moszkovita propagnadamocsok
Végjáték: Hogyan néz majd ki Ukrajna a vereség után? 1. rész
Endgame: How will Ukraine look after its defeat?
Tarik Cyril Amar
A második világháború vége felé (Európában) a németek gyakran megosztottak egy baljós viccet, amely a vereségtől való jól megérdemelt rettegésüket tükrözte: „Élvezd a háborút, a béke szörnyű lesz”. Természetesen az ukrán szélsőjobboldal legsúlyosabb erőfeszítései ellenére, amelyekkel mind a politikát, mind az országukról alkotott képet igyekszenek tönkretenni, egyetlen objektív megfigyelő sem tenné egyenlővé Ukrajnát a náci Németországgal.
Mindazonáltal ez a régi német akasztófahumor rámutat egy olyan kérdésre, amely most Ukrajnára is érvényes. Még a militánsan oroszellenes
Economist is mind az Egyesült Államokban, mind az EU-ban „háborús fáradtságot” tapasztal. A nyugati finanszírozást – amelytől Kijev függ – fenyegeti a kiapadás veszélye, és nem túl biztatóak a további pénzre vonatkozó jelenlegi ígéretek.
Mikor és hogyan ér véget a háború?
A
Bloomberg szerint „borúlátás” uralkodik Ukrajnában, a
Wall Street Journal pedig elismeri, hogy „Moszkva katonai, politikai és gazdasági téren is előnyben van”. A neves amerikai katonai kommentátor, Michael
Kofman, aki gyakran a szakmai elemzés és a Nyugat-barát elfogultság közötti vékony határon egyensúlyoz, közel áll ahhoz, hogy szembesüljön a valósággal. Még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy „pontatlan azt állítani, hogy Oroszország nyeri a háborút”, de elismeri, hogy „ha jövőre nem születnek meg a megfelelő döntések Ukrajna megközelítésmódjával és a nyugati forrásokkal kapcsolatban, akkor halványnak tűnnek Ukrajna sikerkilátásai”. Azt is javasolja, hogy Kijev térjen át a védekezésre. Őszintén szólva már megtette, és nem is volt más választása.
Egy defenzív stratégiával azonban nem lehet elérni Ukrajna hivatalos háborús céljait, mert azok között ott szerepel a cél, területek visszaszerzése Oroszországtól. Ukrajna számára Kofman szerint a „helyes döntés” az, hogy erről le kell mondania.
Alekszej
Aresztovics, egykori Zelenszkij tanácsadója és háborús uszító– és mostani ellensége – például ezt a tényt helyesen vette észre. Az ilyen eredményt „vereségnek” nevezik. Ha ezt a „siker” egyik formájaként definiáljuk újra – ami a Nyugaton mostanában népszerű céltábla-áthelyezés -, az a vereség racionalizálására és a közvélemény számára eladott ügyetlen kísérletnek tűnik.
Ami a Nyugat „helyes választásait” illeti, a hidegháborút újrajátszó és az ukrajnai proxyháborút támogató Tim
Snyder és Walter Russell
Mead, az amerikai nagystratégiai főméltóság kétségbeesett felhívásai ellenére, a Nyugat folytathatja Ukrajna bizonyos mértékű finanszírozását, de nem valószínű, hogy feljebb emeli a tétet. Miért is tenné, amikor
minden korábbi stratégiája – gazdasági, katonai, diplomáciai és információs háború terén is – kudarcot vallott, és nagy áldozatokkal járt? Ami ehelyett történik, az egy amerikai kísérlet arra, hogy a helyettesítő (proxy) háború terheinek nagyobb részét az EU-ra hárítsák.
Ha Donald Trump nyeri jövőre az amerikai választásokat, akkor ez a tendencia biztosan felgyorsul, ahogy azt még a
BBC brit állami műsorszolgáltató is régóta felismerte. Valószínűleg igazuk van azoknak a nyugati megfigyelőknek, akik szerint annak, hogy Oroszország nem siet békét kötni 2024 novembere előtt, ez az oka.
De mi van akkor, ha a Nyugat és Ukrajna hirtelen egy egész sor zseniális, sorsfordító stratégiával áll elő? Miután a „csodafegyverek” lezuhantak, talán „csodaötleteket” látunk majd? Nem fogunk. Mert ha a nyugati elit rendelkezne velük, már régen előhúzták volna ezeket a kalapból.
Ami Ukrajnát illeti, Marjana Bezuglaja parlamenti képviselőnő most azzal keltett feltűnést, hogy megvádolta a hadsereget, miszerint nem tudott valódi tervvel előállni 2024-re. Nyilvánvaló, hogy ez a támadás a Volodimir Zelenszkij elnök és Valerij Zaluzsnyij főparancsnok közötti hatalmi harc és bűnbakkeresés része. De Bezuglaja nem hazudik, csak felhasználja a tényeket.
Ami a Nyugatot illeti, a kezdeti orosz baklövések után, nem csak legyőzte, hanem gondolkodásban is felülmúlta őket Moszkva. Az Oroszország sztereotipizálásának tartósan nem túl kifinomult nyugati hagyományát életben tartva, a
Brookings Institutionban dolgozó Constanze
Stelzenmüllerhez hasonló NATO-ötletgazdák továbbra is alábecsülhetik Moszkvát, mint „nem annyira stratégiai és nem annyira intelligens”, hanem csupán nagyon „elszánt” szereplőt. Ebből a feltételezésből a nyugatiak – beleértve az agytrösztöket is -, akiket megakaszt az általuk nem túl okosnak képzelt Moszkva, egyre gyengébb következtetéseket vonhatnak majd le.
