A szovjet gyarmatosítás könyörtelenebb volt, mint bármilyen posztkolonializmu álcájába burkolt nyugati lerablás azzal párhuzamosan. Kábé ami Belga Kongóban történt, az párhuzamos realitás Lengyelország vagy Magyarország számára 1945 után.
Részben igen, lásd a megmaradt gyárak elszállítása, vagy a malenkij robot, részben viszont építettek is, gyárakat, infrastruktúrát és haderőt is, mégpedig erőltetett ütemben. Nem kell szépíteni, valóban megszállóként éltek itt, de csak egy ideig. Kádár alatt már sokat enyhült a közvetlen ráhatásuk a mindennapokra.
A "Nyugat"? Ők ebben sosem vettek részt.
Napoleon?
Lehet, hogy nyugati szemszögből ki voltak fáradva, de a Szovjetúnióban totalitarizmus volt, amely nyugodtan tudta volna tovább fárasztani a saját népét és felhasználni a maradék és megszerzett erőforrásait egy nyugati terjeszkedésre. Ez egészen nyilvánvaló sztálini terv is volt.
Ha nincs vége 45 májusában az európai háborúnak, akkor nincs szovjet újáépítés, mi több, nem lett volna 1949-re szovjet atombomba, 57-re Szputnyik, 61-re Gagarin.
A sztálini totalitarizmus pont a háború alatt volt a legenyhébb, előtte, utána aztán meg főleg a maximumon pörgött, de pont azért, mert már nem volt háború.
És csak emiatt jutott annyi lélegzetvételhez, hogy a fenti eredményeket elérje.
Ha a szovjetek nem tudnak leállni a háborúval 45-ben, akkor azt az amerikai haderőt sem kezdik el leépíteni 46-ban, ami ekkorra már nukleáris fegyverekkel is rendelkezik.
Na de akkor aztán nem lett volna semmiféle Klaus Fuchs se, hogy átadja a bomba terveit. Kurcsatovnak se jutott volna lehetőség, hogy a leendő Arzamasz-16-ban dolgozhasson a bombán, Koroljov se dolgozott volna Gluskoval az R-7-es nagyrakétán, Ljulka sem a sugárhajtóművén és így tovább.
A Szovjetúniónak mindenki másnál fontosabb volt, hogy komoly erő látszatával öklöt rázva valójában ne kelljen tovább háborúznia.