Miért sóvárog ilyen erősen az USA egy ukrán-orosz háború után? Az amerikaiak nagyon szeretnék, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. Majd megőrülnek érte. Látszik, hogy minden idegszálukkal erre várnak, ezt sóvárogják. Már mindenkit evakuáltak, már kiszámolták a katonai veszteségeket, és modellezték Oroszország megbüntetését. És ha ezek után az oroszok mégse hajlandóak támadni, akkor az összes amerikait pszichológushoz kell majd hordani. Természetesen Kínába, mert ennyi pszichológus csak ott van.
A hisztéria odáig fokozódott, hogy a Bloomberg hírügynökség már tényként le is közölte az orosz agressziót, és az amerikai hiénák talán abban reménykedtek, hogy valamelyik túlhevült hazafiságú ukrán vagy orosz parancsnok elindítja csapatait ezen információ alapján. Természetesen Putyin nagyot hibázna, ha kiszolgálná ezt az amerikai igényt. Nem mintha különösebb nehézségektől kellene tartania háború esetén, de az egy teljesen felesleges nemzetközi káoszba taszítaná a világot. Pont olyanba, mint amilyenre most az amerikaiak vágynak. Az USA most, hogy kezd kicsúszni a talaj minden fronton a lába alól – hiszen a gazdasági világelsőség már alaposan elúszott, de nagyon inog a pénzügyi, tudományos, és a katonai vezető szerep is – egyfajta ’dögöljön meg a szomszéd tehene is’ stílusú játékba kezdett. Valószínűleg abban reménykedik, hogy ezzel a nemzetközi káoszpolitikával átmenetileg be tudná fagyasztani a számára egyre romló nemzetközi erőviszonyokat. Abban bíznak, hogy a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi kereskedelem szétzilálásával meg lehetne valamelyest állítani a felemelkedőben levő hatalmakat, ők maguk pedig, időhöz jutva, később új erőre kapva változtathatnának a trendeken.
Meglehetősen humoros volt végignézni, ahogy az USA azt latolgatta, hogy miként lehetne megbüntetni a lator Oroszországot a még meg sem történt agresszió miatt. Mivel Kína már nyíltan is deklarálta azt, hogy Oroszország mellé állna, ezért bármiféle embargópolitika már a kihirdetése pillanatában nevetségessé válna. Ezt az amerikaiak is belátták, és a kezük ügyében levő talán egyetlen eszköz bevetését fontolgatták: Oroszország lekapcsolását a nemzetközi fizetési rendszerről, a SWIFT-ről. Ez valóban nagyot ütne rövid távon az oroszokon, és erősen megbillentené az orosz gazdaságot. De utána a világra – közte az USA-ra – még nagyobbat ütne vissza. Ha ugyanis kiüldözzük a világpiacról a világ legnagyobb szénhidrogén- és ásványianyag-exportőrét, akkor szabályosan felrobbantjuk a világgazdaságot, ami még a káosz után sóhajtozó amerikaiak számára is egy kicsit sok lenne. Arról nem is beszélve, hogy az oroszok a Távol-Kelettel szövetkezve egy alternatív fizetési rendszert léptetnének életbe (a dollár kizárásával), és a kényszer egy – a Nyugattól teljesen elkülönült – ’eurázsiai’ gazdasági övezet létrehozását eredményezhetné. És akkor a dollár romjai már valóban csak a ’hanyatló Nyugat ópiumát’ jelentenék, ahogy ez egy klasszikusban már más kontextusban megfogalmazódott. Ezt az USA is belátta, és látványosan visszakozott ettől a büntetési módozattól.
De ezután tényleg már csak az ég felé tudnák rázni az ökölbe szorított kezüket, mint az albán légelhárítás. Eközben az amerikai flotta nekidühödten cirkál a világóceánokon, és várja azt, hogy valakik esetleg belékössenek. Például a Dél-kínai-tengeren vagy a Fekete-tengeren. De sehol semmi, a potenciális ellenfelek egyelőre óvatosak, a jenki frusztráció ezen a téren is teljes. Eléggé irritáló nézni, ahogy az amerikaiak az ukránokkal bánnak ebben a konfliktusban. Az ukrán nép – már amennyiben van ilyen – ugyanazzal a naivsággal nézi nyugati ’megmentőjét’, mint ahogy mi nézhettünk nyugat felé úgy 1990 táján, és reménykedtünk abban, hogy Bécsben fogunk nyitni cukrászdát.