De ha semmi sem sikerül úgy, ahogy tervezték, akkor ennek az ellenkezője is igaz: semmi sem bukik úgy, mint a kudarc: Ukrajna és a Nyugat kudarcai máris önerősítő tendenciát mutatnak. Ezért most az idevágó kérdés az: ha a jelenlegi háború véget ér, valószínűleg ukrán (és nyugati) vereséggel,
mi következik utána? Ez a kérdés egyszerre időszerű és ugyanakkor nagyon nehezen megválaszolható.
Először is, Ukrajnában és Nyugaton
még mindig túl sokan vannak, akik hisznek – vagy úgy tesznek, mintha hinnének? – hogy a háborúnak folytatódnia kell és folytatódhat, talán még évekig. Olaf Scholz német kancellár például most azt állította, hogy az EU-nak továbbra is támogatnia kell Ukrajnát, mert a blokk számára létfontosságú, hogy Oroszország ne győzzön. Az ilyen hajthatatlan álláspontok vagy retorika az ukrán, a nyugati és az orosz képességek irreális értékeléséről árulkodnak. Emellett azt is jelentik, hogy az
EU érdekében még további ukrán életeket kell feláldozni. Scholz például a megható gyengeségének szinte tökéletes pozíciójából beszél. Személyes népszerűségi mutatói már rekordalacsony szintre jutottak, de a koalíciós kormány, amelyet vezetni próbál, sem áll sokkal jobban. Nem csoda: a Nemzetközi Valutaalap most arra számít, hogy Németország idén a világ legrosszabbul teljesítő nagy gazdasága lesz, miközben a kormány alkotmányellenes pénzügyi trükkjei súlyos költségvetési válságot idéztek elő, amely fájdalmas megszorításokat fog okozni az állami kiadásokban. Scholz természetesen hazudhat. Meg nem erősített hírek is vannak – vagy kiszivárogtatások? – hogy Berlin azt tervezi, hogy
Washingtonhoz csatlakozva kényszeríti Ukrajnát a megegyezésre.
Dmitrij Kuleba ukrán külügyminiszter továbbra is bátran tagadhatja, hogy országának nyugati támogatói nyomást gyakorolnának rá.
A valóságban több jel is más irányba mutat: A nyugati vezetők minimum fontolóra veszik annak a lehetőségét, hogy
ukrán területek átadásával csökkentsék veszteségeiket.
Ezzel szemben az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati „maradjunk a pályán” beszéd egyre csendesebben szól. Ironikus, hogy alig néhány hónappal ezelőtt – de még mielőtt az ukrán nyári offenzíva előre látható kudarca tagadhatatlan ténnyé vált volna – a
Foreign Policy azt feltételezte, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna-politikája az elsüllyedt költségek tévhitének áldozatává vált. Mostanra világossá lett, hogy a Nyugat az, amely a
könnyelmű szerencsejátékosok vonakodását mutatja, hogy inkább feladja ezt a proxyt, mielőtt még nagyobb veszteségeket szenvedne el. Nyilván szerepet játszik ebben a cinizmus, az a szándék, hogy az utolsó csepp vért is kipréseljék Ukrajnából, de ugyanúgy a múltbeli hibák beismerésének makacs elutasítása is.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy pesszimisták a háború gyors befejezését illetően még azok a megfigyelők is, akik ettől a fajta nyugati elfogultságtól nem szenvednek. Ez azért van, mert úgy vélik, hogy végső soron Washington – bárki is üljön a Fehér Házban – tovább fogja szítani az Oroszország elleni proxyháborúját Ukrajnában. Ukrajna és az ukránok számára ez a stratégia is még mindig a vereséget jelentené, ráadásul még több veszteség és szenvedés árán.
Másrészt – tekintve Ukrajna emberi erőforrásainak és egyéb erőforrásainak siralmas állapotát – a helyzet hirtelen megváltozása sem zárható ki. A háború új szakaszba léphet, amelyet az ukrán erők (kezdetben) helyi összeomlása és olyan jelentős orosz áttörések jellemeznének, hogy
Kijevnek így vagy úgy, de el kellene fogadnia a vereséget, akár a Zelenszkij-rendszer, akár egy őt váltó vezető irányítása alatt.
Nem alaptalan egyes nyugati tisztviselők félelme, hogy Ukrajna már ezen a télen ” széteshet„. Ebben a forgatókönyvben a harcoknak viszonylag hamar, azaz legkésőbb valamikor jövőre vége lenne, még akkor is, ha a formális hadiállapotot a szó teljes értelmében vett békével felváltani jóval hosszabb időbe telhet (lásd a koreai esetet). Ahogy John
Mearsheimer figyelmeztetett, a valódi vagy eredendően stabil béke lehetetlen, de az ellenségeskedések de facto beszüntetése – nevezzük, ha akarjuk, befagyasztott konfliktusnak – megelőzheti azt. Lehet, hogy nem lesz szép, de ettől függetlenül nagy előrelépést jelentene.
A fentiek paradoxonnal járnak. Még nem tudjuk megmondani, hogy közel van-e a háború vége, ugyanakkor már nem korai a háború utáni időszakra gondolni sem. A jelenlegi helyzet bizonytalanságai azt a kérdést is bonyolítják, hogy a háború utáni korszak pontosan milyen formát fog ölteni.
www.tarikcyrilamar.com
Tarik Cyril Amar történész és a nemzetközi politika szakértője.
), ti. ha most esne szét a NATO legalább egy év kellene, hogy a helyébe valamit összegrundoljon az USA. És az is nagy kérdés, hogy hány volt NATO tag lépne be az új szövetségbe (nem hiszem, hogy tolongnának, ha az lenne a kilátás, hogy másnaptól mehetnek az orosz frontra). Egyébként, ha a nyáj szétszalad, semmi sem garantálja, hogy újból össze lehet szedni azt, hiánytalanul!
