A számolásomban használt Cd és Cl értékek tényleg nagyon kicsik voltak az indítási magasságban. Igazából a modellben használt geometria nem csinál mást, mint "kontrolláltan zuhan". Ez elsőre hülyén hangzik, de áramlástechnikai szimulációkkal bizonyítható, hogy abban a magasságban a testre hatók erők nagyjából egyensúlyban vannak, a test nem kezd el kacsázni.
Ahogy zuhan lefelé, sebességet gyűjt, de a levegő mindig nagyon ritka - ez is figyelembe lett véve. Az alacsony levegősűrűségnek és a kinti levegő hőmérsékletének köszönhetően még a nagy sebesség miatt sem melegszik fel nagyon a szerkezet. Ahogy zuhan lefelé és nő a levegő sűrűsége, úgy nő a súrlódás mértéke is. A sűrűbb levegőrétegben a szerkezet kialakítása okán ébred felhajtó erő.
A számolás során a tömeg 904kg volt, nem történt tömegváltozás, mivel nincs saját meghajtás - ha lenne saját meghajtás, akkor a tömegváltozás miatt a súlypont változását folyamatosan kompenzálni kellene.
Aztán amikor a diagramokat megnézzük, azért ne felejtsük el, hogy 8000km-re számoltam ki, úgy kell megnézni az irányváltást. Érdemes megnézni, hogy milyen magasságokban van az irányváltás és miért:
- nagyjából 40km magasan (ez az az alkalmazott anyag - jobban mondva, a tippelt Inconel 625-ös anyagra adódó hőmérsékleti limit), már van olyan sűrű levegő, ahol a 907kg-s testen a kb. 0,5m2 areodinamikai felület az adott állásszögnél és a sebességből adódó dinamikus nyomáskülönbséggel lassan tud emelni. 3G-nél nem nagyobb manőverekről van szó, a fordulósugár kb 120-150km a nagyobb sebességek esetén, kisebb sebességnél arányosan kisebb.
- a felső határ az emelkedés/zuhanás ponton a csökkenő sebesség, egyre ritkább légkör - emiatt egyre kisebb felhajtóerő, ami miatt a szerkezet újra zuhanásba megy át. A fordulók sugara itt is jócskán 150-200km. Itt amiatt nagyobbak a sugarak, mert az a minimális aerodinamikai felület a ritka levegőben ennyit tud, plusz továbbra is fontos a súlypont stabilitása.
Fizikailag nincs semmi rendkívüli. Van egy nagyon magas kezdeti magasságunk meg valami kis áramlástanilag működő felület a sűrűbb légkörben, konstans tömeggel. Pont úgy, mint a hullámvasút. Egyszer felvontatják a magasba, majd elengedik és indul a játék a helyzeti energiával. Gyakorlatilag nincs más, mint a helyzeti energia átalakulása mozgási energiával plusz van némi hőtan és áramlástan, nyakon öntve a kinematikával.
Egy rakéta esetében ott a vegyi energia átalakulása brutális mennyiségű tolóerővé és az ehhez tartozó egyre kisebb tömeg, ami miatt egyre nagyobb lesz a gyorsulás. Nincs más, mint impulzustétel (ennek egy speciális megoldása a rakéta-egyenlet), némi áramlástannal és minden időpillanatban felírt statikai erőegyenlet.
A lényeg, hogy egyiket sem szabad pontszerű testként kezelni, és a végén kiderül, hogy nincs itt fekete mágia.