AZ ÉLŐK ÉS A HOLTAK
A kórház előterében térdig érő sár van. Néhány önkéntes vagy ápoló felmosórongyokkal kenegeti, felismerve a munka értelmetlenségét. A tüzérségi lövedékek felszántották a város összes gyepét és terét, szétszórták a földet az aszfalton. Itt, a csarnok homályában folyékony sárrá változott: az emberek egy kék tartályból merítenek vizet, hátborzongató, sötétbarna, színű, de más víz nincs a városban. A falakra üzeneteket firkáltak: "Tanya, elmentünk. Belosarayka" vagy "Mi vagyunk az 1. emeleten a Gyermekszoba", "Bityukov Herman + Kalinins, Volodarskaya.
A piszkos vízért sorban állnak.
Fotó: Dmitry STESHIN
Megtaláljuk a kórház főorvosát, akit valamiért igazgatónak hívnak ukránul. Olga Golubcsenko nem volt hajlandó nyilatkozni, azt mondja, hogy a kórház jól működik, és hogy minden megvan: személyzet, gyógyszerek, élelmiszer. Nem néz a szemünkbe, és általában olyan rosszul visszafogott dühvel beszél. Próbáljuk elmagyarázni neki, hogy nem azért vagyunk itt, hogy kíváncsiak legyünk, és hogy tudunk segítséget szervezni... Végül búcsú nélkül megfordulunk, és elindulunk a kórház főépülete felé. Senki sem állít meg minket.
A kórház falait rövid üzenetekkel borítják.
Fotó: Dmitry STESHIN
Sötét, végtelen folyosók, rothadó hús szaga. Mindenki, akinek van cigarettája, dohányzik, mert senkit sem érdekel, és nincs értelme a kórházi sterilitásról beszélni. Egy nővér tisztítja egy nő gennyes sebét közvetlenül előttünk, aki nyögdécsel és csikorgatja a fogait. A halottak a falak mentén fekszenek az élők közé vegyülve. Ha egy takaró van a fejed felett, akkor halott vagy. A folyosókon fekszenek, mert a kórtermek ablakaiban nincs üveg, hideg van, a kórház remeg a robbanások és az aknák miatt, a gránátok bármelyik pillanatban berepülhetnek. Kóbor golyók suhantak végig a homlokzaton. Egy gránátvető dörren, egy légvédelmi rakétavető támogatja, az élet Mariupolban megy a maga útján. Ha ezt életnek lehet nevezni.
AZ ÉG NEM ÍGÉR SEMMIT.
A következő emeleten ugyanez a helyzet. Bűzös homály, betört ablakok, kartondarabokkal bedeszkázva.
Egy kerekesszékes férfi elmeséli, hogyan érte a találat:
- Csak kiléptem a lépcsőházból, és rögtön eltaláltak. Vasárnap, 13-án. Visszamentem a bejárathoz, és a szomszédok - egyszerre három hulla - kimentek cigizni.
Mihail megsebesült, de túlélte, a szomszédai sokkal kevésbé voltak szerencsések.
Fotó: Dmitry STESHIN
- Bekötözik?
- Múlt csütörtök óta nem láttam senkit. Maradt egy szilánk, nem találják, a röntgen nem működik. Hát, semmi, most már csengetek - viccelődik Mihailo nem vidáman.
Felajánlották az evakuálást?
- Miben fogok bemenni, legalább van otthon ruhám.
- A lakás rendben van?
Mihail int a kezével:
- Az ablakok eltűntek, az összes bútor fel van halmozva, eltalálva. De van hol lakni!
Mihail szomszédja a folyóhoz ment vízért, srapnell-sérülésekkel a lábában:
- Már régóta nincs kötszer, az orvosok és az ápolók mind elszaladtak... Se gyógyszerek, se kötszerek, sebekből kilógó csövek....
Egy hordágyon, a fal mellett feküdt Sasha. Azt mondja: "Megsebesültem, mint mindig - tűzifáért mentem".
A lábát mutatja, szintén kötés nélkül, csak dréncsövek vannak rajta.
A sebészeti osztályt keressük, és ott találjuk... A folyosókat homokzsákokból készült falak borítják. Az ablakokon ugyanazok a falak vannak, de valamiért karzatokkal. Az Ukrán Nemzeti Gárda itt akart harcolni, de meggondolta magát.
Egy törött kávéfőző, egy szétvert röntgenszoba, általában minden elromlott a kórházban, még az asztalok is. De nem ez a legrosszabb. A kórtermekben fekszenek a holttestek, szépen összecsomagolva, függönyökbe, takarókba vagy egyszerűen csak ömlesztve, csövekkel, sínnel, Elizarov-eszközökkel... Valahol kis kupacokban, valahol, ahol sötét van, plafonig vannak halmozva a holttestek... Csend van itt, ebben a hatalmas holt szobában, persze, ha a tüzérséget levonjuk.
Hullák hegye a kórház egyik szobájában.
Fotó: Dmitry STESHIN
Csak a betört ablakok redőnyei csattognak, és a repeszektől megtépázott homlokzatokról néha leesik valami. Az emberek tömege elhallgat a kórházban, ahol nem gyógyítják, hanem egyszerűen lefektetik őket meghalni. Általában az ilyen tömegeket ez az enyhe zúgás kíséri, de itt csend van. Az emberek hallgatják a zajló harcokat, próbálják elkülöníteni a pillanatot, hogy azonnal lefeküdjenek. És mindenki vár valamire: evakuálásra vagy humanitárius segítségre.
Az emberek a kórház bejáratánál tolonganak. És mégis csend van itt...
Fotó: Dmitry STESHIN
- Várom a békét - mondta nekem egy szeplőkkel pettyezett kislány, Dasha -, de nem fogok evakuálni a négyéves gyermekemmel!
- Kevesebbet lőnek?
- Ez ugyanaz...
Daria nem megy el, a békét várja.
Fotó: Dmitry STESHIN
Dasha, mint mindannyian, az égre nézett, de az ég még semmi jót nem ígért. Legalábbis a következő napokban nem.
Спецкор «КП» Дмитрий Стешин побывал в больнице, накрытой украинскими «Градами». Больница «работает», хотя на соседних улицах - бои [фото, видео]
www.kp.ru