére az autoriter rezsimekben: "Egy új információs függöny ereszkedik le a világ nagy részén" - mondta. "És ezen a válaszfalon túl a vírusvideók és a blogbejegyzések napjaink szamizdatjává válnak".
A legnagyobb irónia, hogy éppen azok az emberek, akik egy évtizeddel ezelőtt más országok szabadságprogramját vezették, azóta az Egyesült Államokat a dezinformáció elleni küzdelem ürügyén az egyik legnagyobb és legerősebb cenzúragépezet bevezetésére ösztökélték.
Vagy talán nem az irónia a megfelelő szó arra, hogy érzékeltesse az egy évtizeddel ezelőtti szabadságszerető Clinton és a mai cenzúrapárti aktivista közötti különbséget, de ez a szó jól érzékelteti azt, hogy milyen fordulatot tett egy olyan réteg, amely alig 10 évvel korábban radikálisan eltérő eszmék nyilvános zászlóvivője volt. Ezek az emberek - elsősorban politikusok - az internet szabadságát az emberiség pozitív erejének tekintették (és mutatták be), amikor az őket feljogosította és az ő érdekeiket szolgálta, de valami démoni dolognak, amikor a hatalmi hierarchiákat megbontotta és az ellenfeleiknek kedvezett. Így lehet áthidalni a 2013-as Hillary Clinton és a 2023-as Clinton közötti szakadékot: Mindketten úgy tekintenek az internetre, mint a politikai folyamatok irányításának és a rendszerváltás megvalósításának rendkívül erős eszközére.
Ezért tűnt Donald Trump felemelkedése Clinton és Obama világában mélységes árulásnak - mert meglátásuk szerint a Szilícium-völgy megállíthatta volna, de nem tette. A kormány internetpolitikájának vezetőiként segítettek a technológiai cégeknek abban, hogy a tömeges megfigyelésre építsék vagyonukat, és az internetet a szabadság és a haladás jelzőfényeként evangelizálták, miközben szemet hunytak a trösztellenes törvények égbekiáltó megsértése felett. Cserébe a techcégek az elképzelhetetlent tették - nem azért, mert hagyták, hogy Oroszország "meghackelje a választásokat", ami egy kétségbeesett vádaskodás volt, amit azért vetettek fel, hogy elfedjék a kudarc bűzét, hanem azért, mert nem voltak hajlandóak beavatkozni, hogy megakadályozzák Donald Trump győzelmét.
Jaron Lanier, a technológia úttörője a Kié a jövő? című könyvében azt írja: "A digitális hálózatépítés elsődleges üzletága mára az ultratitkos mega-dossziék létrehozása arról, hogy mások mit csinálnak, és ezen információk felhasználása a pénz és a hatalom koncentrálására". Mivel a digitális gazdaságok egyre nagyobb adat- és hatalomkoncentrációt eredményeznek, bekövetkezett az elkerülhetetlen: A technológiai cégek túl nagy hatalomra tettek szert.
Mit tehettek a kormánypárt vezetői? Két lehetőségük volt. Használhatták a kormány szabályozási hatáskörét ellentámadásra: Szétzúzzák az adatmonopóliumokat, és átalakítják az internetet alátámasztó társadalmi szerződést, hogy az egyéneknek megmaradjon az adataik tulajdonjoga, ahelyett, hogy minden egyes alkalommal, amikor rákattintanak egy közkincsre, elrabolják azokat. Vagy pedig megőrizhetnék a technológiai vállalatok hatalmát, miközben arra kényszeríthetnék őket, hogy felhagyjanak a semlegesség látszatával, és helyette felsorakozzanak a kormánypárt mögé - csábító kilátás, tekintve, hogy mit tehetnének ezzel a hatalommal.
A B lehetőséget választották.
A platformok bűnösnek nyilvánítása Trump megválasztásában - egy olyan jelölt, aki a Szilícium-völgyi magasan képzett elit számára éppoly ellenszenves, mint a New York-i és washingtoni magasan képzett elit számára - biztosította azt a bunkót, amelyet a média és a politikai osztály arra használt, hogy a technológiai cégeket még erősebbé és engedelmesebbé tegye.
