Az ukrán válság félidei eredménye: a harag szakasza....
Az elmúlt hetekben Oroszország és az Egyesült Államok előrehaladtak, de ez nem mozdította vissza őket a szakadék széléről. Mindkét hatalom számára alapvetően fontos, hogy ne lépjék át azt a határt, amelyen túl a közvetlen konfliktus nem választás, hanem szükségszerűséggé válik. Mert akkor tényleg cselekedniük kell.
A történészek a nagy válságok jelentőségét azok eredményei alapján ítélik meg, és minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a diplomáciai konfrontációból előzetes következtetéseket vonjunk le, elkerülhetetlenül szembesül intellektuális erőfeszítéseink egy erős korlátjával: a jövő bizonytalanságával. Oroszország és az Egyesült Államok közeledik az érdekek összecsapásának csúcspontjához abban a kérdésben, hogy milyen legyen az európai nemzetközi rend az elkövetkező években vagy évtizedekben. Még ha a totális atomháború nem is jelent racionális megoldást Moszkva és Washington számára, a felek a közeljövőben olyan lépéseket tehetnek egymás ellen, amelyek messze túlmutatnak azon, ami a közelmúltig a lehetőségeken kívül volt.
Ez annál is inkább valószínű, mert az elmúlt hetekben, elsősorban Oroszország kezdeményezésének köszönhetően, az ukrán válság egyik fő eredménye az volt, hogy a felek megtették az első lépést afelé, hogy egymás viselkedésének nehezményezésével elismerjék a fennálló ellentmondások alapvető természetét. Ez tekinthető az eddigi legfontosabb és legpozitívabb eredménynek, mivel a konfliktus objektív okainak meg nem látása volt az egyetemes katasztrófa felé vezető folyamat kulcstényezője.
Ez az elismerés ma már nem olyan általános és hivatalos, mint a távoli múltban a birodalmak között volt. Az Egyesült Államok, mint status quo hatalom, nem tudja nyilvánosan elfogadni, hogy az ellentmondások objektív természetűek, és nem a személyes érdekek vagy a vezetők értékrendjének összeütközése. Bár egyre hangosabbak azok a hangok, amelyek azt javasolják, hogy a Nyugat vegye figyelembe a rendszerszintű orosz aggodalmakat. Az egyes amerikai ellenjavaslatok már az Oroszországgal szemben tanúsított igazságtalanság elvtelen következményeinek kezelésére irányulnak.
Annál is inkább a jelenlegi körülmények között, amikor egy szuperhatalom véleménye, még ha szövetségesei jelentős csoportja támogatja is, már nem meríti ki az egész nemzetközi közösség véleményét. A válság más körülmények között bontakozik ki, mint a hozzánk legközelebbi korszakban, a múlt század második felében. A globális erőviszonyokat hihetetlenül sok tényező alakítja, és a történelmi tapasztalatok alapján nem lehet győzelmet várni. A kontinentális blokád vagy a nemzetközi elszigeteltség megismétlődése, mint a Szovjetunió és "szatellitjei" esetében, elkerülhetetlenül belebotlana abba a ténybe, hogy a nyugati nagyhatalom többé már nem olyan hatalmas, globális szinten mindenható elosztója a javaknak.
Történelmileg a revizionizmus és a forradalmi magatartás határán lévő politikára kényszerített nagyhatalom vereségének oka a nagyhatalmi szövetségesek hiánya volt.
Bármilyen célokat is követ Oroszország most, a Nyugattal való teljes szakítás keretében képes a jövőre nézve tervezni.
Az autarkia még így sem elkerülhetetlen, bár a Kínával szembeni korlátozott mozgástér árát meg kell fizetnie. Arról nem is beszélve, hogy az USA és szövetségesei nem rendelkeznek hasonló képességgel a közép- vagy akár kishatalmak világának ellenőrzésére, mint a hidegháború idején. Ez önmagában reményt ad a konfliktus békés megoldására és egy fenntarthatóbb nemzetközi rend felé vezető mozgalom elindítására.
Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy Moszkva állításai konkrét anyagi jellegű kérdésekre összpontosítanak, nevezetesen arra, hogy Ukrajna területét valószínűleg az orosz biztonsági elképzelésekkel ellentétes célokra használják fel. A terület a modern állam egyetlen objektív jele, és a legfontosabb erőforrás, amelyet az államok az elkerülhetetlen összecsapásra készülve halmoznak fel. Nem véletlen, hogy Oroszország stratégiai célként nevezi meg az amerikai és a NATO európai infrastruktúrájának visszatérését az 1997-es határokhoz, azaz az orosz "életközpontok" veszélyes közelségéből való kivonulását.
Az államok közötti kompromisszumok minden ismert történelmi példája, amelyek aztán a "nemzetközi rend" nevet kapták, területi kérdések megoldása, több-kevesebb eljárási csavarral kísérve. A bécsi kongresszus záróokmánya, amelyet Henry Kissinger a fenntartható nemzetközi rend legnagyobb vívmányának tekintett, hatalmas mennyiségű, a területek tulajdonjogáról szóló döntést tartalmazott, ami valójában az összes nagy résztvevő egyforma elégedetlenségének alapja volt.
