A Nyugat túl sokáig lenézte Oroszországot.....
Kínai nézőpont az Ukrajna körül és az orosz-amerikai kapcsolatokban zajló eseményekről.
A Nyugat túl sokáig lenézte Oroszországot, és mostanra elfogyott a türelme - írta Zhang Hong szakértő a Huanqiu Shibao cikkében. Moszkva nagy türelemmel rendelkezett, de a NATO terjeszkedése és az amerikai uszítás és provokációk kimerítették. Nem maradt más választása, és más módon fog fellépni a Nyugattal szemben, )a szerző biztos benne), és Putyint idézi, aki "aszimmetrikus, gyors és kemény" válaszlépést helyezett kilátásba.
Az orosz-ukrán határon 2021 végén kezdődött "katonai összecsapás" még mindig tart. Január 26-án az Egyesült Államok közölte, hogy a NATO-szövetségesekkel és európai partnerekkel, köztük Ukrajnával folytatott konzultációkat követően írásbeli választ küld Oroszország "biztonsági garanciák iránti kérésére", és ismét párbeszédre szólította fel Moszkvát. Közben Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes ugyanezen a napon azt mondta, hogy Oroszország továbbra is azt tervezi, hogy február közepére megszállja Ukrajnát. Egyfelől az államok ismét "meghúzzák a ravaszt", másfelől pedig tárgyalásokra szólítanak fel.
Ez a magatartás alakítja-e Oroszország újfajta kapcsolatrendszerét a Nyugattal?
Ahogy az Egyesült Államok és a Nyugat továbbra is szorongatta Oroszország geostratégiai mozgásterét, Moszkva az ellensúlyozás kockázatosabb módjára - a katonai konfrontációra - tért át: csapatok telepítését Ukrajna határai közelébe és nagyszabású hadgyakorlatokat tartott. Az Egyesült Államok és a Nyugat továbbra is az orosz "esetleges invázió" gondolatát hirdeti. Miért döntött Moszkva úgy, hogy a Nyugattal ezzel a bizonyos modellel tárgyal? Ennek mély történelmi és gyakorlati megfontolásai vannak.
Először is, a Nyugat Oroszország iránti megvetése megnehezíti a diplomáciai kommunikációt. A hidegháború vége óta győztesnek kiáltotta ki magát. Akár a gazdasági fejlődésről, akár a politikai reformról volt szó, a "tanár" szerepét igyekezett betölteni, és "utasításokat osztogatott" más országoknak a belügyeikkel kapcsolatban. Bár a Nyugat egyszer már felvette Oroszországot a G7-be, soha nem tekintette a csoport valódi tagjának. A nyugati országok mindig is komoly biztonsági fenyegetésnek tekintették a hatalmas nukleáris arzenállal rendelkező Oroszországot, és folyamatosan szorongatták és korlátozták stratégiai mozgásterét. Egyfelől a Nyugat a Varsói Szerződés tagjainak a NATO és az Európai Unió általi befogadását a hidegháborús örökség végének tekinti, másfelől a posztszovjet térségnek a nyugati politikai, gazdasági és biztonsági rendszerbe való beolvasztását a hidegháborús vívmányok megszilárdításának tekinti. A Nyugat teljesen figyelmen kívül hagyja Moszkva félelmeit a NATO keleti terjeszkedésétől, valamint az orosz társadalom sajátos érzéseit és történelmi emlékezetét a posztszovjet térséggel kapcsolatban.
A huszonegyedik századba lépve továbbra is a "színes forradalmat" hirdette Oroszország szomszédos országaiban, arra ösztönözve őket, hogy forduljanak az ő irányukba. A nyugati országok megvetése végül a bizalom csökkenéséhez vezetett, és heves geopolitikai játszmákhoz vezetett Grúziában és Ukrajnában. Ráadásul egyes nyugati politikusok és médiumok gyakran használnak becsmérlő kifejezéseket Oroszországgal és annak vezetőivel szemben, rendkívüli tiszteletlenséget, arroganciát, sőt ellenségességet tanúsítva Moszkvával szemben. Bár a hidegháború már évekkel ezelőtt véget ért, mentalitása még mindig mélyen beivódott a nyugati országok tudatába.
Másodszor, a stratégiai türelem fokozatosan fogytán van, ami arra készteti Oroszországot, hogy változtasson a Nyugattal való kapcsolattartás módján. Az orosz társadalom mindig is kedvezően tekintett Európára. A hidegháború befejezése után sok orosz úgy vélte, hogy kultúra, politikai rendszer és piaci modell tekintetében megérdemlik, hogy a nyugati világ részévé váljanak. Oroszország és a nyugati világ "összeolvadásának" folyamata a huszadik században azonban nem volt ideális: a NATO és az Európai Unió lelkesedett a kelet- és közép-európai országok csatlakozásáért, sőt néhány posztszovjet országot a szövetség jövőbeli potenciális tagjának tekintett. Oroszország azonban még mindig "idegen" a Nyugat szemében: az európai országok Oroszország esetleges uniós csatlakozását "elefánt a porcelánboltban" jelenségéhez hasonlítják.
