Nem túl látványos, de elég tanulságos felvétel.
Ebből jól megérthető, miért lassult le az orosz haderő április elejétől.
Adott egy széles, nyílt, jól belőhető térség (Ukrajna jelentős része ilyen), ezen húzódik baromi hosszan egy (és távolabb vélhetően további több) keskeny lövészárok, előtte földhányásokkal, amit viszonylag csekély erők védenek. Kb. kiépítették a visszavonuláshoz, erőátcsoportosításhoz a futóárkokat is. Nem valami lenyűgöző erődrendszer, de megteszi, mert ha szemben, a lapályon feltűnnének az orosz páncélosok, ezekből az árkokból az a maroknyi katona alaposan megszórhatná őket páncéltörő rakétákkal. A gyalogság kaphat a géppuskákból, aztán ha a támadók sokan vannak, lehet pucolni át a következő árokba, 200-, 500- vagy 2000 méterrel hátrébb és mehet az újabb salvo a Javelinekből. A támadó gyalogság óhatatlanul veszteségeket szenved, a gyorsan áttörő páncélosokból meg észre sem nagyon lehet venni az árkokban lapulókat - viszont hátulról bekapva még az RPG-7 is nagyon egészségtelen.
Egy ponton tehát le kellene menni ezekbe az árkokba, és hosszában haladva, kellő biztosítás mellett kitisztítani őket lőfegyverekkel, kézigránátokkal és nyilván túlerővel, ami nem egy életbiztosítás.
A megoldás tehát ugyanaz marad, ami 1916-ban, vagy 1944-ben is volt: Addig kell bombázni, vagy tüzérséggel lőni az árkokat, amíg harcképes ember van bennük. Ez sok időt és sok robbanóanyagot kívánó feladat, viszont nagyon hálás a saját élőerő szempontjából.
A fentebbi videón látszik, hogy az árok kb. 1 méter széles, a gránátok zöme pedig vagy előtte, vagy mögötte csapódik be, durván 50-50 méterre: Tehát 100 kilőtt gránátból várhatóan mindössze 1 robban majd bent, az árokban. (És az is csak addig pusztít, amíg az árok vonala meg nem törik, el nem kanyarodik, bár addig a 8-10 méterig kb. cafatokra tépi a védőket.)
Egyébként úgy tűnik, hogy a légierő sem lenne hatékonyabb a fentebbi esetben, mert a keskeny árok a levegőből sem könnyű célpont, ráadásul ránézésre elég gyéren van megszállva, 200 méteren talán tucatnyi harcos sem védi. Mire a légicsapás odaér, már lehet, hogy ott sincsenek, de ha elzúgtak a Békalábak, mehetnek is vissza a helyükre.
(A napalm, az hatásos lenne, vagy a tabun, de akkor már lehetne ugye atom is...)
Föntről nézve ez kiábrándítóan rossz hatásfokú eljárásnak tűnik, az árokból átélve azonban klasszikus rémálom, mert az a bizonyos, árokba csapódó
1 gránát, bár lehet, hogy végül soha nem csapódik be, de mégis, bármelyik pillanatban darabokra szaggathatja az embert. És közben nincs kire, mire visszalőni, csak tűrni kell, várni, lapulni, imádkozni. Az ukrán oldalon harcoló nyugati katonák szinte mindegyike beszámolt az orosz tüzérség brutális, demoralizáló, pusztító tűzerejéről.
Az ukránok 2014 óta építették ki ezeket a lövészárkokat, keleten a fentebbinél jóval alaposabban, sűrűbben, mélyebben - az oroszok viszont nap mint nap
több tízezer tüzérségi gránátot lőnek ki rájuk - hogy mindenki megkaphassa a maga 1-1 acélmalacát.
A háború térképe március végéig olyan volt, mint egy égő papírlap, amin hol itt, hol ott futnak föl, majd alusznak el a lángnyelvek, azóta pedig olyan, mint a lángok kihunyása utáni lassan izzó, barnuló, elfogyó papír. Az ukrán földet és vért így eszi, emészti lassan az orosz tűz és acél.
www.vadhajtasok.hu
/cloudfront-us-east-2.images.arcpublishing.com/reuters/F7D5VQ5LERLXBBVYEYLV42K47Y.jpg)
