A Donbass-probléma történelmi gyökerei
March 19, 2022
| RT
A régió sajátos identitással rendelkezik, és nem illeszkedik jól sem Oroszországhoz, sem Ukrajnához
A jelenlegi események új hangsúlyt fektettek a Donbászra, egy történelmi régióra Ukrajna és Oroszország határán. A történelem mércéje szerint ez a terület egészen a közelmúltban jelent meg, és mindig is egy kicsit különálló volt. A 2014-ben kezdődő válságot szemlélve fontos megérteni annak alakulását.
Ma Donbass ipari és bányászati régió, de sokáig nagyrészt lakatlan volt. A középkori „Rus” déli határain húzódó sztyeppei zónát (még nem osztották fel Oroszországra, Ukrajnára és Fehéroroszországra) „Vad mezőknek” nevezték. Nomád népek otthona volt, és a gazdák csak nagy nehézségek árán költöztek délre. A 13. századi mongol invázió után a Wild Fields veszélyes hely volt, ahol megtalálhatja magát.
Négyszáz év körül néhány oroszországi és ukrajnai paraszt fokozatosan megtelepedett a leendő Donbasszban.
Nagy előrelépés történt a 19. században, amikor az ott feltárt szénlelőhelyek szükségessé váltak az ipar számára. Ekkor alapították sok várost, amelyek nélkül elképzelhetetlen a mai Donbász. 1869-ben a brit iparos, John Hughes gyárat épített, amely köré Juzovka falu nőtt – még néhány neve volt, köztük Sztálinó, mielőtt egy helyi ember 1961-ben átnevezte Donyeckre.
Nyikita Hruscsovnak hívták, és szerény származásából fémszerelőként emelkedett a Szovjetunió élére.
1868-ban megjelent Kramatorsk, 1878-ban pedig Debalceve. A városok gyorsan növekedtek. A szénlelőhelyek és a növekvő gyárak képezték a régió egyedi „arcát”. Ez még a tájra is vonatkozik: bárhová is megy a modern Donbassban, óriási szemétlerakók vonzzák a tekintetet. Donbass ipari régióként alakult, városai és gyárai gyakran még ma is egymásba folynak. A régiót több oroszországi és ukrajnai gyarmatosító folyam lakta, lakossága igen változatos volt, de népei könnyen keveredtek nyelvük és kultúrájuk közelsége miatt.
A 19. század végén és a 20. század elején bekövetkezett meteorikus fejlődés, amikor az Orosz Birodalom hatalmas bányája és kovácsműve lett, tette a ma ismert Donbászssá.
1917-ben sok minden megváltozott. Két forradalom és egy polgárháború egész Oroszország történelmét „előtte” és „utána” részekre osztotta.
A februári forradalom után, amikor a monarchia bukott, egy Ideiglenes Bizottság irányította a régiót. Eközben a kijevi Központi Rada autonómmá nyilvánította Ukrajnát, mielőtt az októberi forradalom után kinyilvánította függetlenségét. A Rada széles körű területi igényeket támasztott, amelyek Donbass területére is kiterjedtek. Azonban nem teljesen. Juzovka határváros volt a Rada előírásai szerint. Az árnyalat az volt, hogy a Rada nem gyakorolt semmilyen hatalmat e területek többsége felett, és hamarosan összeveszett a petrográdi Ideiglenes Kormánnyal.
Az egész érvelést a parlamenti vitákban meg lehetett volna dönteni, de 1917. november 7-én kitört a szocialista forradalom. Ezt követően vágtába indultak az események. Kijevben leverték a kommunista felkelést, és aktívan részt vettek az orosz tisztek, akik a Radát kisebb gonosznak tartották, mint a vörösöket.
Eközben az önjelölt Ukrajna keleti részén egy egészen szokatlan koalíció alakult. Központja Harkov volt, egy nagy ipari város, amely nem tartozott a Donyec-medencei régióhoz, de szorosan kötődött hozzá. A Donbass sajátos identitása ekkorra már kialakult. Bár a területet közigazgatásilag három egységre osztották, közös gazdasággal és érdekekkel rendelkeztek. Amíg a Rada ülésezett, Kelet-Ukrajnában a helyi tanácsok bejelentették a Donbass és a Krivbass szénmedence egyesítését. Ide tartoztak a Doni kozák hadsereg régiójához tartozó városok is, mint Mariupol és Krivoj Rog, amely közigazgatásilag Herszon tartományhoz tartozott, valamint Harkov. Ez a struktúra, amelyet informálisan „Donkrivbass”-nak vagy egyszerűen „Donbassnak” neveztek, nem követelte függetlenségét, és abszurdnak ítélte az Oroszországtól való elszakadás gondolatát, hanem önmagát tekinti autonómnak. Ráadásul Ukrajna függetlenségi projektjei nem érdekelték az alkotókat.
