W
Wilson
Guest
Órákon át csak messziről méregetjük a pásztort, a tudós egyelőre szintén nem merészkedik közel hozzá. Sáfián László gumicsizmában, szürke munkáskabátban a botjára támaszkodik. Csak díszes juhászkalapja kelt némi reményt bennünk, hogy nem néhány szép fotóért és egy hallgatag agrármunkás miatt ébredtünk hajnali négy órakor. Ahogy egyre élesebbé válnak a fények, alattunk is egyre inkább felmelegedik a homok. Nem a Hortobágyon vagyunk, hanem a hortobágyi jószág egykori hagyományos téli legeltető helyén, a Debrecen melletti Erdőspusztán. Kétszáz éve a jószág a nyarat a nagy pusztán töltötte, majd a tarlókon áthajtották télire ide, a tölgyerdőkbe, erdei tisztásokra. Most más a rendszer, Sáfián László egész évben ezen a kis darab földön legeltet Hajdúsámson határában, de földrajzi értelemben a Nyírségben. A gyep nagy része már kiégett a perzselő hőségben. Másutt hatalmas esők voltak, itt semmi. A pásztor mozdulatlanul áll vagy félóráig, támasztja a botját, azután kicsit arrébb mozdul, a nyáj meg vele. Ott megint támaszkodik fél órát, azután megint odébb áll. Unalmasabb kezdetet el sem lehet képzelni egy riporthoz. És akkor történik valami. Sáfián László leveszi a munkáskabátját, és a tarisznyájára fűzi. Ott áll hófehér ingben, fekete mellényben, amelynek gombjain megcsillan a nap.
– Ezüst? – mutatok a nagy fémgombokra.
– Az ünnepi viseleten, amit vásárra, templomba veszünk fel az, annak nemesi gombjai vannak, ez csak hamisezüst.
Látja rajtam, hogy nem értem a szavait. Nemesi gombok egy pásztoron?
Kackiáiránybas bajusszal, hófehér ingben, az ősei viseletében áll a birkái mellett.
– Nagyapám csak fehér ingben legeltetett – meséli. Nagy a por a legelőn, nem tűnik éppen praktikus viseletnek fehér vasalt vászonban dolgozni a pusztán. Miért pont fehérben?
– Nem tudom. Sok mindent nem lehetett tőle kérdezni.
A kalapját ezüstgombok díszítik. Nem jelmez rajta a ruha, hozzá tartozik. Odanyújtok neki egy sárgabarackkal teli dobozt, és látom a szemén, viccesnek tartja, hogy egy fővárosi piacon vásárolt gyümölccsel akarom a tanyája mellett traktálni. Apám ültette – mondom neki, erre vesz belőle. Megtettünk egy millimétert egymás irányába.
„Kackiás bajusszal, hófehér ingben, az ősei viseletében áll a birkái mellett.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
A pitykék, az ezüstgombok egykor a nemesi ruhadarabok díszei voltak, onnan vándoroltak a pásztorok ruhájára. A mi pásztorunké csecsformájú, szirommintás. Fontos funkciója volt, az öltözet már messziről jelezte a pusztán, hogy nem akárkivel van dolga az embernek. A pásztorok kicsit mindig társadalmon kívüliek voltak, erősen hierarchizált világgal. A csúcson a számadók álltak, azután az öreg bojtárok, majd a kisbojtárok. A szocializmus évtizedei azután szétmarták ezt a rendszert, de azért a juhászoknak még a téeszben is maradt becsületük. A vadkapitalizmus aztán tovább erodálta a pásztorkultúra maradékát, a literboros, csíkos nejlonszatyros, alulfizetett, cselédsorban élő „állatőrzőkkel”. Ma már sokan úgy gondolják, hogy az elektromos kerítés pont annyit tud, mint ők, és van olyan, akinél ez igaz is. Sáfián László egy kiutat látott ebből, hogy magatarti lesz, nem dolgozik másnak.
Mit tud a pásztorunk? Megkérem, hogy rajzoljon körül egy területet a pásztorbotjával, és mérjük össze a szókincsünket. Én, a szavakból élő ember, és ő, a szótlan juhász. Csalafintán csillan a szeme, Zsolt emlékeztet rá, hogy a magyar mesevilágban a pásztor okos, rafinált ember. Amíg a német népmesékben az válik hőssé, aki a sűrű, rengeteg erdőből élve kijut (vagy kijuttatja Piroskát), addig
– Kilencven százalékban tarack – mutat a pásztor a botjával a területre. – De van itt perje, folyófű, csörgőkóró, vadkapor – de lerágva –, orsósarok vagy más néven kannamosó, cickafarok. Kivallattuk – jelzi, hogy nem talál más növényt. – Nem, látok még szarvaskelepet is. Másnéven sárkelepet.
Molnár Zsolt nézi és bólogat:
– Laci száznál több olyan növényt ismer, amely fontos a birka szempontjából, de egy sajátos nézőpontból, ő a jószág száján át látja a mezőt. Tudja, mikor nő, mikor szereti a juh, táplálós-e vagy sem.
Ha szereti a juh, akkor csak tápláló lehet – próbálom értelmezni a szavakat.
– Nem, ha megfosatja – mondja a pásztor, és ezzel nehéz vitatkozni. Az ökológus szerint a pásztor még azt is tudja, melyik növény hasznos különösen űzetés, szaporodás előtt, melyiknek milyen gyógyhatása van, milyen baj esetén kell arra hajtani a juhokat. Hitetlenkedve hallgatom.
