Március 4 óta vagyok itthon a gyerekkel, családdal. Egymás után betegedtek le, és bár még volt egy hétig suli, nekem az már karantén volt.
És a karantén tényleg hosszú idő után egy rémálom. Főleg mert mindenki lusta, de senki sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel.
Pedig mindenkinek van saját szobája, és mégis, szinte végig egy bizonyos területen vagyunk. Ha dolgozom, nálam ül mindkét gyerek amikor nem tanul, és szórakoztat, ill. ha tévézNÉK, akkor ők is pont tévézni akarnak, persze tök mást, mint én. Ha tanulunk, tuti a nagyszülők hívnak ötpercenként. Ha éppen csend van, és mennél ki dolgozni a tavaszi kerti munkákat, szar az idő. Ha leülünk játszani, kb. öt perc után már egymást verik. Ha végre kettesben vagyok az asszonnyal, tuti megjelenik egy gyerek. Ha este van és végre mindenki alszik (este 20:30-21 óra), akkor mikor leülök, tuti vagy az asszonynak kell intéznie valamit, vagy nekem jön sürgős meló, vagy csak simán elalszunk, mert a skypeos órák néha 7:30kor kezdődnek.
De tegnap a 20. napon kipeckeltem a szemem és néztem egy filmet (A nyaralás vége), és ez már 20 nap után egész korrekt. Még 20 nap, és megnézek egy másikat. Elképesztő. Viszont kemény próbatétel minden családnál, minden házasság kapcsán. Eddig évente max. két hét (14 nap volt az), amit egyfolytában együtt töltöttünk nyáron, de akkor azért ki is mozdultunk. Ez most viszont:
Nem értem a reakciódat...