V. Russiagate! Russiagate! Russiagate!
Ha úgy képzeljük, hogy az amerikai uralkodó osztály problémával nézett szembe - Donald Trump úgy tűnt, hogy fenyegeti intézményes túlélését -, akkor az Oroszország-ügy nem csupán az eszközöket biztosította ahhoz, hogy egyesítse az osztály különböző ágait, a kormányon belül és kívül, egy közös ellenség ellen. Hanem a társadalom legerősebb, szövetségen kívüli szektorával, a technológiai iparral szembeni befolyásszerzés végső formáját is biztosította számukra. Az orosz összejátszás felültetéséhez szükséges koordináció volt az eszköz, amely egyesítette (1) a Demokrata Párt politikai céljait, (2) a hírszerző és biztonsági ügynökségek intézményi menetrendjét, valamint (3) a média narratív erejét és erkölcsi buzgalmát (4) a techcégek felügyeleti architektúrájával.
A titkos FISA-parancs, amely lehetővé tette az amerikai biztonsági ügynökségeknek, hogy megkezdjék a Trump-kampány utáni kémkedést, a Steele-dosszién alapult, egy Hillary Clinton csapata által fizetett pártpolitikai gyűlöletkampányon, amely bizonyíthatóan hamis jelentésekből állt, amelyek Donald Trump és az orosz kormány közötti munkakapcsolatot állítottak. Bár rövid távon erős fegyver volt Trump ellen, a dosszié nyilvánvalóan baromság is volt, ami azt sugallta, hogy idővel teherré válhat.
A dezinformáció megoldotta ezt a problémát, miközben egy nukleáris fegyver került a Trump-ellenes ellenállás arzenáljába. Kezdetben a dezinformáció csak egy volt a Trump-ellenes táborból érkező féltucatnyi beszédtéma közül. Azért győzött a többivel szemben, mert képes volt bármit és bármit megmagyarázni, ugyanakkor annyira kétértelmű maradt, hogy nem lehetett megcáfolni. Védekezésképpen eszközül szolgált ahhoz, hogy megtámadjanak és lejárassanak mindenkit, aki megkérdőjelezte a dossziét vagy azt a nagyobb állítást, hogy Trump összejátszott Oroszországgal.
Minden régi mccarthyista trükk újra új volt. A Washington Post agresszívan harsogta azt az állítást, hogy a dezinformáció befolyásolta a 2016-os választásokat, egy olyan keresztes hadjáratot, amely Trump győzelme után néhány nappal kezdődött, a "Russian propaganda effort helped spread 'fake news' during election, experts say" (Az orosz propaganda erőfeszítés segített az 'álhírek' terjesztésében a választások alatt, szakértők szerint) című cikkel. (A cikkben idézett vezető szakértő: Clint Watts).
A hírszerzési tisztviselőktől a nemzetbiztonsági riportereknek történő folyamatos kiszivárogtatások már megalapozták azt a hamis narratívát, miszerint hiteles bizonyíték van a Trump-kampány és a Kreml közötti összejátszásra. Amikor Trump e jelentések ellenére győzött, az azok terjesztéséért felelős magas rangú tisztviselők, legfőképpen John Brennan CIA-vezér, megduplázták állításaikat. Két héttel Trump hivatalba lépése előtt az Obama-kormányzat nyilvánosságra hozta a hírszerző közösség által készített, ICA néven ismert, az "Orosz tevékenységek és szándékok a közelmúltbeli választásokon" című értékelés titkosítás alól feloldott változatát, amely azt állította, hogy "Putyin és az orosz kormány egyértelmű preferenciát alakított ki a megválasztott elnök, Trump iránt".
