A Nyugat szovjetellenessége már annak megalakulása óta egyértelmű volt.
Nagyon sokan az angolszász véleményformálók közül már a háború eleján is ellenezte a Szovjetúnióval való szövetséget, pedig akkor az még csak saját földjén védekezett a németek ellen, meg se tudott mozdulni még Nyugat felé.
De reálpolitikai döntés volt, ahogy a magyar szövetség Hilterrel is. Ki a fenyegetőbb, kinek a győzelme kevésbé kívánatos. Nyilván a közelebbi ellenségé, vagy a rettenetesebbé a társadalmi, politikai berendezkedés szempontjából. Horthy szövetséges Hitlerrel azonos érvrendszer mentén zajlott le, mint Churchillé Sztálinnal.
Csak azért győzött végül a szövetség melletti érv, mert ezzel gyengíteni tudták a nyugati fronton a németeket. De ahogy sikerült 1945 év elejére már végleg védekezésbe átformáli a németeket, sokan már a front megfordítását szorgalmazták, azaz a nyugati szövetségeseket a németekkel kiegészítve a Szovjetúnió ellen terveztek megindulni.
Minden realitás nélkül, egyetlen szövetséges vezető se gondolkozott ilyesmin, épp ellenkezőleg: utolsó pillanatig határozottan utasították el ennek a lehetőségét. Még Churchill is csak annyit javasolt, hogy tegyék megfontolás tárgyává a németországi nyugati előretörés megtartását a fegyverszüneti-találkozási vonalon. Nem tették se Németországban, se Csehországban.
Egyszerűen érteni kell a korszak nagyon erős antikommunista, szovjetellenes törekvéseit és a velük együttmozgó, de régebbről fakadó, az orosz élettér felett megszerzendő gyarmatosító érdekeket.
Amit a nácizmus abban az időszakban erősen kompromittált. Nem lehetett volna eladni a hazai fronton a fordulatot.
Az pedig, amit a nyugati narratívában "ősi orosz" imperializmusnak jelölnek meg, az nem más, mint a klasszikus orosz ütközőzónák kialakítása.
Ja, csak benne élni ebben az ütközőzónában annak a nagyon is valóságos történetnek a leírása, mit
ősi orosz imperializmusnak nevezünk. Magyarország számára ez a rettenet maga volt.
Ez pedig egy komoly különbség. Ugyanis, míg a gyarmatosítás a megszállt területek kiaknázása, lerablása, addig az ütközőzóna a birodalom defenzív tevékenysége, ahol a megszállt régiók egyéb képességei, lehetséges forrásai másodlagosak, vagy akár érdektelenek is. Főleg a világ legnagyobb országa számára.
A szovjet gyarmatosítás könyörtelenebb volt, mint bármilyen posztkolonializmu álcájába burkolt nyugati lerablás azzal párhuzamosan. Kábé ami Belga Kongóban történt, az párhuzamos realitás Lengyelország vagy Magyarország számára 1945 után. Példátlan, a nyugati gyarmatosítás történetében csak extremitásként megjelenő brutalitás, népirtás, szétrombolás és teljes kifosztás. Na ez az orosz gyarmatosítás receptje az ismert történelmi tények alapján.
Az a tény, hogy most jelenleg az orosz előretörés a szuverén Magyarország létérdeke nem jelenti semmilyen formában, hogy a legcsekélyebb mértékig is az orosz érdekszférába akarunk tartozni!
Ebből az is következik, hogy a Nyugat évszázados gyarmatosítási törekvései mindig is komoly muníciót adtak a rendre befejezetlen, vagy egyenesen kudarcba fulladt orosz élettér elleni próbálkozásoknak, nevezzük nevén: a Nyugat soha nem adta fel, hogy megkaparintsa az oroszok forrásait.
A
"Nyugat"? Ők ebben sosem vettek részt. Az átmeneti térnek számító Köztes-Európa, ami Németországtól a Baltikumig terjed volt ennek főszereplője mindig is! Bármi ami oroszellenesség az leginkább német vagy lengyel nyelven született. Nekünk utoljára az Árpád és Anjou korban volt realitás ez a keleti-terjeszkedés, de a lengyeleknek és a németeknek máig ható imperialista céljuk ez. A Nyugat számára ez lényegileg nem is létezett a dolog jelentéktelensége okán egészen addig, amíg Nagy Péter be nem vezette az orosz államot az európai színtérre és komolyan vehető tényezővé nem tette, akivel elkezdtek számolni és időről-időre rákényszerültek, hogy el is számoljanak valahogy! Az orosz imperializmus modernizációs szükségletének részleges sikere hívta fel a figyelmet arra, hogy baj van, lesajnált keleti tértől keletre egy óriás mocorog, amivel valamit kezdeni kell. A németek egy az egyben átvették-megörökölték a lengyel-litván gyarmatosító szemléletet, amit ősibb, lovagrendi hagyományokba burkoltak anélkül, hogy annak lengyelségén változtattak volna. Azért volt mindig is libensraum német szempontból, mert a lengyel arisztokrácia kresy-jét új néven nevezték egyszerűen.