Nos, az ukránok is fognak nyitni sok mindent, de ők sem cukrászdát, hanem elsősorban új parcellákat a temetőkben, ahová az amerikai ágyútöltelékként használt, Kelet-Ukrajnában elesett embereiket fogják temetni. Továbbá az éhenhaltakat és megfagyottakat, mert, bár fegyvereket kapnak elég rendesen, de mást nemigen. És az amerikaiak – amint már nem fog érdekük fűződni a dologhoz – éppoly elegánsan a távozás mezejére fognak lépni, mint Vietnámban vagy Afganisztánban. És távozás közben majd az ukránok lelkére fogják kötni, hogy az ő távollétükben is harcoljanak a szabadságért.
Eközben Európa a saját egyre súlyosabb belső gondjaival viaskodva nemigen tudja segíteni a lecsúszóban levő amerikai kolosszust. Ő maga is hasonló pályán áll. Még talán az Unióból kivált Nagy-Britannia képes valamennyire részt venni a globális ügyekben, de a súlya kevés ahhoz, hogy változtasson az erőviszonyokon. Annak oka, hogy ebben a kontextusban nem említem meg külön az USA politikát háttérből vezénylő bankárstruktúrákat, az, hogy az ő érdekeik külpolitikai kérdésekben szinte teljesen megegyeznek az amerikai nemzeti érdekekkel. Az ő dominanciájuk éppúgy veszélyben van, ahogy a hatalmas multikulturális nemzetállam és egyben gazdaállam egysége és léte. Tanácstalanul agresszív lelkiállapotuk maradéktalanul tükröződik a zsoldjukban álló politikusok hozzáállásában.
Összességében tehát egy igazi pánikpolitika az, amit az USA jelenlegi vezetése művel. És egy republikánus vezetés sem tudna alapvetően mást tenni, legfeljebb másként vezényelné le az összeomlást. Mert ez lassan-lassan abba fog fordulni. Az amerikaiak kétségbeesetten keresik annak a módjait, hogy miként lehetne odacsapni, hogyan lehetne megfordítani, megváltoztatni a jelenlegi nemzetközi trendeket. Természetesen sehogy sem, a hanyatló ciklus egyre meredekebben leszálló ágát – ahol jelenleg vannak – nekik is éppúgy végig kell járniuk, mint minden elbukó hatalomnak eddig is az idők során. Lehetne ezt méltósággal csinálni, de lehet fenyegetőzve, vagdalkozva, másokba állandóan belekötve is. Az eredmény ugyanaz lesz, csak esetleg mások maradnak a romok alatt.
Aki 30 évvel ezelőtt elképedt a Szovjetunió megszűnésén, az most megint nagyon el fog csodálkozni a következő szuperhatalom bukásán. De a történelem taposómalma nem egy szentimentális gépezet, már másnap szenvtelenül halad tovább a maga útján. Az úton, amelynek irányát és kanyarjait nem Amerikában írják...
Sz.P.
A hisztéria odáig fokozódott, hogy a Bloomberg hírügynökség már tényként le is közölte az orosz agressziót, és az amerikai hiénák talán abban reménykedtek, hogy valamelyik túlhevült hazafiságú ukrán vagy orosz parancsnok elindítja csapatait ezen információ alapján. Természetesen Putyin nagyot hibázna, ha kiszolgálná ezt az amerikai igényt. Nem mintha különösebb nehézségektől kellene tartania háború esetén, de az egy teljesen felesleges nemzetközi káoszba taszítaná a világot. Pont olyanba, mint amilyenre most az amerikaiak vágynak. Az USA most, hogy kezd kicsúszni a talaj minden fronton a lába alól – hiszen a gazdasági világelsőség már alaposan elúszott, de nagyon inog a pénzügyi, tudományos, és a katonai vezető szerep is – egyfajta ’dögöljön meg a szomszéd tehene is’ stílusú játékba kezdett. Valószínűleg abban reménykedik, hogy ezzel a nemzetközi káoszpolitikával átmenetileg be tudná fagyasztani a számára egyre romló nemzetközi erőviszonyokat. Abban bíznak, hogy a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi kereskedelem szétzilálásával meg lehetne valamelyest állítani a felemelkedőben levő hatalmakat, ők maguk pedig, időhöz jutva, később új erőre kapva változtathatnának a trendeken.