Kivételt képezett a második világháború utáni konferencia, amikor a győztes országok vezetői áldásukat adták az új nemzetközi intézmény, az ENSZ létrehozására. A hangsúly azonban még itt sem a charta cikkeinek megvitatásán volt (a nagyhatalmak úgysem hajtották volna végre azokat), hanem a befolyási övezetek felosztásán. Az USA azért ragaszkodik annyira az 1990-es Párizsi Charta elveinek értelmezéséhez, mert ez - egy állam joga meghatározni, hogy miként biztosítja biztonságát - az ő javukra oldja meg a korábban Oroszország által ellenőrzött területek "tulajdonjogának" kérdését.
Minden esetben azonban a közvetlen vagy burkolt területi átruházás lett az egyetlen kézzelfogható alapja annak, hogy a hatalmak mennyire elégedettek a kialakuló nemzetközi renddel. És ha teljesen igazságtalan is volt, a megkötött béke fegyverszünetnek bizonyult. Ezért számunkra tulajdonképpen nem is olyan fontos, hogy Oroszországnak miért volt szüksége egy formálisan el nem kötelezett Ukrajnára - a központban mindenképpen lett volna némi terület. Sokkal fontosabb, hogy a felek felismerik: az ukrán probléma természetét megosztják, így tudják, hol kell keresni a kompromisszumot, ami most valószínűbb, mint korábban, a felek hajthatatlansága ellenére. Oroszország diplomáciai offenzívájának eredményeképpen, amelynek mögöttes indítékait nem feltétlenül ismerjük, a nemzetközi politikában olyan képlékenység van, amely valóban rendkívüli megoldásokhoz szükséges.
Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a felek álláspontjának tisztázása jelentős árat követelt.
Oroszország kifejezett követelései és az Egyesült Államok majdnem ugyanilyen kifejezett elutasító magatartása együttesen jobban megváltoztatták a nemzetközi napirendet a konfrontáció irányába, mint bármikor a hidegháború csúcspontja óta.
Mindkét hatalom számára döntő fontosságú, hogy ne lépjék át azt a határt, amelyen túl a közvetlen konfliktus szükségessé válik. Mert akkor valóban kénytelenek lesznek cselekedni, ami lehetővé teszi a totális katasztrófa lehetőségét.
Oroszország elnöke néhány nappal ezelőtt világossá tette, hogy a mostani ragaszkodás fő oka az a vágy, hogy a jövőben ne lépjék át ezt a határt. Egyelőre úgy tűnik, Moszkva nem törekszik az ukrán probléma masszív katonai megoldására, amely képes lenne a diplomáciai párbeszéd azonnali befejezésére és az európai államok patthelyzetbe kerülésére. Ez jelentős akadálya lenne egy olyan nemzetközi rend kialakulásának Európában, amelyben a rendszerszintű konfrontáció a vasfüggöny hiányával párosul.
Biden elnök számára a veszélyt az jelenti, hogy a fenyegetés sokkal inkább hipotetikus, és egy rossz döntés lehetősége nem jár azonnali nemzetbiztonsági következményekkel. Az amerikai katonai előkészületek mértéke pontosan ezt a fenyegetettségi értékelést sugallja. Moszkvának pedig aligha kellene megpróbálnia megváltoztatni ezt az állapotot - Oroszország számára sokkal előnyösebb, ha ellenfele viszonylag nyugodt marad. Ha megismétlődne a hruscsovi trükk, hogy a fenyegetést közvetlenül az Egyesült Államok határaihoz viszik, az azonnal megsemmisítené azt az időbeli mozgásteret, amelyre Oroszország számíthat.
Washington sokkal homályosabb környezetben tevékenykedik, mint Moszkva, és akaratlanul is olyan lépéseket tehet, amelyek következményei visszafordíthatatlanok lennének saját nemzetközi hírnevére nézve. Az Oroszország gazdasági elszigetelésére tett kísérlet a globális erőegyensúly megbontásához vezetne, ami a legfontosabb akadálya annak, hogy a hatalmak tartózkodjanak az öngyilkos magatartástól. Nem véletlen, hogy Oroszország és Kína ennyire óvatos a formálisan szövetséges kapcsolat felé való elmozdulással kapcsolatban, ami az Egyesült Államokat valóban egy olyan helyzetbe hozná, amelyben nem nyerhet.
Más szóval, Oroszország és az Egyesült Államok az elmúlt hetekben előrehaladt, de ez nem mozdította el őket a szakadék széléről. Kína, bár bőséges diplomáciai támogatást nyújt Moszkvának, a világ többi részéhez hasonlóan nem kíván tanúja lenni a nukleáris szuperhatalmak még magabiztosabb összecsapásának. Az előttünk álló hetek és hónapok remélhetőleg sokak számára egy régóta esedékes alkudozás lesz arról, hogyan lehet megőrizni a globális erőegyensúlyt úgy, hogy a főszereplők számára a lehető legkevesebb fennakadást okozza.
TIMOFEJ BORDACHEV
Timofej Bordachev, PhD politológus, a Közgazdasági Felsőoktatási Intézet Európai és Nemzetközi Tanulmányok Integrációs Központjának tudományos tanácsadója, a Valdai Vitaklub programigazgatója.
Colonelcassad
.Ilyen lenne a lengyelek "barátsága".....
az a szo ott "heartbeat" volt szerencsere, nem pedig "heartbroken"