Egyszer volt, hol nem volt, az internet megmentette volna a világot. Az 1990-es évek első dotcom-boomja népszerűsítette az internetet, mint az emberi lehetőségek maximalizálását és a demokrácia terjesztését szolgáló technológiát. A Clinton-kormányzat 1997-es "A globális elektronikus kereskedelem keretrendszere" című dokumentumában fogalmazta meg a víziót: "Az internet olyan médium, amely óriási lehetőségeket rejt magában az egyéni szabadság és az egyéni felhatalmazás előmozdítására", és "[a]zért, ahol csak lehetséges, az egyénre kell bízni annak ellenőrzését, hogy miként használja ezt a médiumot". A nyugati okos emberek kigúnyolták a világ más részein az információáramlás ellenőrzésére irányuló naiv törekvéseket. 2000-ben Clinton elnök gúnyosan azt mondta, hogy Kína internetes cenzúrája "olyan, mintha zselét próbálnának a falhoz szögezni". A felhajtás a Bush-kormányzat idején is folytatódott, amikor az internetes cégeket az állam tömeges megfigyelési programjának és a Közel-Kelet demokráciájának megteremtésére irányuló tervének kulcsfontosságú partnereinek tekintették.
A hype azonban akkor indult be igazán, amikor Obama elnököt egy "big data" alapú kampány révén megválasztották, amely a közösségi médiát helyezte előtérbe. Úgy tűnt, hogy valódi filozófiai egyezés van Obama politikai stílusa, mint a "Remény" és "Változás" elnöke, akinek külpolitikai vezérelve a "Ne csinálj hülyeségeket" (Don't do dumb shit) volt, és az internetes keresőcég között, amelynek eredeti mottója a "Ne tégy semmi rosszat" (Do no evil) volt. A két hatalmat mély személyes kapcsolatok is összekötötték: Obama elnöksége alatt 252 esetben fordult elő, hogy személyek a Fehér Házban és a Google-nál betöltött állások között váltottak. 2009 és 2015 között a Fehér Ház és a Google alkalmazottai átlagosan hetente többször találkoztak.
Obama külügyminisztereként Hillary Clinton vezette a kormány "internetszabadság" programját, amelynek célja "az online kommunikáció, mint a zárt társadalmak megnyitásának eszköze" előmozdítása volt. Egy 2010-es beszédében Clinton figyelmeztetést adott ki a digitális cenzúra terjedésére az autoriter rezsimekben: "Egy új információs függöny ereszkedik le a világ nagy részén" - mondta. "És ezen a válaszfalon túl a vírusvideók és a blogbejegyzések napjaink szamizdatjává válnak".
A legnagyobb irónia, hogy éppen azok az emberek, akik egy évtizeddel ezelőtt más országok szabadságprogramját vezették, azóta az Egyesült Államokat a dezinformáció elleni küzdelem ürügyén az egyik legnagyobb és legerősebb cenzúragépezet bevezetésére ösztökélték.
Vagy talán nem az irónia a megfelelő szó arra, hogy érzékeltesse az egy évtizeddel ezelőtti szabadságszerető Clinton és a mai cenzúrapárti aktivista közötti különbséget, de ez a szó jól érzékelteti azt, hogy milyen fordulatot tett egy olyan réteg, amely alig 10 évvel korábban radikálisan eltérő eszmék nyilvános zászlóvivője volt. Ezek az emberek - elsősorban politikusok - az internet szabadságát az emberiség pozitív erejének tekintették (és mutatták be), amikor az őket feljogosította és az ő érdekeiket szolgálta, de valami démoni dolognak, amikor a hatalmi hierarchiákat megbontotta és az ellenfeleiknek kedvezett. Így lehet áthidalni a 2013-as Hillary Clinton és a 2023-as Clinton közötti szakadékot: Mindketten úgy tekintenek az internetre, mint a politikai folyamatok irányításának és a rendszerváltás megvalósításának rendkívül erős eszközére.
Ezért tűnt Donald Trump felemelkedése Clinton és Obama világában mélységes árulásnak - mert meglátásuk szerint a Szilícium-völgy megállíthatta volna, de nem tette. A kormány internetpolitikájának vezetőiként segítettek a technológiai cégeknek abban, hogy a tömeges megfigyelésre építsék vagyonukat, és az internetet a szabadság és a haladás jelzőfényeként evangelizálták, miközben szemet hunytak a trösztellenes törvények égbekiáltó megsértése felett. Cserébe a techcégek az elképzelhetetlent tették - nem azért, mert hagyták, hogy Oroszország "meghackelje a választásokat", ami egy kétségbeesett vádaskodás volt, amit azért vetettek fel, hogy elfedjék a kudarc bűzét, hanem azért, mert nem voltak hajlandóak beavatkozni, hogy megakadályozzák Donald Trump győzelmét.