Meglehetősen humoros volt végignézni, ahogy az USA azt latolgatta, hogy miként lehetne megbüntetni a lator Oroszországot a még meg sem történt agresszió miatt. Mivel Kína már nyíltan is deklarálta azt, hogy Oroszország mellé állna, ezért bármiféle embargópolitika már a kihirdetése pillanatában nevetségessé válna. Ezt az amerikaiak is belátták, és a kezük ügyében levő talán egyetlen eszköz bevetését fontolgatták: Oroszország lekapcsolását a nemzetközi fizetési rendszerről, a SWIFT-ről. Ez valóban nagyot ütne rövid távon az oroszokon, és erősen megbillentené az orosz gazdaságot. De utána a világra – közte az USA-ra – még nagyobbat ütne vissza. Ha ugyanis kiüldözzük a világpiacról a világ legnagyobb szénhidrogén- és ásványianyag-exportőrét, akkor szabályosan felrobbantjuk a világgazdaságot, ami még a káosz után sóhajtozó amerikaiak számára is egy kicsit sok lenne. Arról nem is beszélve, hogy az oroszok a Távol-Kelettel szövetkezve egy alternatív fizetési rendszert léptetnének életbe (a dollár kizárásával), és a kényszer egy – a Nyugattól teljesen elkülönült – ’eurázsiai’ gazdasági övezet létrehozását eredményezhetné. És akkor a dollár romjai már valóban csak a ’hanyatló Nyugat ópiumát’ jelentenék, ahogy ez egy klasszikusban már más kontextusban megfogalmazódott. Ezt az USA is belátta, és látványosan visszakozott ettől a büntetési módozattól.
De ezután tényleg már csak az ég felé tudnák rázni az ökölbe szorított kezüket, mint az albán légelhárítás. Eközben az amerikai flotta nekidühödten cirkál a világóceánokon, és várja azt, hogy valakik esetleg belékössenek. Például a Dél-kínai-tengeren vagy a Fekete-tengeren. De sehol semmi, a potenciális ellenfelek egyelőre óvatosak, a jenki frusztráció ezen a téren is teljes. Eléggé irritáló nézni, ahogy az amerikaiak az ukránokkal bánnak ebben a konfliktusban. Az ukrán nép – már amennyiben van ilyen – ugyanazzal a naivsággal nézi nyugati ’megmentőjét’, mint ahogy mi nézhettünk nyugat felé úgy 1990 táján, és reménykedtünk abban, hogy Bécsben fogunk nyitni cukrászdát.
Nos, az ukránok is fognak nyitni sok mindent, de ők sem cukrászdát, hanem elsősorban új parcellákat a temetőkben, ahová az amerikai ágyútöltelékként használt, Kelet-Ukrajnában elesett embereiket fogják temetni. Továbbá az éhenhaltakat és megfagyottakat, mert, bár fegyvereket kapnak elég rendesen, de mást nemigen. És az amerikaiak – amint már nem fog érdekük fűződni a dologhoz – éppoly elegánsan a távozás mezejére fognak lépni, mint Vietnámban vagy Afganisztánban. És távozás közben majd az ukránok lelkére fogják kötni, hogy az ő távollétükben is harcoljanak a szabadságért.
Eközben Európa a saját egyre súlyosabb belső gondjaival viaskodva nemigen tudja segíteni a lecsúszóban levő amerikai kolosszust. Ő maga is hasonló pályán áll. Még talán az Unióból kivált Nagy-Britannia képes valamennyire részt venni a globális ügyekben, de a súlya kevés ahhoz, hogy változtasson az erőviszonyokon. Annak oka, hogy ebben a kontextusban nem említem meg külön az USA politikát háttérből vezénylő bankárstruktúrákat, az, hogy az ő érdekeik külpolitikai kérdésekben szinte teljesen megegyeznek az amerikai nemzeti érdekekkel. Az ő dominanciájuk éppúgy veszélyben van, ahogy a hatalmas multikulturális nemzetállam és egyben gazdaállam egysége és léte. Tanácstalanul agresszív lelkiállapotuk maradéktalanul tükröződik a zsoldjukban álló politikusok hozzáállásában.
Összességében tehát egy igazi pánikpolitika az, amit az USA jelenlegi vezetése művel. És egy republikánus vezetés sem tudna alapvetően mást tenni, legfeljebb másként vezényelné le az összeomlást. Mert ez lassan-lassan abba fog fordulni. Az amerikaiak kétségbeesetten keresik annak a módjait, hogy miként lehetne odacsapni, hogyan lehetne megfordítani, megváltoztatni a jelenlegi nemzetközi trendeket. Természetesen sehogy sem, a hanyatló ciklus egyre meredekebben leszálló ágát – ahol jelenleg vannak – nekik is éppúgy végig kell járniuk, mint minden elbukó hatalomnak eddig is az idők során. Lehetne ezt méltósággal csinálni, de lehet fenyegetőzve, vagdalkozva, másokba állandóan belekötve is. Az eredmény ugyanaz lesz, csak esetleg mások maradnak a romok alatt.
Aki 30 évvel ezelőtt elképedt a Szovjetunió megszűnésén, az most megint nagyon el fog csodálkozni a következő szuperhatalom bukásán. De a történelem taposómalma nem egy szentimentális gépezet, már másnap szenvtelenül halad tovább a maga útján. Az úton, amelynek irányát és kanyarjait nem Amerikában írják...
Sz.P.
.Ilyen lenne a lengyelek "barátsága".....
