Ha a korábbi russzofób agitpropnak egyéb haszna nem is volt, csak annyi, hogy akkor beszéljünk komolyabban Oroszországról, már megérte. Mivel Oroszországra fókuszálva írok, így maradok ebben a topicban, itt szerintem jobb helyen lesz.
OFF:Nem hinném, hogy itt sokan egy Abramovics alapján általánosítanak, mert ez nemcsak igazságtalan, de hazug dolog is lenne, de erről a témáról többet majd egyszer a másik topicban.
Nem OFF: Hogy elég széles-e az olvasott sajtóspektrum ahhoz, hogy reálisan véleményt formáljak/formáljunk, azt sem megítélni, sem megígérni nem tudom, a lehetőségeim nekem is erősen korlátozottak. Egyébként is annyi hír- és magyarázatözön ömlik naponta minden oldalról, hogy szerintem nincs ember, aki ezt real-time-ban képes lekövetni, elemezni és átlátni. Nem is biztos, hogy ennek értelme lenne, egy ponton túl mindenkit a saját józan esze kellene, hogy vezéreljen – ami persze nem zárja ki azt, hogy közben a saját elmebajunk mentorai is legyünk. (Régóta irigylem ezt a mondást, most legalább van lehetőségem legálisan plagizálni! ;D)
Oroszország lépései egyértelműen erősebb pozícióba emelték Moszkvát a világpolitika színpadán ahhoz képest, ahol Jelcin leköszönése idején volt. A helyzet az, hogy ennek első konkrét jele a 2008-as grúz háború volt, ahol a grúzok veszítettek. Lehet fanyalogni azon, hogy mennyire volt béna az orosz hadsereg vagy mennyire nem, ez csak nézőpont kérdése. Sokkal fontosabb az, hogy mennyire voltak bénák Szakasvili támogatói, élükön a Bush vezette USA-val. Erre azért hívnám fel a figyelmet, mivel a geopolitikában sosem történik egy hatalom megerősödése önmagában – ez mindig együtt jár más hatalmak gyengülésével, amit szép kifejezéssel nevezhetünk akár relatív pozíció változásnak is.
Moszkva 1991-ben lebontotta a Szovjetuniót egyetlen nap alatt – egyetlen nap alatt az USA vált a világ egyetlen hivatalos szuperhatalmává és a hidegháború győztesévé. Moszkva segítségével, sőt, együttműködésével. A gyors megegyezés és relatíve gyors szovjet visszavonulás Európában sok kérdőjelet hagyott maga után.
A SZU lebontása elhozta Németország újraegyesítését is és … Kína új pozícióba kerülését. A SZU lebontása az amerikai-kínai stratégiai szövetség lebontásának a kezdete is volt, mivel okafogyottá vált az addigi pozíció fenntartása. Amíg nyugati irányba némi pénz és aranytartalék vándorolt ki, aki keletről igyekeztek némi tőkét pumpálni az egykori riválisba, például fegyverekért és katonai fejlesztésekért cserébe. A kifelé szivattyúzott pénzek megteremtették az űrt ahhoz, hogy a másik irányba – pénzért cserébe természetesen – nyersanyagot és fejlett fegyverzetet pumpáljanak.
Oroszország nem bízhat Kínában és még kevésbé az USA-ban, így a fő játék a részükről abba az irányba tolódik, hogy az USA és Kína minél több területen kerüljenek egymással szembe. A japán-orosz közeledés pedig egyértelmű jele annak, hogy Moszkva Japánt is igyekszik kicsit közelebb vonni magához, éppen csak annyira, hogy ez még ne fájjon se az USA-nak, se Kínának. (Ebbe most jobban nem mennék bele, mivel az ifjú észak-koreai vezető első lépései alapvetően jelzik, hogy változóban a helyzet a Távol-Keleten. Hogy egészen pontosan ez hova fog vezetni, még nem látni tisztán, de az tény: ezt a komát célszerű lesz komolyan vennie mindenkinek.)
Oroszország drasztikusan lecsökkentette a hadrendben tartott tízezres harckocsi állományát, ami egyértelműen utal arra, hogy nagy szárazföldi támadó manőverben alapvetően nem gondolkodik az orosz katonai stratégia – értsd: Európa és Kína megnyugodhat.
Ugyanakkor – az USA-t is megelőzve – fejlesztette a hadászati nukleáris csapásmérő erőit. Értsd: Mindenki nyugodt lehet, de csak addig amíg Moszkvát kihagyják a balhéból. Ha viszont belekeverik, akkor relatíve hamar sokkal keményebb balhét csinál belőle. (Nyilván nem grúz léptékű ellenfélre gondolok.)
Moszkvát nem csak úgy lehet kihagyni a balhéból, ha nem támadják meg, hanem úgy is, hogy nem hozzák katonai lépéskényszerbe. Ez azért fontos, mert aki Oroszországot egy nagy háborúba akarja ugratni, az gyakorlatilag a világot akarja egy atomháborúba sodorni.
Ez a katonai képesség pedig időt ad arra, hogy a hagyományos fegyveres erejét átalakítsa és korszerűsítse – folyamatosan igazodva a világ többi jelentős katonai erejéhez. (A putyini politika hatékonysága nem vitatható morális alapokon - a hatékonyság konkrétan mérhető.)
Ukrajna ügye gyászosan leszerepelt a nyugati támogatás és elvárások szempontjából, ami viszonylag rövid idő alatt a második – azonnali globális hatással járó - stratégiai kudarc. Ha valakinek nem világos, hogy miért, akkor mondom: Szíria után secperc alatt szinte már Iránnal „bratyiznak”, Ukrajna után pedig rendkívül kellemetlen volvográdi robbantások történtek – a média pedig számtalan helyen azonnal elővette a szaúdiak állítólagos fenyegetőzéseit Szocsival kapcsolatban. (Rijád pozíciója regionálisan megrendülni látszik, hosszabb távon személy szerint nem jósolnék túl fényes jövőt Arábiának. Csili-vili városok, high-tech haditechnika – és ötmillió alanyi jogú léhűtő. Nem hiszem, hogy Szaúd-Arábia egymaga megállná a helyét egy komolyabb háborúban például Irán ellen, szupi technika ide vagy oda. Ráadásul az amerikai belpolitikában is mostanában fel-felmerül Szaúd-Arábia felelősség egy sor dologban és nem annyira pozitív előjellel.)
A nyugati politikusok egy része lemondta a szocsi olimpián a részvételt: nyilván azok, akik kiestek a nagy szíriai és/vagy a nagy ukrajnai bizniszből. Akárhonnan is nézem, ez nem Putyin gyengeségére utal.
Végezetül Nekérdez rövid kérdésére egy rövid válasz: Putyin és Oroszországa nagyformátumú játékos, aki/ami rendelkezik a győztes játszmákhoz mindennel. Hogy ez hogyan, milyen szinten és mennyire realizálódik majd? Meglátjuk.
De ha vittek rakétákat, akkor mi van?! Az ő dolguk: a romániai amerikai rakétatelepítés miatt valahogy nem sír a szád... Ja, persze, azok elfogórakéták! Na igen, de az időrend az ok-okozati összefüggéseket is meghatározza egyrészt, másrészt meg immáron legalább van miért elfogórakétákat telepítenie a jenkiknek. 
Nekem már nincs kedvem reagálni a hulyeségeire.