Amikor a németek kiestek a pixisből az angolszászok örökölték meg a kresy-lebensraumot, mint felszabadítandó területet, kezdetben a "szabad világ" ideológiai szemszögéből, de már leplezetlen újmarxista ideológia alapján, mintha csak valamiféle XX. századi nyugati gyarmat analógiája lenne az exSZU területe.
Így a NATO védelmi szerepe is csak egy sajátos eufemizmus, hiszen a létrejöttét kiváltó érdekek valójában csak űrügyként használták ki az oroszok nyugat felé történő mozgását.
A második világháború után az oroszok pontosan azért ragaszkodtak keményen a németek fele feletti kontrollnak, mert nagyon jól látták, hogy velük a Nyugat már a háború vége előtt összeállt volna az oroszok elleni koalícióra, ami végzetes lett volna. Németország részeleges és a közép-európai kis államok teljes orosz megszállása a "legjobb védekezés a támadás" jegyében fogant és jól látni, hogy a kulcs ezek közül a németek kettéosztása volt Moszkva részéről.
Épp ellentétes orosz terv volt, az pedig az egység terve, mert a kivérzett németektől nem féltek többé, az a könnyű utat jelentette volna nekik a Rajnáig.
Ha nem lép meg, akkor az iparilag és létszámban is potens német a nyugatiak oldalán az erőből az Elbáig eljutó, de valójában teljesen kifáradt Szovjetúnióval szemben arra nézve végzetes szövetséggé állt volna össze.
Lehet, hogy nyugati szemszögből ki voltak fáradva, de a Szovjetúnióban totalitarizmus volt, amely nyugodtan tudta volna tovább fárasztani a saját népét és felhasználni a maradék és megszerzett erőforrásait egy nyugati terjeszkedésre. Ez egészen nyilvánvaló sztálini terv is volt.
Nekünk magyaroknak az egész történet objektív értelmezése eléggé nehéz, mivel mi voltunk az ütközőzóna, de egyúttal nekünk az oroszoknál "múltunk van", amit helyén kéne kezelni. Meg is próbáltuk, de abban se volt köszönet. Rákosi, majd Kádár nemzettudat értelmezésekor a fürdővízzel együtt öntötték ki a gyereket is. Trianonnal szembeni - jogos - fellépésünket is kompromittáló Szovjetúnió elleni kudarcunkat követően a szovjet megszállás évtizedeiben még a saját anyánkat is inkább letagadtuk, mert a "közvélekedés" szerint jobb volt a biztos, de hazafiatlan báb magyar vezetés, mint egy totális szovjet elnyomás terrorja.
Rákosi ennek a tételnek a túljátszását választotta, szovjetebb volt a szovjeteknél, "Sztálinabb volt Sztálinnál" csak, hogy úgymond ne a szovjetek és ne Sztálin legyen a főnök, míg Kádár - elnyomva minden nemzeti karaktert - az óvatos lavírozásban látta a megoldást.
Nekünk magyaroknak egy lehetséges utunk van, ami pozitív eredményt is hozhat, ellentétben a XX. században végigpróbált összes poszttrianoni úttal: az OMM eredetű hatalmi alapú szuverenizmus. Elég katonai és gazdasági értelemben -ebben a sorrendben, mert másféle hatalom nincs- kishatalom, ami a saját környezetében tényező ehhez.
Nyilván a Nyugat a NATO ernyője alatt kényelmesen tudott ujjal mutogatni, hogy lám, ezek ott a megszállt övezetben el vannak nyomva, mi sem bizonyítja jobban tehát, hogy az orosz egy agresszor, így nyilván mi csak az erkölcsileg magasabb rendű védekező fél lehetünk.
És azok is voltak és úgy is viselkedtek. Ezért nem jött nyugati segítség se nekünk, se másnak soha.
Látjuk is, ahogy megszűnt a VSz, védekezésképp ott folytatja a NATO, ahol 1945-ben abbahagyta. Megy kelet felé, de csak mert egy "védelmi szervezet"...
Ez már egy más világ és egy más nyugati politika.