16-ban a román betörést a helyi önszerveződő erők fogták meg, amik értelem szerűen többségében erdélyi románokból álltak.
Nem fogtak meg semennyit sem, sőt... Az oláh betörés a fosztogatástól (amihezbaz erdélyi oláhok szokás szerint csatlakoztak) lassult le napi 6 km alá. Az átirányított közös+német csapatok beérkezéséig a határőr és csendőr alakulatokon kívül nemigen volt más. Sőt a menekülő áradattól a felvonulás is késett.
A románok az utolsó pillanatig halogatták a támadást, mivel hiába kötelezték el magukat az antant oldalán és hiába dédelgettek vérmes álmokat fél Magyarország bekebelezéséről, az erre irányuló haditerveket csak augusztus 17-ét követően kezdték el összekalapálni, és inkább arra spekuláltak, hogy a Bruszilov gőzhenger majd elvégzi helyettük a piszkos munkát. Augusztus 26-án a román miniszterelnök, Bratianu kijelentette a Monarchia bukaresti követének, hogy "
Románia sosem támadná hátba szövetségeseit." 27-én reggel aztán Oroszország kész tények elé állította a fondorkodó oláhokat: Vagy azonnal megindítják a támadásukat, vagy az orosz csapatok lépik át a román határt. Így hát aznap este 400.000 oláh katona indult meg Magyarország, illetve a kb. 30-35 ezres, csekély harcértékű védősereg ellen. (Jellemző, hogy a román hadüzenetet csak fél órával a támadás megindulását követően adták át Bécsben...)
A védők valóban nem csak katonákból álltak, de irreguláris alakulatok helyi szinten sem vettek részt a harcokban, nem a lakosság fogott fegyvert, hanem az ott szolgáló pénzügyőrökből, csendőrökből és Petrozsény környékén bányászokból állítottak ki sebtében zászlóaljakat, amiket besoroltak az 1. hadsereg kötelékébe. (Pl. a 61. honvéd gyaloghadosztály 17 zászlóaljából 12 népfelkelő-, 4 hadtáp- és 1 csendőr-zászlóalj volt.)
Az 1. hadsereg alakulatai a frontvonal teljes hosszában felvették a harcot a hatalmas túlerővel szemben és jellemzően csak a bekerítések elől vonultak vissza, a határvonal áttörése a legtöbb helyen így 2-3 napig is eltartott. Az elszánt ellenállás az ezt követő napokban, hetekben is hatékonyan hátráltatta a román csapatok térnyerését. (Még a halogató harcok részeként, szeptember 15-én, a pálosi ütközetben két székely zászlóalj (a 82/II. és a 82/III.) indult rohamra és két román ezredet futamított meg. Saját veszteségeik meghaladták a 300 főt, de a románoknak csak halottakban is okoztak ennyit.) A hódítókat a földrajzi viszonyok is akadályozták, a hegyeken, erdőkön át nem tudták megszervezni az egyes alakulataik közötti kapcsolattartást, a legtöbb helyen úgy léptek ki a hágókból, szorosokból, hogy fogalmuk sem volt, mi van a szárnyaikon.
Az elfoglalt területeken a román katonák általában közönséges rablóként viselkedtek, csupán a helyi románokkal voltak kíméletesek. Ők azonban többségükben nem csatlakoztak regáti "testvéreik" áldatlan tevékenységéhez. Sehol nem lázadtak föl, Erdélyben nem tört ki újabb polgárháború (aminek rémképe '48-'49 óta kísértett), a hátországban sehol nem volt szükség karhatalmi fellépésre. A Monarchia hadseregeiben szolgáló románok körében nem került sor dezertálásra, parancsmegtagadásra, lázadásra, az erdélyi román katonák augusztus 27-e után is a Monarchiát szolgálták. Stefan Pop-Ciceo, országgyűlési képviselő, a Román Nemzeti Párt vezetője felháborítónak nevezte a román hadüzenetet, melyben a Románia több millió román hazájának üzen hadat. Hasonlóan vélekedett Alexandru Vaida-Voevod képviselő is, szerinte éppen a románság érdekében kellett volna Romániának nemcsak tartózkodnia a támadástól, de aktívan a központi hatalmak oldalára állnia. Theodor Mihail, ki szintén a Román Nemzeti Párt vezetője volt, biztosította az országot arról, hogy a románság hű marad a trón és a haza iránt. A görögkeleti egyház aradi püspöke is hasonló hangú nyilatkozatot tett. Maga a román király is csalódottságának adott hangot, látva a magyarországi románok bizalmatlanságát.