Jaron Lanier, a technológia úttörője a Kié a jövő? című könyvében azt írja: "A digitális hálózatépítés elsődleges üzletága mára az ultratitkos mega-dossziék létrehozása arról, hogy mások mit csinálnak, és ezen információk felhasználása a pénz és a hatalom koncentrálására". Mivel a digitális gazdaságok egyre nagyobb adat- és hatalomkoncentrációt eredményeznek, bekövetkezett az elkerülhetetlen: A technológiai cégek túl nagy hatalomra tettek szert.
Mit tehettek a kormánypárt vezetői? Két lehetőségük volt. Használhatták a kormány szabályozási hatáskörét ellentámadásra: Szétzúzzák az adatmonopóliumokat, és átalakítják az internetet alátámasztó társadalmi szerződést, hogy az egyéneknek megmaradjon az adataik tulajdonjoga, ahelyett, hogy minden egyes alkalommal, amikor rákattintanak egy közkincsre, elrabolják azokat. Vagy pedig megőrizhetnék a technológiai vállalatok hatalmát, miközben arra kényszeríthetnék őket, hogy felhagyjanak a semlegesség látszatával, és helyette felsorakozzanak a kormánypárt mögé - csábító kilátás, tekintve, hogy mit tehetnének ezzel a hatalommal.
A B lehetőséget választották.
A platformok bűnösnek nyilvánítása Trump megválasztásában - egy olyan jelölt, aki a Szilícium-völgyi magasan képzett elit számára éppoly ellenszenves, mint a New York-i és washingtoni magasan képzett elit számára - biztosította azt a bunkót, amelyet a média és a politikai osztály arra használt, hogy a technológiai cégeket még erősebbé és engedelmesebbé tegye.
V. Russiagate! Russiagate! Russiagate!
Ha úgy képzeljük, hogy az amerikai uralkodó osztály problémával nézett szembe - Donald Trump úgy tűnt, hogy fenyegeti intézményes túlélését -, akkor az Oroszország-ügy nem csupán az eszközöket biztosította ahhoz, hogy egyesítse az osztály különböző ágait, a kormányon belül és kívül, egy közös ellenség ellen. Hanem a társadalom legerősebb, szövetségen kívüli szektorával, a technológiai iparral szembeni befolyásszerzés végső formáját is biztosította számukra. Az orosz összejátszás felültetéséhez szükséges koordináció volt az eszköz, amely egyesítette (1) a Demokrata Párt politikai céljait, (2) a hírszerző és biztonsági ügynökségek intézményi menetrendjét, valamint (3) a média narratív erejét és erkölcsi buzgalmát (4) a techcégek felügyeleti architektúrájával.
A titkos FISA-parancs, amely lehetővé tette az amerikai biztonsági ügynökségeknek, hogy megkezdjék a Trump-kampány utáni kémkedést, a Steele-dosszién alapult, egy Hillary Clinton csapata által fizetett pártpolitikai gyűlöletkampányon, amely bizonyíthatóan hamis jelentésekből állt, amelyek Donald Trump és az orosz kormány közötti munkakapcsolatot állítottak. Bár rövid távon erős fegyver volt Trump ellen, a dosszié nyilvánvalóan baromság is volt, ami azt sugallta, hogy idővel teherré válhat.
A dezinformáció megoldotta ezt a problémát, miközben egy nukleáris fegyver került a Trump-ellenes ellenállás arzenáljába. Kezdetben a dezinformáció csak egy volt a Trump-ellenes táborból érkező féltucatnyi beszédtéma közül. Azért győzött a többivel szemben, mert képes volt bármit és bármit megmagyarázni, ugyanakkor annyira kétértelmű maradt, hogy nem lehetett megcáfolni. Védekezésképpen eszközül szolgált ahhoz, hogy megtámadjanak és lejárassanak mindenkit, aki megkérdőjelezte a dossziét vagy azt a nagyobb állítást, hogy Trump összejátszott Oroszországgal.