Nikolai von Ditmar, a Dél-oroszországi Bányászok Kongresszusainak Tanácsának elnöke megjegyezte:
„Iparilag, földrajzilag és gyakorlatilag ez az egész terület teljesen más, mint Kijevé. Ennek az egész kerületnek megvan a maga teljesen független alapvető jelentősége Oroszország számára, és külön életet él. A harkovi járás Kijevnek való adminisztratív alárendeltségét egyáltalán nem követeli meg semmi, ellenkezőleg, nem felel meg a valóságnak. Az ilyen mesterséges alárendeltség csak bonyolítja és akadályozza a kerület életét, főleg, hogy ezt az alárendeltséget célszerűségi kérdések és állami követelmények szabják meg, és kizárólag az ukrán mozgalom vezetőinek nemzeti követelései.”
1918 februárjában Fjodor Szergejev, az Artyom pártálnéven ismert bolsevik a Donyeck-Krivoj Rog Tanácsköztársaságot (DKR) az RSFSR vagy Szovjet-Oroszország autonóm régiójává nyilvánította.
Jogos volt a DKR? Nem több és nem kevesebb, mint bármely más önjelölt entitás, amely az Orosz Birodalom romjain alakult ki, ahol az államok kikiáltották függetlenségüket, majd egy hét alatt összeomlottak. Egy másik példa a „Zöld Ukrajna”, egy független ukrán állam alapítására tett kísérlet a Csendes-óceán közelében. Ez a projekt Habarovszk városa köré összpontosult, amely ma 8924 km-re található Kijevtől.
A DKR-projekt nem a bolsevik párt vezetésének ötlete volt. Pontosan egy már kialakult regionális identitás alapján jelent meg. Vlagyimir Lenin vezető tudott a DKR közelgő létrehozásáról, és nem ellenkezett. A határok, amelyeket Artyom a köztársaság számára állított, szerényebbek voltak, mint a Rada határai, de még mindig nagyon szélesek. A DKR problémája ugyanaz volt, mint a Radáé – a terület feletti tényleges ellenőrzés nagyon csekély volt, vagy nem is létezett. A DKR-nek saját kormánya volt, amelyben három baloldali párt – a bolsevikok, a mensevikek és a szociálforradalmárok – képviselői voltak. A jogszabály egyes árnyalatai nagyon szokatlannak és enyhének tűnnek az idő és a hely mércéje szerint. Ott például hivatalosan betiltották a halálbüntetést. Általánosságban elmondható, hogy Artyom és csapata a bolsevikok körében lágyszívű liberálisok hírében állott, akik akadályozták az elnyomást és kiengedték a „burzsoákat” a börtönből.
Röviden, a polgárháború sújtotta Oroszország mércéjével a DKR az emberiség igazi fellegvára volt. A valóságban nem ment minden olyan simán, ahogy a köztársaság alkotói szerették volna. Például tilos volt az önkényes megtorlás, de a helyi hatóságok titokban gyakorolták azokat. Az általános tendencia azonban enyhébb volt, mint más helyeken.
A fő probléma az volt, hogy Artyom és társai nem tudták megtartani a hatalmat. Az első világháború idején offenzíváját folytató német hadsereg nyugatról vonult be, és a berlini erők 1918 májusára megsemmisítették a DKR-t.
Donbász és egész Oroszország a szakadékba omlott. Eleinte a németek kifosztották a régiót. Aztán a vörösek és a fehérek – a polgárháború fő felei – közötti csaták színhelye lett.
Donbass „megkülönböztető képessége” azonban nem tűnt el. A vita a terület kezeléséről egészen 1923-ig tartott. A régió helye az új rendben egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Városai többnyire oroszok voltak mind nyelvi, mind önazonosítási szempontból. A megszálló német csapatok azonban kollaboráns ukrán kormányt állítottak fel. A németek és az ukránok egyaránt lelőtték a politikai ellenfeleket és azokat, akiket azzal gyanúsítanak, hogy szimpatizálnak a vörösökkel. Ezzel egy időben az ukrán kormány megkezdte az „ukránosítás” politikáját, amely arra törekszik, hogy saját nyelvét és identitását rákényszerítse a helyi lakosságra. Egyik első rendelése így szólt:
„A harkovi régió összes állami intézményében minden ügyletet csak ukrán nyelven szabad lefolytatni.” További követelmény volt, hogy „minden intézmény három napon belül cserélje ki az összes feliratot a táblákon, plakátokon és hirdetményeken ukrán nyelvűre… A vezetők kijelentései, amelyek szerint három nap alatt lehetetlen pótolni az írást, nem tekinthetők meggyőzőnek, mert már vannak ilyenek. egyes létesítmények, amelyek teljesítették ezt a parancsot… Ha a táblákat, plakátokat, hirdetményeket stb. az előírt határidőn belül nem cserélik ki államnyelvet tartalmazóra, úgy a kijelölt járás-, közlekedési osztály- és postavezetőket szigorúan megbüntetik a az Ukrán Népköztársaság törvényei.”
Ezek a próbálkozások banális okból nem jártak sikerrel: nem volt elég szakértő az ukrán nyelvnek az iskolákban és irodákban való bevezetéséhez. A helyzet a komédia szintjére lépett, amikor az ukrán bizottság vezetője ukránul köszöntötte a beosztottakat, majd mindenki oroszra váltott.
Németország első világháborús veresége után Donbászt könnyedén megtisztították az ukrán alakulatoktól, és elkezdődött az igazi harc – a vörösök és a fehérek között. A Donbass státuszának kérdése azonban továbbra is kérdéses maradt.