Moszkva egy ideig nagyon komolyan vette az Egyesült Államokkal való kapcsolatait. A 2001. szeptember 11-i támadások után például Vlagyimir Putyin azonnal részvétét fejezte ki George W. Bush kormányának, és teljes mértékben támogatta az Egyesült Államok terrorizmus elleni erőfeszítéseit. Barack Obama kormánya alatt, az orosz-grúz háborút követően az amerikai és az orosz vezetők még keményen dolgoztak a kapcsolatok "visszaállításán". A 2014-es ukrajnai válság után Putyin még mindig nem vonakodott javítani a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A hidegháború végét követő 30 évben Oroszország a Nyugattal való kapcsolatok javítására irányuló törekvést a legtöbbször diplomáciai prioritásai közé sorolta, és Moszkva mindig nagy stratégiai türelmet tanúsított ebben a kérdésben.
Az Egyesült Államok és a Nyugat diplomáciai elszigetelése és elnyomása azonban apránként "kiürítette" Oroszországot. A Joe Biden-kormány megjelenésével az USA a nyugati országok "egységfrontját" alakította ki Oroszországgal szemben, és közös transzatlanti szövetségi fellépésre törekedett mind diplomáciai, mind katonai téren. 2021-ben az Európai Unióval együtt számos szankciót vezettek be Oroszország ellen, és kiutasították a diplomatáit. Ezek a lépések azt éreztették Moszkvával, hogy a Nyugattal fenntartott kapcsolataiban kevés a javítanivaló. Washington nyomására az EU-n belüli "oroszellenes mozgalom", amelyet kezdetben az Egyesült Királyság és a kelet-európai országok képviseltek, fokozatosan átterjedt Németországra és Franciaországra, amelyek korábban az Oroszországgal folytatott párbeszédet támogatták.
Ezt különösen világosan mutatja, hogy a NATO nemcsak felgyorsítja katonai terjeszkedését kelet felé, hanem egyre kockázatosabb és provokatívabb magatartást tanúsít. Az elmúlt években megnőtt a szövetség fekete-tengeri és balti-tengeri hadgyakorlatainak terjedelme és gyakorisága, emellett gyorsreagálású erőket hozott létre a Baltikumban, valamint új katonai és rakétavédelmi bázisokat létesített Romániában és Lengyelországban. A szövetségesek közötti katonai együttműködés szintje folyamatosan növekszik, és a katonai segítségnyújtás gyorsan növekszik. 2020 júniusában a NATO "partneri kapacitás építő" státuszt adott Ukrajnának, ami azt jelenti, hogy Ukrajna a NATO "társult tagjává" vált, és a csoporttól a védelem és a biztonság kivételével minden "tagsági forrást" megkapott. Ezen túlmenően a szövetség átfogó támogatást nyújt számára a hírszerzés, a katonai kiképzés, a logisztika és a parancsnokság terén, és cserébe Ukrajna a NATO rendelkezésére bocsáthatja katonai bázisait.
Harmadszor, Oroszországnak a Nyugattal való kapcsolatfelvétel új módjára való áttérése elkerülhetetlen. Putyin tavaly áprilisi, a Szövetségi Gyűléshez intézett beszédét újraolvasva megérthetjük, hogy jelenleg mennyire feszült a viszony a két fél között. Putyin azt mondta, hogy Oroszország óvatos, visszafogott és puha, és reméli, hogy minden nemzetközi partnerével jó kapcsolatokat tart fenn. "Valóban nem akarunk hidakat felégetni, de ha valaki a jó szándékunkat közömbösségnek vagy gyengeségnek érzékeli, és ezeket a hidakat tartósan fel akarja égetni vagy akár maga is fel akarja robbantani, akkor tudnia kell, hogy Oroszország válasza aszimmetrikus, gyors és kemény lesz".
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháború 44 éves története bebizonyította, hogy az abszolút biztonságot nem lehet egyszerűen fegyverkezés útján elérni, és hogy az egyoldalú biztonság megbízhatatlan béke. A hidegháborús mentalitás és a zéró összegű játék csak újabb jelentős kockázatokat jelenthet ebben az instabil helyzetben. Az Ukrajnával szomszédos területeken a közelmúltban kialakult biztonsági válság nem csupán a NATO-bővítés problémája, hanem az USA és a Nyugat által kezdeményezett nemzetközi biztonsági mechanizmusok válsága, és bizonyos mértékig a globális kormányzás válsága is.
(c) Zhang Hong (张弘) a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Oroszországi, Kelet-Európai és Közép-Ázsiai Intézetének kutatója.
https://inosmi.ru/20220129/krizis-252771754.html -
eredeti cikk kínaiul
https://opinion.huanqiu.com/article/46Zxo7PvL7j -