Minden régi mccarthyista trükk újra új volt. A Washington Post agresszívan harsogta azt az állítást, hogy a dezinformáció befolyásolta a 2016-os választásokat, egy olyan keresztes hadjáratot, amely Trump győzelme után néhány nappal kezdődött, a "Russian propaganda effort helped spread 'fake news' during election, experts say" (Az orosz propaganda erőfeszítés segített az 'álhírek' terjesztésében a választások alatt, szakértők szerint) című cikkel. (A cikkben idézett vezető szakértő: Clint Watts).
A hírszerzési tisztviselőktől a nemzetbiztonsági riportereknek történő folyamatos kiszivárogtatások már megalapozták azt a hamis narratívát, miszerint hiteles bizonyíték van a Trump-kampány és a Kreml közötti összejátszásra. Amikor Trump e jelentések ellenére győzött, az azok terjesztéséért felelős magas rangú tisztviselők, legfőképpen John Brennan CIA-vezér, megduplázták állításaikat. Két héttel Trump hivatalba lépése előtt az Obama-kormányzat nyilvánosságra hozta a hírszerző közösség által készített, ICA néven ismert, az "Orosz tevékenységek és szándékok a közelmúltbeli választásokon" című értékelés titkosítás alól feloldott változatát, amely azt állította, hogy "Putyin és az orosz kormány egyértelmű preferenciát alakított ki a megválasztott elnök, Trump iránt".
Az ICA-t több hírszerző ügynökség által elért objektív, politikamentes konszenzusként mutatták be. Jeff Gerth a Columbia Journalism Review-ban azt írja, hogy az értékelés "masszív, és nagyrészt kritikátlan visszhangot" kapott a sajtóban. Valójában azonban az ICA éppen az ellenkezője volt: egy szelektíven kurátori politikai dokumentum, amely szándékosan kihagyta az ellentétes bizonyítékokat, hogy azt a benyomást keltse, hogy az összejátszásról szóló narratíva nem egy széles körben vitatott pletyka, hanem objektív tény.
A képviselőház hírszerzési bizottságának titkos jelentése az ICA elkészítéséről részletesen bemutatta, hogy mennyire szokatlan és csupaszon politikai jellegű volt. "Nem 17 ügynökség volt, és még csak nem is egy tucat elemző volt a három ügynökségtől, akik az értékelést írták" - mondta Paul Sperry újságírónak egy magas rangú hírszerzési tisztviselő, aki olvasta a képviselőházi jelentés tervezetét. "Csak a CIA öt tisztje írta, és Brennan mind az ötöt maga választotta ki. A vezető író pedig Brennan jó barátja volt". Az Obama által kinevezett Brennan szakított a precedenssel, amikor a CIA igazgatójaként a politikába is beleszólt. Ez megalapozta a kormányzás utáni karrierjét az MSNBC elemzőjeként és "ellenálló" figuraként, aki azzal került a címlapokra, hogy Trumpot hazaárulással vádolta.
Mike Pompeo, aki Brennant követte a CIA-nál, azt mondta, hogy az ügynökség igazgatójaként megtudta, hogy "olyan vezető elemzők, akik szinte egész pályafutásuk alatt Oroszországgal foglalkoztak, az ICA megírása során szemlélődővé váltak". Sperry szerint Brennan "kizárta a jelentésből a Putyin indítékairól szóló, egymásnak ellentmondó bizonyítékokat, annak ellenére, hogy egyes hírszerzési elemzők tiltakoztak ellene, akik szerint Putyin Clinton választási győzelmére számított, és Trumpot "jokerkártyának" tekintette". (Brennan volt az is, aki felülbírálta más ügynökségek ellenvetéseit, hogy a Steele-dossziét a hivatalos értékelés részévé tegye).
Szabálytalanságai ellenére az ICA a szándéknak megfelelően működött: Trump a gyanú felhője alatt kezdte meg elnökségét, amelyet soha nem tudott eloszlatni. Ahogy Schumer ígérte, a hírszerzési tisztviselők nem vesztegették az időt a bosszúállással.
