A történetnek kb annyi a lényege, hogy az elmúlt két évtizedben a hadiipari komplexum okos könyveléssel és minden addigit meghaladó politikai beágyazódással fejte a nagy fejőstehenet, de soha nem volt rákényszerítve a költséghatékonyságra.
A különféle természeti törvényekkel összhangban ez mostanában bosszulja meg magát, ha máshogy nem, hát a húsosfazéktól idáig kiszorítottak hangja által. A kritikus hangú vélemények száma átlép egy kritikus mennyiséget és a problémáról már beszélni kell.
Mert van probléma? Van. Az F-35-ös program is idejekorán rálépett a “Too Big To Fail”, vagy másképp a Concorde-effektus útjára.
Az ilyen projektek jellegzetessége, bár távolról sem költséghatékonyak, méretükből és komplexitásukból adódóan természetesen rendelkeznek egy halom kiváló tulajdonsággal, képességgel, de aránytalanul költséges a finanszírozásuk.
Anno a Concorde képes volt száz utassal, 6000km-en át folyamatosan 18000 méteren Mach 2-vel repülni. Légiutántöltés nélkül.
Egyetlen egy-két személyes, az utasokkal azonos tömegű fegyverzetet hordozni képes harci repülőgép se volt erre képes! Igazából más se.
Iszonyatos pénzeket öltek bele, pedig önmagában a koncepcióra nem volt valós szükséglet. Viszont az elköltött pénztömeg miatt nem lőtték le idejében a programot. Már túl sok veszett volna oda. Az eredmény egy lenyűgöző technika lett, de kétséges szükségességgel.
Napjainkban az F-35-ös is hasonló jellegű dolog.
Kiválóan manőverezik, komoly fegyverzete van, alacsony az észlelhetősége, hatékony szenzorai vannak, a negyedik generációs gépekhez képest még a gyakorlati értelemben vett sebessége is előkelő.
Egyszerre van belőle hagyományos, hajófedélzeti és rövid fel/leszálló képes verzió. Nincs még egy hasonló a világon.
Csakhogy a program túl nagy költséggel fut, idáig a komplexitásával biztosította be kikezdhetetlen fontosságát, ígérve azt, hogy mindez egyszer majd pont az univerzalitás okán lesz kifizetődő.
Ugyanakkor eltelt két évtized és pont a megkerülhetetlenség (lényegében minden államban vannak beszállítók, minden szenátor érdekelt volt a projektben) és a beígért univerzális balhé miatt foghatott bátran jó vastagon a gyártók ceruzája.
Idáig.
Mert mostanra már nem sok új arcot tudnak bevonni a bizniszbe, miközben új ígéretekkel, koncepciókkal lehet kezdeni az egészet előlről.
Régen, az F-15 és F-16 kezdetekor ilyen egyszerűen nem volt. Akkoriban a gép a kifejlesztésétől a gyermekbetegségeken át a technológia stabil elterjedéséig kb tíz év telt el.
Az F-35-össel húsz év alatt se értek a gyermekbetegségek végére.
Az F-15-ös Nixontól Reaganig jutott el a prototípustól az F-15C-ig, sőt az E-ig.
Úgy, hogy Nixont idejekorán lemondatták, Ford csak két évet volt, Carter csak egy ciklusnyit és Reagan első négy éve alatt már a C-t gyártották.
A JSF Clinton első ciklusa alatt kezdődött, két ciklus után csak Bush alatt készült el a prototípus, ő szintén két ciklusnyit volt, Obama szintén, de ekkor már gyártani kezdték a gépet. Trump egy ciklusa után most Biden már az elnök, mikor még mindig ott tart a dolog, hogy komoly hibák ütik fel a fejüket.
De ezalatt akit lehetett, azt meg tudtak kenni. Ezalatt a világ is nagyot változott, így amire kitalálták, arra az új emberek már új megoldásokat eszelnek ki.
A Navy most már ott tart, hogy nem is kell neki a stealth. Ez korábban elképzelhetetlen volt.
Még egy kis idő és valahol, valaki majd elkezd arról írni, hogy ugyan már, de minek van F-35B, minek van CH-53K, minek van Marines?