– A birka és a pásztor egymástól tanulnak. Sokszor a birka is tudja, milyen gyógynövényre, milyen tápanyagra van szüksége – mondja a kutató.
„Van itt perje, folyófű, csörgőkóró, vadkapor, orsósarok, cickafarok.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Órák óta követjük a pásztort, aki alig szólt egyet-egyet. Hátha a nyáj magától megy arra, amerre akar? Ő meg csak követi.
– A nyáj nem tőlem tart, hanem a kutyáktól, rajtuk keresztül irányítom.
Egy nagy fehér és egy kicsi fekete segíti. A kicsit Divatnak hívja az apja után, aki néhány hete érezte, hogy vége lesz, és elment meghalni. A pásztor egy régi juhálláson, egy bokor alatt találta meg hűséges, jó kutyáját. Most ezt a kis ugribugri túlbuzgó kutyakölyköt tanítgatja. Azt kérjük, bírja rá a kutyát, hogy kettőt vakkantson. Ez is valami? – kérdezi a mosolya, rászól Divatra, a kölyök simán teljesíti a mutatványt. Fontos tudás, így lehet – pusztán hanggal – finoman mozdítani a nyájon.
– A falkán belül – így hívja a nyáját – nem minden birkát tudok irányítani. Csak a két vezérürüt, a többi őket követi.
Megkérem hát, fordítson a nyájon. Menjenek most a másik úgy, hogy a kutyák egyet sem szólnak, és ő sem emeli a botját, csak a két vezérürüt szólítja.
– Ezüst? – mutatok a nagy fémgombokra.
– Az ünnepi viseleten, amit vásárra, templomba veszünk fel az, annak nemesi gombjai vannak, ez csak hamisezüst.
Látja rajtam, hogy nem értem a szavait. Nemesi gombok egy pásztoron?
Kackiáiránybas bajusszal, hófehér ingben, az ősei viseletében áll a birkái mellett.
– Nagyapám csak fehér ingben legeltetett – meséli. Nagy a por a legelőn, nem tűnik éppen praktikus viseletnek fehér vasalt vászonban dolgozni a pusztán. Miért pont fehérben?
– Nem tudom. Sok mindent nem lehetett tőle kérdezni.
A kalapját ezüstgombok díszítik. Nem jelmez rajta a ruha, hozzá tartozik. Odanyújtok neki egy sárgabarackkal teli dobozt, és látom a szemén, viccesnek tartja, hogy egy fővárosi piacon vásárolt gyümölccsel akarom a tanyája mellett traktálni. Apám ültette – mondom neki, erre vesz belőle. Megtettünk egy millimétert egymás irányába.
A pitykék, az ezüstgombok egykor a nemesi ruhadarabok díszei voltak, onnan vándoroltak a pásztorok ruhájára. A mi pásztorunké csecsformájú, szirommintás. Fontos funkciója volt, az öltözet már messziről jelezte a pusztán, hogy nem akárkivel van dolga az embernek. A pásztorok kicsit mindig társadalmon kívüliek voltak, erősen hierarchizált világgal. A csúcson a számadók álltak, azután az öreg bojtárok, majd a kisbojtárok. A szocializmus évtizedei azután szétmarták ezt a rendszert, de azért a juhászoknak még a téeszben is maradt becsületük. A vadkapitalizmus aztán tovább erodálta a pásztorkultúra maradékát, a literboros, csíkos nejlonszatyros, alulfizetett, cselédsorban élő „állatőrzőkkel”. Ma már sokan úgy gondolják, hogy az elektromos kerítés pont annyit tud, mint ők, és van olyan, akinél ez igaz is. Sáfián László egy kiutat látott ebből, hogy magatarti lesz, nem dolgozik másnak.
Mit tud a pásztorunk? Megkérem, hogy rajzoljon körül egy területet a pásztorbotjával, és mérjük össze a szókincsünket. Én, a szavakból élő ember, és ő, a szótlan juhász. Csalafintán csillan a szeme, Zsolt emlékeztet rá, hogy a magyar mesevilágban a pásztor okos, rafinált ember. Amíg a német népmesékben az válik hőssé, aki a sűrű, rengeteg erdőből élve kijut (vagy kijuttatja Piroskát), addig
Évszázados trükkjük, hogy a városi idegen felé ostobának mutatják magukat, a professzornak azonban kétsége sincs, hogy a pásztor fog győzni, hiába vetek be olyan szavakat, mint a hangaszál.
– Kilencven százalékban tarack – mutat a pásztor a botjával a területre. – De van itt perje, folyófű, csörgőkóró, vadkapor – de lerágva –, orsósarok vagy más néven kannamosó, cickafarok. Kivallattuk – jelzi, hogy nem talál más növényt. – Nem, látok még szarvaskelepet is. Másnéven sárkelepet.
Molnár Zsolt nézi és bólogat:
– Laci száznál több olyan növényt ismer, amely fontos a birka szempontjából, de egy sajátos nézőpontból, ő a jószág száján át látja a mezőt. Tudja, mikor nő, mikor szereti a juh, táplálós-e vagy sem.
Ha szereti a juh, akkor csak tápláló lehet – próbálom értelmezni a szavakat.
– Nem, ha megfosatja – mondja a pásztor, és ezzel nehéz vitatkozni. