Did The New York Times publish its “The Spy War: How the CIA Secretly Helps Ukraine Fight Putin” piece to reveal government secrets in the public’s interest? Or was it to convince Americans that “N…
scheerpost.com
John Kiriakou volt CIA-ügynök bennfentes nézőpontja az egyik a ScheerPost két története közül, amelyeket a New York Times "
The Spy War: How the CIA Secretly Helps Ukraine Fight Putin" című írása kapcsán tett közzé. Egy veterán újságíró nézőpontját Patrick Lawrence írását
itt olvashatja.
A New York Times február 25-én egy kirobbanó erejű történetet közölt, amely állítólag a CIA ukrajnai tevékenységének történetét mutatja be a 2014-es Majdan puccs óta egészen napjainkig. A történet a kezdeti kétoldalú bizalmatlanságról, de az Oroszországgal szembeni kölcsönös félelemről és gyűlöletről szól, amely olyan bensőséges kapcsolattá fejlődik, hogy Ukrajna ma a CIA egyik legszorosabb hírszerzési partnere a világon.
Ugyanakkor a Times által közzétett írás, amely a riporterek állítása szerint több mint 200 ukrajnai, amerikai és "több európai országban" készült interjúra támaszkodott, több kérdést is felvet: Miért nem emelt kifogást a CIA a cikk megjelenése ellen, különösen, hogy az ügynökség egyik preferált kiadványában jelent meg? Amikor a CIA megkeres egy újságot, hogy panaszt tegyen az abban szereplő titkos információk miatt, a cikket szinte mindig megölik vagy szigorúan megszerkesztik. Az újságkiadók végül is hazafiak. Ugye?
Azért jelent meg a cikk, mert a CIA azt akarta, hogy a hír kikerüljön? Talán fontosabb volt a cikk célja, hogy befolyásolja a Kongresszus költségvetési tanácskozását az Ukrajnának nyújtott segélyekről? Végül is, a cikknek tényleg csak az volt a célja, hogy azzal hencegjen, milyen nagyszerű a CIA? Vagy az volt a célja, hogy figyelmeztesse a kongresszusi döntéshozókat: "Nézzék, mennyi mindent elértünk az orosz medvével való szembeszállásban. Ugye nem hagyják mindezt kárba veszni?"
A Times cikke egy kényes - valószínűleg titkos - témába való mély, belső betekintés minden jegyét magán viseli. Mélyen belemegy a hírszerzés egyik szentélyébe, a hírszerzési összekötő kapcsolatba, olyasmibe, amiről egyetlen hírszerző tisztnek sem szabadna beszélnie. De végül is, ez valójában nem is olyan érzékeny. Semmi olyat nem mond, amit ne feltételezett volna már minden amerikai. Lehet, hogy korábban még nem írták ki nyomtatásban, de mindannyian hittük, hogy a CIA segít Ukrajnának az oroszok elleni harcban. Láttunk már beszámolót arról, hogy a CIA-nak "bakancsos katonái" vannak Ukrajnában, és hogy az amerikai kormány ukrán különleges erőket és ukrán pilótákat képez ki, szóval ebben nincs semmi újdonság.
A cikk egy kicsit részletesebben is kitér a részletekre, bár megint csak nem közöl semmi olyat, ami veszélyeztetné a forrásokat és módszereket. Például azt írja, hogy:
Az orosz határ menti erdőben van egy CIA lehallgatóállomás, egyike annak a 12 "titkos" bázisnak, amelyet az USA ott tart fenn. Egy vagy több ilyen őrhely segített bebizonyítani, hogy Oroszországnak köze volt a Malaysia Airlines 17-es járatának 2014-es lezuhanásához. Ez nagyszerű. De a leleplezés nem tár fel semmilyen titkot, és nem mond semmi újat.
Az ukrán hírszerzés tisztviselői segítettek az amerikaiaknak "üldözőbe venni" azokat az orosz ügynököket, "akik beavatkoztak a 2016-os amerikai elnökválasztásba". Van egy hírem a New York Times számára: A Mueller-jelentés megállapította, hogy nem volt érdemi orosz beavatkozás a 2016-os választásokba. És mit jelent az, hogy "üldözni"?
2016-tól kezdődően a CIA kiképzett egy "2245-ös egységként ismert ukrán elit kommandóegységet, amely orosz drónokat és kommunikációs eszközöket foglalt le, hogy a CIA technikusai visszafejthessék azokat, és feltörhessék Moszkva titkosítási rendszereit". Pontosan ez a CIA feladata. Őszintén szólva, ha a CIA nem ezt csinálta volna, akkor csoportos keresetet javasoltam volna az amerikaiaknak, hogy visszakapják az adójukat. Különben is, a CIA évtizedek óta csinál ilyesmit. A CIA képes volt szovjet taktikai fegyverek fontos alkatrészeit megszerezni a látszólag szovjetbarát Romániából az 1970-es években.
Ukrajna olyan hírszerzési központtá vált, amely több orosz kommunikációt hallgatott le, mint amennyit a CIA kijevi állomása kezdetben kezelni tudott. Ismétlem, nem is vártam kevesebbet. Elvégre ott van a háború. Így természetesen a kommunikációt ott fogják lehallgatni. Ami a CIA-állomás túlterhelt volt, a Times soha nem mondja el, hogy ez azért van-e, mert az állomás akkoriban egyszemélyes volt, vagy több ezer alkalmazottja volt, és mégis túlterhelt volt. Minden a méretről szól.
És nehogy azt higgyük, hogy a CIA és az amerikai kormány támadásba lendült Ukrajnában, a cikk világossá teszi, hogy "Putyin úr és tanácsadói félreértettek egy kritikus dinamikát. A CIA nem nyomult be Ukrajnába. Az amerikai tisztviselők gyakran vonakodtak attól, hogy teljes mértékben bekapcsolódjanak, attól tartva, hogy az ukrán tisztviselőkben nem lehet megbízni, és attól tartva, hogy provokálják a Kremlt".
A cikknek ezen a pontján a Times feltárja a szerintem eltemetett nyomot: "Most ezek a hírszerző hálózatok fontosabbak, mint valaha, mivel Oroszország támadásba lendült, Ukrajna pedig egyre inkább függ a szabotázstól és a nagy hatótávolságú rakétacsapásoktól, amelyekhez kémekre van szükség messze az ellenséges vonalak mögött. És ezek egyre inkább veszélyben vannak: "
Ha a republikánusok a kongresszusban megszüntetik a Kijevnek nyújtott katonai támogatást, a CIA-nak vissza kell majd vennie a létszámot." (Kiemelés tőlem.)
Ez a különbség a mainstream médiában megjelenő, a nemzetbiztonsági tudósításokban áttörést jelentő cikk és egy nemzetbiztonsági informátor által tett felfedezés között. Az előbbiben együttműködnek a szolgálatban lévő hírszerző tisztek és néha a politikai döntéshozók, akik mind névtelenek. A hírszerző közösség nyilvánvalóan nem tesz erőfeszítéseket a cikk megölésére vagy hatásának enyhítésére. (Végül is, így jól néznek ki.) Nem derülnek ki valódi titkok. A történet végén pedig egy politikai tanulság olvasható: Több háborút kell finanszírozni, különben a rosszfiúk győznek. Bízzanak bennünk. Ha tudnád, amit mi tudunk...
Azokban az esetekben, amikor a leleplezések nem engedélyezettek, a CIA igazgatója közvetlenül felhívja az újság kiadóját, hogy tiltakozzon, hogy a közzététel veszélybe sodorja az amerikai életeket vagy a folyamatban lévő műveleteket, és súlyos károkat okoz a nemzetbiztonságnak, függetlenül attól, hogy ez valóban igaz-e vagy sem. Ha a kiadó visszautasítja, akkor számíthat a nemzetbiztonsági tanácsadó hívására. Ez az egész nagyon hivatalos és fenyegető, és pontosan ez a lényeg.
Az egyik ok, amiért úgy gondolom, hogy a Times cikkét a hírszerző közösség "engedélyezte", az az, ami nem szerepel benne. Nem említi például, hogy az ENSZ Ukrajna a világ egyik legkorruptabb országának minősítette, ahol a pénz csak úgy tűnik, hogy eltűnik külföldi számlákra és az ukrán kormánytisztviselők zsebébe. Nem említi, hogy Ukrajna a feketepiaci fegyverek "szupermarketjévé" vált, és hogy a háborús erőfeszítésekre szánt nyugati fegyverek a világ minden táján felbukkantak. És egyáltalán nem említik, hogy a CIA és a Külügyminisztérium volt az, aki egyáltalán felelős volt az ukrán kormány 2014-es megdöntéséért, egy olyan akcióért, amely nyolc évvel később Oroszország inváziós döntését eredményezte.
Jól ismerem a CIA-t. Tizenöt évet töltöttem ott, mind az elemzői, mind a terrorizmus elleni műveletekben. Tudom, hogyan gondolkodnak a CIA vezetői, hogyan feszegetik a jogi és etikai határokat, amíg valaki tekintélyes pozícióban azt nem mondja nekik, hogy "állj!". Ott ültem olyan megbeszéléseken, ahol olyan döntések születtek, mint amilyenek a New York Times cikkében szerepelnek. Részt vettem olyan stratégiai üléseken, ahol CIA-tisztek dolgoztak a politika és a politika manipulálásán.
A lényeg itt meglehetősen egyszerű. Ne higgyen nekik. Ne higgyenek sem a CIA-nak, sem a New York Timesnak. Ritkán ilyen egyszerűek ezek a nagy nemzetközi kérdések, és ritkán oszlanak meg ilyen könnyen a jófiúk és a rosszfiúk között. Az életnek ilyen egyszerűnek kellene lennie. Évekkel ezelőtt, amikor a nagyobbik fiam még kisfiú volt, elvittem őket a Madison Square Gardenbe, hogy megnézzenek egy WWE "profi birkózó" show-t. Fél óra elteltével megkérdeztem az akkor kilencéves fiamat: "Szóval, össze vagyok zavarodva. Ki a jó fiú és ki a rossz fiú?". Azt válaszolta: "Ez az, apa. Nincs jó fiú." Pontosan ezt látjuk most Ukrajnában. Ne hagyják, hogy a New York Times meggyőzze önöket az ellenkezőjéről.