És nem csak bosszút, hanem előremutató cselekvést is. Az az állítás, hogy Oroszország meghekkelte a 2016-os szavazást, lehetővé tette a szövetségi ügynökségek számára, hogy a "választások integritásának" biztosítása ürügyén bevezessék az új köz- és magáncenzúra-gépezetet. Azokat az embereket, akik igaz és alkotmányosan védett véleményt nyilvánítottak a 2016-os választásokról (és később olyan kérdésekről, mint a COVID-19 és az Egyesült Államok kivonulása Afganisztánból), Amerika-ellenesnek, rasszistának, összeesküvés-elméletet vallónak és Vlagyimir Putyin strómanjainak bélyegezték, és módszeresen eltávolították őket a digitális nyilvánosságból, hogy megakadályozzák, hogy eszméik dezinformációt terjesszenek. A nyilvános jelentéseken alapuló, rendkívül óvatos becslések szerint Trump megválasztása óta több tízmillió ilyen cenzori eset történt.
És itt van ennek a bizonyos bejegyzésnek a csúcspontja: 2017. január 6-án - ugyanazon a napon, amikor Brennan ICA jelentése intézményi hátteret adott annak a hamis állításnak, hogy Putyin segített Trumpnak - Jeh Johnson, a Belbiztonsági Minisztérium Obama által kinevezett leköszönő minisztere bejelentette, hogy az orosz választási beavatkozásra válaszul az amerikai választási rendszereket "kritikus nemzeti infrastruktúrának" minősítette. A lépéssel az ország 8000 választási joghatóságának tulajdonát helyezte a DHS ellenőrzése alá. Ez egy olyan puccs volt, amelyet Johnson már 2016 nyara óta próbált véghezvinni, de amit - mint egy későbbi beszédében kifejtette - a helyi érdekeltek megakadályoztak, akik közölték vele, hogy "a választások lebonyolítása ebben az országban az államok szuverén és kizárólagos felelőssége, és nem akarnak szövetségi beavatkozást, szövetségi átvételt vagy szövetségi szabályozást ebben a folyamatban". Így Johnson úgy talált megoldást, hogy hivatalban töltött utolsó napjaiban egyoldalúan keresztülhúzta az intézkedést.
Most már világos, hogy Johnson miért sietett ennyire: Néhány éven belül minden olyan állítás, amellyel az ország választási rendszerének rendkívüli szövetségi átvételét igazolták, összeomlott volna. 2019 júliusában a Mueller-jelentés arra a következtetésre jutott, hogy Donald Trump nem játszott össze az orosz kormánnyal - ugyanerre a következtetésre jutott a főfelügyelő jelentése is, amely a Trump-orosz vizsgálat eredetéről készült, és amelyet még abban az évben közzétettek. Végül 2023. január 9-én a The Washington Post csendben közzétett egy kiegészítést a kiberbiztonsági hírlevelében a New York University's Center for Social Media and Politics tanulmányáról. A következtetés: "Az orosz trollok a Twitteren kevéssé befolyásolták a 2016-os választókat".
De addigra ez már nem számított. Az Obama-kormányzat utolsó két hetében az új dezinformációellenes apparátus az egyik legjelentősebb győzelmét aratta: hatalmat kapott a szövetségi választások közvetlen felügyeletére, ami mélyreható következményekkel járna a Trump és Joe Biden közötti 2020-as versenyre.
A képviselőház hírszerzési bizottságának titkos jelentése az ICA elkészítéséről részletesen bemutatta, hogy mennyire szokatlan és csupaszon politikai jellegű volt. "Nem 17 ügynökség volt, és még csak nem is egy tucat elemző volt a három ügynökségtől, akik az értékelést írták" - mondta Paul Sperry újságírónak egy magas rangú hírszerzési tisztviselő, aki olvasta a képviselőházi jelentés tervezetét. "Csak a CIA öt tisztje írta, és Brennan mind az ötöt maga választotta ki. A vezető író pedig Brennan jó barátja volt". Az Obama által kinevezett Brennan szakított a precedenssel, amikor a CIA igazgatójaként a politikába is beleszólt. Ez megalapozta a kormányzás utáni karrierjét az MSNBC elemzőjeként és "ellenálló" figuraként, aki azzal került a címlapokra, hogy Trumpot hazaárulással vádolta.
