15 katona életébe került egy Sz-400as indító!
Ukránoknak tényleg nem számít a katonáik élete.
Mégis mit gondoltak akik elindultak csónakokkal a Krím felé? Hogy majd ahogy jöttek úgy vissza is hajóznak?
Tudhatták, hogy öngyilkos akcióra indulnak?!
Mindent a propagandáért!
Már a kaprok is kitermelték az öngyilkos fanatikusokat? Hurrá, újabb észlényekkel kevesebb.
Itt az ideje elmondani az igazságot Ukrajnáról
Az Unió helyzete: A NATO-csúcstalálkozó előtt az elnök továbbra is retorikájának csapdájában marad.
A NATO-val kapcsolatban nincs semmi új, amin vitatkozhatnánk. Nézzük meg a két legújabb írást, Justin Logan és Joshua Shifrinson tollából a
Foreign Affairsben, valamint Peter Hitchens tollából a
Compactban.
A bennem élő cinikus szkeptikus, hogy az ilyen racionális érvek megváltoztatják a másik tábor véleményét, még ha meg is győzik a kerítésnél tétovázókat; Ukrajna NATO-felvételének támogatói mind
a hit pozíciójából érvelnek.
Az Ukrajna csatlakozása melletti alapvető érvek a következő pontokat érintik.
Az első ilyen érv, hogy Ukrajna
erős ország, és ezért erősíteni fogja a NATO-t. Mások ezzel szemben azt hangoztatják, hogy Ukrajna
gyenge ország, és ezért szüksége van a NATO-ra, hogy a védelmi szövetség végszükség esetén atomfegyverrel biztosítsa Ukrajna szuverenitását. Harmadszor, sokat hallgatjuk, hogy Ukrajna
stratégiailag fontos terület, és létfontosságú a NATO biztonsága szempontjából, ezért a nyugati szférában kell lennie. Negyedszer, azt mondják, hogy Ukrajna a
demokrácia bástyája, szabadon dönthet a NATO-hoz való csatlakozásról, és a túlélésért küzd, tehát segítenünk kell neki.
Ha ezt így kiteregetjük, leegyszerűsítjük az Ukrajna támogatóinak általában szándékosan csomós és tekervényes ostobaságait, és megmutatjuk, mennyire nevetséges minden egyes állítás.
Ha Ukrajna erős ország, akkor nincs szüksége a NATO-ra, és lemondhat a gyengeség látszatáról. Az a tény, hogy Oroszország és Ukrajna jelenleg egy költséges patthelyzetben van, azt mutatja, hogy egyik sem erős, de nem is különösebben gyenge, és hogy Oroszország, bármit is akar, nem képes a kontinentális hegemóniára.
Európa uralma vagy az atlanti erőviszonyok túlsúlya nem attól függ, hogy ki ellenőrzi Bakhmutot vagy a Krímet, és senki épeszű ember nem kockáztatná meg Mariupolért Massachusetts teljes besugárzását. Ukrajna végül is a hidegháború másik oldalán állt. Mi jól jöttünk ki belőle.
A hibás stratégiai érveket félretéve, Ukrajna NATO-ban való részvételének támogatói arról beszélnek, hogy erkölcsi kötelességünk támogatni a demokrácia szabad választását. Ez ellentmond a logikának.
Ukrajna aligha működő demokrácia. Ukrajna szabad választása irreleváns a kérdés szempontjából. A NATO egy védelmi szövetség, és az alkotó tagok is szabadon végezhetnek brutális költség-haszon elemzést arról, hogy atomháborút ígérjenek egy új tag nevében, aki háborúban áll egy nukleáris riválisával. „
Nem minden feltörekvő demokráciáért éri meg háborút vívni. A földrajz bizonyos szempontból egy-egy nemzet végzete, meghatározza a sorsát.
Függetlenül Ukrajna erejétől vagy gyengeségétől,
az ország stratégiailag nem elég nagy fontosságú ahhoz, hogy indokoljon egy atomháborút, mivel az amerikai föld biztonsága szempontjából stratégiailag irreleváns. Ezek a rideg, nyers tények”
Az elnök, úgy tűnik, megérti a helyzetet. Joe Biden egy régi hidegháborús harcos, és maradt még benne némi reálpolitikai maradvány. Ragaszkodott elődje afganisztáni kivonulásának ütemtervéhez, annak ellenére, hogy saját katonai vezetői megpróbálták lelassítani a folyamatot, és késleltetéssel sarokba szorítani - olyannyira, hogy a tényleges cselekmény kaotikussá vált. Állítólag a saját aktivista külügyminisztériumával is szembeszállt az ukrajnai közvetlen beavatkozással kapcsolatban. (Szintén az ő érdeme, hogy ő volt az egyetlen épeszű hang, aki 2011-ben, amikor alelnök volt, a líbiai beavatkozás ellen érvelt). Mindez azt jelenti, hogy sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, ha Kamala Harris lesz az elnök, és Samantha Power és Evelyn Farkas ad neki tanácsokat Ukrajnával kapcsolatban.
Biden mégis csapdába esett a demokráciáról és az emberi jogokról szóló nagyképű retorikájában. Ukrajna kérdése nem elsősorban egyikről sem szól. Ez egy egyszerű stratégiai kocsis probléma. Az egyetlen amerikai hadászati érdek az orosz frontcsapatok feldúlása. Ezt sikerült elérni. Ukrajna talpra állítása és helyreállítása nem amerikai érdek, tekintettel Ukrajna közelségére Európa gazdag országaihoz; Európának kellene viselnie Ukrajna támogatásának gazdasági terheit, ha ez az országok érdeke.
State of the Union: Ahead of the NATO summit, the president remains trapped by his rhetoric.
www.theamericanconservative.com
Robert C. Castel
A FŐSODOR SZÍNEVÁLTOZÁSAI
A fősodrú média manapság ott áll, ahol én parkoltam hónapokkal a Nagy Tavaszias Ellentámadás megkezdése elött.
Akkor még az egyetlen publikálható narratíva a totális ukrán győzelemről szólt.
Mára már a nagy médiaorgánumok robotosai egymás sarkát taposva mutatnak rá az ukrán ellentámadás kudarcaira és a siker reménytelenségére. A korábban doktriner elkötelezettséget mutató „szakértők” is focicsatárokat megszégyenítő agilitással váltottak irányt.
Mi történt? Hogyan változott meg ilyen hirtelen az obligát narratíva?
Tkp. semmi sem történt.
Ahogy arról az utóbbi harminc év egymást követő elnöki Nemzetbiztonsági Stratégiai Jelentéseiből bárki meggyőződhetett,
Ukrajna sohasem volt fontos az USA számára.
Köztudomású, hogy az amerikai belpolitika pályáján a legfontosabb ingatlanok azok, ahol a mindkét fél számára megnyerhető “függetlenek” parkolnak. A háború kitörésekor Ukrajna azon konszenzuális ügyek közé tartozott, ahol minimális ráfordítással lehetett “centrista” és “független” támogatókat halászni. És persze zsíros költségvetési csomagokat megszavaztatni.
A sikernek mindig sok bábája van, a kudarc azonban árva gyerek.
Mivel a novemberi herszoni győzelem után semmi pozitívat nem lehet felmutatni, az ukrán ügy az elnökválasztás előestéjén kínos politikai ballaszttá vált.
Az aranyhidat pedig, amin a Biden-adminisztráció kifarolhat ebből az egyre kellemetlenebb fiaskóból,
most tákoljak össze.
Méghozzá ugyanazokból a hulladékanyagokból, mint az előző narratívát.
A “szabad és független” sajtó vezércikkeiből, a “szakértők” szakértéseiből és az új média digitális fogdmegjeinek a Twitter-nyekkenéseiből.
A zsoldosok évszázada ez, de a Wagner és a Blackwater csak hátul kullognak a sorban.
A főállású „mértékadók" elvtelen zsoldoslelkűséghez képest Prigozsin martalócai csillogó szemű idealisták.