moszkovita propagnadamocsok
Végjáték: Hogyan néz majd ki Ukrajna a vereség után? 1. rész
Endgame: How will Ukraine look after its defeat?
Tarik Cyril Amar
A második világháború vége felé (Európában) a németek gyakran megosztottak egy baljós viccet, amely a vereségtől való jól megérdemelt rettegésüket tükrözte: „Élvezd a háborút, a béke szörnyű lesz”. Természetesen az ukrán szélsőjobboldal legsúlyosabb erőfeszítései ellenére, amelyekkel mind a politikát, mind az országukról alkotott képet igyekszenek tönkretenni, egyetlen objektív megfigyelő sem tenné egyenlővé Ukrajnát a náci Németországgal.
Mindazonáltal ez a régi német akasztófahumor rámutat egy olyan kérdésre, amely most Ukrajnára is érvényes. Még a militánsan oroszellenes
Economist is mind az Egyesült Államokban, mind az EU-ban „háborús fáradtságot” tapasztal. A nyugati finanszírozást – amelytől Kijev függ – fenyegeti a kiapadás veszélye, és nem túl biztatóak a további pénzre vonatkozó jelenlegi ígéretek.
Mikor és hogyan ér véget a háború?
A
Bloomberg szerint „borúlátás” uralkodik Ukrajnában, a
Wall Street Journal pedig elismeri, hogy „Moszkva katonai, politikai és gazdasági téren is előnyben van”. A neves amerikai katonai kommentátor, Michael
Kofman, aki gyakran a szakmai elemzés és a Nyugat-barát elfogultság közötti vékony határon egyensúlyoz, közel áll ahhoz, hogy szembesüljön a valósággal. Még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy „pontatlan azt állítani, hogy Oroszország nyeri a háborút”, de elismeri, hogy „ha jövőre nem születnek meg a megfelelő döntések Ukrajna megközelítésmódjával és a nyugati forrásokkal kapcsolatban, akkor halványnak tűnnek Ukrajna sikerkilátásai”. Azt is javasolja, hogy Kijev térjen át a védekezésre. Őszintén szólva már megtette, és nem is volt más választása.
Egy defenzív stratégiával azonban nem lehet elérni Ukrajna hivatalos háborús céljait, mert azok között ott szerepel a cél, területek visszaszerzése Oroszországtól. Ukrajna számára Kofman szerint a „helyes döntés” az, hogy erről le kell mondania.
Alekszej
Aresztovics, egykori Zelenszkij tanácsadója és háborús uszító– és mostani ellensége – például ezt a tényt helyesen vette észre. Az ilyen eredményt „vereségnek” nevezik. Ha ezt a „siker” egyik formájaként definiáljuk újra – ami a Nyugaton mostanában népszerű céltábla-áthelyezés -, az a vereség racionalizálására és a közvélemény számára eladott ügyetlen kísérletnek tűnik.
Ami a Nyugat „helyes választásait” illeti, a hidegháborút újrajátszó és az ukrajnai proxyháborút támogató Tim
Snyder és Walter Russell
Mead, az amerikai nagystratégiai főméltóság kétségbeesett felhívásai ellenére, a Nyugat folytathatja Ukrajna bizonyos mértékű finanszírozását, de nem valószínű, hogy feljebb emeli a tétet. Miért is tenné, amikor
minden korábbi stratégiája – gazdasági, katonai, diplomáciai és információs háború terén is – kudarcot vallott, és nagy áldozatokkal járt? Ami ehelyett történik, az egy amerikai kísérlet arra, hogy a helyettesítő (proxy) háború terheinek nagyobb részét az EU-ra hárítsák.
Ha Donald Trump nyeri jövőre az amerikai választásokat, akkor ez a tendencia biztosan felgyorsul, ahogy azt még a
BBC brit állami műsorszolgáltató is régóta felismerte. Valószínűleg igazuk van azoknak a nyugati megfigyelőknek, akik szerint annak, hogy Oroszország nem siet békét kötni 2024 novembere előtt, ez az oka.
De mi van akkor, ha a Nyugat és Ukrajna hirtelen egy egész sor zseniális, sorsfordító stratégiával áll elő? Miután a „csodafegyverek” lezuhantak, talán „csodaötleteket” látunk majd? Nem fogunk. Mert ha a nyugati elit rendelkezne velük, már régen előhúzták volna ezeket a kalapból.
Ami Ukrajnát illeti, Marjana Bezuglaja parlamenti képviselőnő most azzal keltett feltűnést, hogy megvádolta a hadsereget, miszerint nem tudott valódi tervvel előállni 2024-re. Nyilvánvaló, hogy ez a támadás a Volodimir Zelenszkij elnök és Valerij Zaluzsnyij főparancsnok közötti hatalmi harc és bűnbakkeresés része. De Bezuglaja nem hazudik, csak felhasználja a tényeket.
Ami a Nyugatot illeti, a kezdeti orosz baklövések után, nem csak legyőzte, hanem gondolkodásban is felülmúlta őket Moszkva. Az Oroszország sztereotipizálásának tartósan nem túl kifinomult nyugati hagyományát életben tartva, a
Brookings Institutionban dolgozó Constanze
Stelzenmüllerhez hasonló NATO-ötletgazdák továbbra is alábecsülhetik Moszkvát, mint „nem annyira stratégiai és nem annyira intelligens”, hanem csupán nagyon „elszánt” szereplőt. Ebből a feltételezésből a nyugatiak – beleértve az agytrösztöket is -, akiket megakaszt az általuk nem túl okosnak képzelt Moszkva, egyre gyengébb következtetéseket vonhatnak majd le.