Mike Pompeo, aki Brennant követte a CIA-nál, azt mondta, hogy az ügynökség igazgatójaként megtudta, hogy "olyan vezető elemzők, akik szinte egész pályafutásuk alatt Oroszországgal foglalkoztak, az ICA megírása során szemlélődővé váltak". Sperry szerint Brennan "kizárta a jelentésből a Putyin indítékairól szóló, egymásnak ellentmondó bizonyítékokat, annak ellenére, hogy egyes hírszerzési elemzők tiltakoztak ellene, akik szerint Putyin Clinton választási győzelmére számított, és Trumpot "jokerkártyának" tekintette". (Brennan volt az is, aki felülbírálta más ügynökségek ellenvetéseit, hogy a Steele-dossziét a hivatalos értékelés részévé tegye).
Szabálytalanságai ellenére az ICA a szándéknak megfelelően működött: Trump a gyanú felhője alatt kezdte meg elnökségét, amelyet soha nem tudott eloszlatni. Ahogy Schumer ígérte, a hírszerzési tisztviselők nem vesztegették az időt a bosszúállással.
És nem csak bosszút, hanem előremutató cselekvést is. Az az állítás, hogy Oroszország meghekkelte a 2016-os szavazást, lehetővé tette a szövetségi ügynökségek számára, hogy a "választások integritásának" biztosítása ürügyén bevezessék az új köz- és magáncenzúra-gépezetet. Azokat az embereket, akik igaz és alkotmányosan védett véleményt nyilvánítottak a 2016-os választásokról (és később olyan kérdésekről, mint a COVID-19 és az Egyesült Államok kivonulása Afganisztánból), Amerika-ellenesnek, rasszistának, összeesküvés-elméletet vallónak és Vlagyimir Putyin strómanjainak bélyegezték, és módszeresen eltávolították őket a digitális nyilvánosságból, hogy megakadályozzák, hogy eszméik dezinformációt terjesszenek. A nyilvános jelentéseken alapuló, rendkívül óvatos becslések szerint Trump megválasztása óta több tízmillió ilyen cenzori eset történt.
És itt van ennek a bizonyos bejegyzésnek a csúcspontja: 2017. január 6-án - ugyanazon a napon, amikor Brennan ICA jelentése intézményi hátteret adott annak a hamis állításnak, hogy Putyin segített Trumpnak - Jeh Johnson, a Belbiztonsági Minisztérium Obama által kinevezett leköszönő minisztere bejelentette, hogy az orosz választási beavatkozásra válaszul az amerikai választási rendszereket "kritikus nemzeti infrastruktúrának" minősítette. A lépéssel az ország 8000 választási joghatóságának tulajdonát helyezte a DHS ellenőrzése alá. Ez egy olyan puccs volt, amelyet Johnson már 2016 nyara óta próbált véghezvinni, de amit - mint egy későbbi beszédében kifejtette - a helyi érdekeltek megakadályoztak, akik közölték vele, hogy "a választások lebonyolítása ebben az országban az államok szuverén és kizárólagos felelőssége, és nem akarnak szövetségi beavatkozást, szövetségi átvételt vagy szövetségi szabályozást ebben a folyamatban". Így Johnson úgy talált megoldást, hogy hivatalban töltött utolsó napjaiban egyoldalúan keresztülhúzta az intézkedést.
Most már világos, hogy Johnson miért sietett ennyire: Néhány éven belül minden olyan állítás, amellyel az ország választási rendszerének rendkívüli szövetségi átvételét igazolták, összeomlott volna. 2019 júliusában a Mueller-jelentés arra a következtetésre jutott, hogy Donald Trump nem játszott össze az orosz kormánnyal - ugyanerre a következtetésre jutott a főfelügyelő jelentése is, amely a Trump-orosz vizsgálat eredetéről készült, és amelyet még abban az évben közzétettek. Végül 2023. január 9-én a The Washington Post csendben közzétett egy kiegészítést a kiberbiztonsági hírlevelében a New York University's Center for Social Media and Politics tanulmányáról. A következtetés: "Az orosz trollok a Twitteren kevéssé befolyásolták a 2016-os választókat".
De addigra ez már nem számított. Az Obama-kormányzat utolsó két hetében az új dezinformációellenes apparátus az egyik legjelentősebb győzelmét aratta: hatalmat kapott a szövetségi választások közvetlen felügyeletére, ami mélyreható következményekkel járna a Trump és Joe Biden közötti 2020-as versenyre.