A fenti felső becslés a szárazföldi erőkre és a légierőre is igaz, nem csak a légvédelmi egységekre. A fórumokon sokszor vérre menő viták mennek, ahol lényegében csak a csúcs szovjet, amerikai és NATO rendszereket mérik össze, de több könyv is ebbe a hibába (?) esik.
Kicsit mélyebbre ásva az ember azt látja, hogy mind a VSz, mind a NATO kemény magját a két nehézfiú, az Szovjetunió és az USA adta. A többi tagországnak voltak komolyabb ütőerővel bíró alakulatai, de az illúzió, hogy csak ezek léteztek volna, valójában ezek voltak kisebbségben. A „masszában” mennyiségileg nagyon komoly aránnyal képviseltették magukat a másodvonalas technikát használó alakulatok.
Tehát nagyon szórakoztató lehet egyeseknek arról vitázni, hogy mit kezdett volna mondjuk egy nyugatnémet Leopard 2A1 harckocsi dandár mondjuk T-64BV harckocsikkal felszerelt páncélos szovjet ezreddel szemben, csak éppen a nyugatnémet páncélos „kemény magot” leszámítva az európai államok nagyrészt Leopard 1, Chieftain és Centurion – ez utóbbi második világháborús gyökerekkel bír – harckocsik különféle változatait használtak nagy számban, a teljesen elavultnak számító francia AMX-30-cal egyetemben.
A keleti oldalon a helyzet pontosan ugyanez. Szép és jó a kőkemény és félelmetes elsővonalas szovjet páncélos erő, csak ehhez képest a ’80-as években is a VSz államok harckocsi erejének gerincét még mindig T-55/T-55AM különféle változatai adták. A T-72 korai és sokkal primitívebb export változata is
(T-72M1) elenyésző mennyiségét képviselte a VSz országok teljes harckocsi erejének, illetve a szovjet
T-72 csúcsmodelleknek (T-72B/B1) híre-hamva se volt. A T-64 és T-80 típusok exportja a hidegháború alatt fel sem merült, azokat mindig az elit szovjet alakulatok kapták meg, a hidegháború alatt nem is exportálták azokat. (T-80-ast a hidegháború után már igen, a T-64 addigra, mint platform már elavult, bár továbbra is hadrendben maradt Ukrajnában.)
Tehát a VSz tagállamokban még a rendszeresített T-72 harckocsik is messze a szovjet szint alatt voltak, még az azokhoz való lőszer terén is félig impotensek voltak a VSz tagországok. A legnagyobb páncélátütéssel rendelkező gránátokból háború esetén a szovjet készletekből kaptak volna harckocsinként legfeljebb fél-egy tucatot. Bármely nem szovjet páncélos erőt úgy gázolta le volna egy amerikai M1A1-et, vagy egy német Leopard 2A1/2A4-gyel felszerelt alakulat, hogy az maga lett volna a mészárszék. A Magyar Néphadsereg által használt harckocsik ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji korszerű irányított páncéltörő rakéták ellen (iTOW, TOW2, HOT I/II) gyakorlatilag védtelenek voltak, azonban a gyengébb olasz, osztrák és egyéb másodvonalas harckocsik ellen megfeleltek a célnak.
Légierő terén sem volt más a helyzet. Szépen csillog az amerikai F-15 és F-16, de emellett összesen ezres nagyságrenden repültek F-104 Starfighter, F-5 Tiger II sőt, szubszonikus, gyakorlatilag iskolagép teljesítményén alig túlmutató, Alpha Jet, Fiat G91 repülőgépek is a ’70-es évek végén, de még a ’80-as években is. Háború esetén ezeket is bevetették volna, mert a szükség és a VSz szárazföldi túlereje megkövetelte volna.
Magyarországon a ’80-as években (időszaktól függően, a sármelléki MiG-23-asokat váltották le utoljára) legalább 2 db MiG-29 9.12 és/vagy 9.13 vadászgépet üzemeltető szovjet vadászezred állomásozott nagyságrendileg 60-90 db vadászgéppel. Ehhez képest a legkomolyabb magyar vadászgépből a MiG-23MF-ből összesen egy tucat állt hadrendbe (egy század), minden más alakulat MiG-21bisz és MiG-21MF vadászgépekkel repült. Nem túlzás azt mondani, hogy két szovjet MiG-29-cel felszerelt ezred nagyobb erőt képviselt, mint a Magyar Néphadsereg teljes vadászlégiereje.
Csapásmérő erő terén a helyzet ugyanez. Minimális mennyiségű, egy századnyi Szu-22M3
miközben a szovjet Déli Hadsereg Csoport repülő alakulatai Szu-24 és MiG-27-tel voltak felszerelve a
’80-as években. Hatalmas a kontraszt a Szovjetunió és a VSz tagországok által használt repülőtechnika minőségi és mennyisége eloszlása között. (Na persze nem véletlenül volt a szovjet „életszínvonal” olyan, amilyen...)
Valójában két szuperhatalom mellett néhány kiemelt alakulatot leszámítva a VSz tagállamok részben erős túlzással sokszor csak segédcsapatok szintjét érték el, de ez a NATO oldalán sem volt másként.