De ha semmi sem sikerül úgy, ahogy tervezték, akkor ennek az ellenkezője is igaz: semmi sem bukik úgy, mint a kudarc: Ukrajna és a Nyugat kudarcai máris önerősítő tendenciát mutatnak. Ezért most az idevágó kérdés az: ha a jelenlegi háború véget ér, valószínűleg ukrán (és nyugati) vereséggel,
mi következik utána? Ez a kérdés egyszerre időszerű és ugyanakkor nagyon nehezen megválaszolható.
Először is, Ukrajnában és Nyugaton
még mindig túl sokan vannak, akik hisznek – vagy úgy tesznek, mintha hinnének? – hogy a háborúnak folytatódnia kell és folytatódhat, talán még évekig. Olaf Scholz német kancellár például most azt állította, hogy az EU-nak továbbra is támogatnia kell Ukrajnát, mert a blokk számára létfontosságú, hogy Oroszország ne győzzön. Az ilyen hajthatatlan álláspontok vagy retorika az ukrán, a nyugati és az orosz képességek irreális értékeléséről árulkodnak. Emellett azt is jelentik, hogy az
EU érdekében még további ukrán életeket kell feláldozni. Scholz például a megható gyengeségének szinte tökéletes pozíciójából beszél. Személyes népszerűségi mutatói már rekordalacsony szintre jutottak, de a koalíciós kormány, amelyet vezetni próbál, sem áll sokkal jobban. Nem csoda: a Nemzetközi Valutaalap most arra számít, hogy Németország idén a világ legrosszabbul teljesítő nagy gazdasága lesz, miközben a kormány alkotmányellenes pénzügyi trükkjei súlyos költségvetési válságot idéztek elő, amely fájdalmas megszorításokat fog okozni az állami kiadásokban. Scholz természetesen hazudhat. Meg nem erősített hírek is vannak – vagy kiszivárogtatások? – hogy Berlin azt tervezi, hogy
Washingtonhoz csatlakozva kényszeríti Ukrajnát a megegyezésre.
Dmitrij Kuleba ukrán külügyminiszter továbbra is bátran tagadhatja, hogy országának nyugati támogatói nyomást gyakorolnának rá.
A valóságban több jel is más irányba mutat: A nyugati vezetők minimum fontolóra veszik annak a lehetőségét, hogy
ukrán területek átadásával csökkentsék veszteségeiket.
Ezzel szemben az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati „maradjunk a pályán” beszéd egyre csendesebben szól. Ironikus, hogy alig néhány hónappal ezelőtt – de még mielőtt az ukrán nyári offenzíva előre látható kudarca tagadhatatlan ténnyé vált volna – a
Foreign Policy azt feltételezte, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna-politikája az elsüllyedt költségek tévhitének áldozatává vált. Mostanra világossá lett, hogy a Nyugat az, amely a
könnyelmű szerencsejátékosok vonakodását mutatja, hogy inkább feladja ezt a proxyt, mielőtt még nagyobb veszteségeket szenvedne el. Nyilván szerepet játszik ebben a cinizmus, az a szándék, hogy az utolsó csepp vért is kipréseljék Ukrajnából, de ugyanúgy a múltbeli hibák beismerésének makacs elutasítása is.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy pesszimisták a háború gyors befejezését illetően még azok a megfigyelők is, akik ettől a fajta nyugati elfogultságtól nem szenvednek. Ez azért van, mert úgy vélik, hogy végső soron Washington – bárki is üljön a Fehér Házban – tovább fogja szítani az Oroszország elleni proxyháborúját Ukrajnában. Ukrajna és az ukránok számára ez a stratégia is még mindig a vereséget jelentené, ráadásul még több veszteség és szenvedés árán.
Másrészt – tekintve Ukrajna emberi erőforrásainak és egyéb erőforrásainak siralmas állapotát – a helyzet hirtelen megváltozása sem zárható ki. A háború új szakaszba léphet, amelyet az ukrán erők (kezdetben) helyi összeomlása és olyan jelentős orosz áttörések jellemeznének, hogy
Kijevnek így vagy úgy, de el kellene fogadnia a vereséget, akár a Zelenszkij-rendszer, akár egy őt váltó vezető irányítása alatt.
Nem alaptalan egyes nyugati tisztviselők félelme, hogy Ukrajna már ezen a télen ” széteshet„. Ebben a forgatókönyvben a harcoknak viszonylag hamar, azaz legkésőbb valamikor jövőre vége lenne, még akkor is, ha a formális hadiállapotot a szó teljes értelmében vett békével felváltani jóval hosszabb időbe telhet (lásd a koreai esetet). Ahogy John
Mearsheimer figyelmeztetett, a valódi vagy eredendően stabil béke lehetetlen, de az ellenségeskedések de facto beszüntetése – nevezzük, ha akarjuk, befagyasztott konfliktusnak – megelőzheti azt. Lehet, hogy nem lesz szép, de ettől függetlenül nagy előrelépést jelentene.
A fentiek paradoxonnal járnak. Még nem tudjuk megmondani, hogy közel van-e a háború vége, ugyanakkor már nem korai a háború utáni időszakra gondolni sem. A jelenlegi helyzet bizonytalanságai azt a kérdést is bonyolítják, hogy a háború utáni korszak pontosan milyen formát fog ölteni.
This is where I write about everything that interests me and may interest others. Usually, but not always, that ends up being things linked to politics, geopolitics, narratives we are supposed to believe, and, generally, power and its mostly vile ways. Click to read Tarik Cyril Amar's Substack...
www.tarikcyrilamar.com
Tarik Cyril Amar történész és a nemzetközi politika szakértője.