Orosz cikk egy mariupoli kórházból....
Mariupol a saját szememmel - ez most a pokol egyik ága....
Dmitrij Sztesin, a kp.ru különtudósítója meglátogatott egy ukránok által üzemeltetett kórházat. A kórház "működik": a folyosókon a halottakkal együtt fekszenek az élők, a kórtermek plafonig tele vannak hullákkal, a szomszédos utcákon pedig harcok folynak.
Dmitry STESHIN
A mariupoli regionális kórház helyiségei.
Fotó: Dmitry STESHIN
"FREEDOMS".
A mariupoli menekültek fő tárolóhelye húsz kilométerre a várostól, Volodarskoje faluban található. "Dekommunizálták", így nevezi a térképek és navigátorok fele a falut, vagy inkább egy sztyeppei kisvárost Nikolskoje-nek, ami csak tovább fokozza a körülötte zajló káoszt.
Az élet, ha mondhatom így, egyre jobb Volodarszkoje-Nikolskoje városában. Önkéntesek jelentek meg, és evakuálási listákat állítanak össze. Az áram és a kommunikáció hiánya ellenére is érkeznek hírek. A Berdjanszk felé vezető utat a mieink elzárták. A minap az Azov megpróbálta elhagyni a várost a mariupoli repülőtéren keresztül, az ellentámadást visszaverték, de még nem sikerült teljesen megtisztítani a törőket. A Mariupol felé vezető Zaporizzsjai autópálya azonban nyitva van - hajtsanak tovább! Ez szarkazmus.
Mariupol fő menekülttábora Volodarskoje faluban van. A falon - feljegyzések a rokonoknak.
Fotó: Dmitry STESHIN
Vika halkan közeledik felém, nem hallom - zokniban jár a jeges aszfalton. A korát nem tudom meghatározni, talán csak a középiskolás A haja összegubancolódott, és az inge koszos. Remeg a keze, nem találja, hova tegye. A lány ruhái eltűntek, hatalmas szemében őrült tekintet:
- Beszélj hozzám, senki sem beszél hozzám, nem engednek a gyerekek közelébe, és én félek. Félek a hangoktól. Félek a robbanásoktól, a lövedékektől, a fegyveres emberektől!
Megértem, hogy a lányt valahogy ki kell zökkenteni. Kiveszek a zsebemből egy marék nyalókát:
- Együnk egy kis édességet és beszélgessünk. Hogy hívnak?
A lány a pulóvere zsebébe dugja az édességet, adok neki még egyet, ő is elrejti, fájdalmasan próbál emlékezni, hogy ki is ő:
- Victoria vagyok. Victoria Dyachenko!
- Vika, hol éltél Mariupolban?
- Mariupolban éltem, ott is bombázták, figyeljetek rám, mindent elmondok.
De Vika nem emlékszik a címre. Aztán megmutatja a jobb lábát. Láttam már ilyet - a lökéshullám csak elválasztja a húst a csonttól, de még mindig maradnak benne kisebb repeszek vagy másodlagos szilánkok, például betonforgácsok. A teteje eddig begyógyult, nem gennyesedik. Megkérdezem Vikát: etesselek meg?
- Szeretnék egy kis teát, forrót, mert fázom.
- Maradj itt, ne menj sehova!
Vika még a saját címére sem emlékszik. Remeg a keze, és nincs nála semmi holmi.
Fotó: Dmitry STESHIN
Vika bólint, kezét a lábára mutatja, mintha állna. Betolakodom az iskolai menzára, a menekülteket egyszerre tizenöten fogadják be. Sorban állás nélkül töltik nekem a teát, én pedig felveszek egy fél almát a tálcáról. Vika elveszi a teát, nem köszöni meg, nem veszi észre az almát, azonnal inni kezd, és azonnal megfeledkezik a létezésemről. Az egyik milicista társam, egy katonai tapasztalattal rendelkező mentős. Vlad azt mondja, hogy Vikát kórházba kell vinni, hogy kezeljék a lábát. Ezután kezelni kell őt mentálisan, hosszú ideig. De hová vigyem? Volodárszkojéban lévő intézmény nem kórház, hanem járóbeteg-rendelő. Mariupolba a Regionális Intenzív Centrumba?
Valamilyen oknál fogva bíztam benne, hogy ott fognak segíteni valamiben. Tévedtem. És helyesen tettük, hogy Vikát ott hagytuk, este már Rosztovban volt...
MÉRGEZŐ KÖDBEN.
Aznap Mariupolban nem fújt a szél, így az egész várost szürke köd borította, olyan büdös, csúnya köd, ami a tüdőt tépi. Égett a város, égtek a gyárak és a kikötő, égett a fű a mezőkön... A bejáratnál lévő felperzselt bevásárlóközpontból egyenesen a Regionális Intenzív Kórházba mentünk. Egy vadonatúj, többszintes komplexum, homlokzatán srapnel nyomok, üveg nélkül. Egy hete, amikor a mieink végre elfoglalták a kórház melletti tömböket, egy csomag Grad lövedéket indítottak a kórházra , Ukrajna így "búcsúzott". Magam is hallottam, abban a pillanatban a kocsi alá estem, és bedugtam a fejem a motor alá.
A mariupoli regionális kórház előtt
Most a kórháztól balra és jobbra, az utca túloldalán ágyúzás folyik, és a front mögött tovább dolgozik a tüzérség, úgy, hogy megremeg a föld.
A kórház téren az emberek a földön ülnek, fekszenek, állnak, a bejáratnál tolonganak. Egy busz "Nemzeti Gárda" felirattal, a betört ablakokon keresztül öblítik a függönyöket, belül minden vérben úszik.
Az AFU Nemzeti Gárda összetört járműve.
Fotó: Dmitriy STESHIN
Egy idős nő rohan felénk, és zokog értünk:
- Istenem, legalább valaki felhívná a lányomat, és megmondaná neki, hogy élek. A lányom Norilszkban van, tanárnő.
- Van egy számod?
- Igen, igen, várj!
A nő remegő kézzel kinyitja a táskáját, minden holmija benne van. Egy kis edényben, egy műanyag zacskóban, egy fél tenyérnyi füzetet. A barátom tárcsázza a számot ... nincs kapcsolat, és hogyan is lehetne? A nő ismét sírni kezd. Megtanultam, hogyan kell ilyen helyzetekben kommunikálni, határozottan, határozottan beszélek:
- Mi a neved? Név, vezetéknév? Még ma beírom az újságba!
- Nelya Ivanovna Zenina.
- Este elmegyünk egy olyan helyre, ahol van kapcsolat, azonnal felhívom a lányodat, ígérem!
Leveszem a kalapomat, és keresztet vetek; valószínűleg ez az egyetlen olyan ígéret, amely itt működik. Este felhívtuk Natasa lányunkat Norilszkban, ő már úton volt az édesanyjáért, hogy visszavigye Oroszországba. A történtekből ítélve Mariupolban még sokáig nem lesz normális, megszokott élet.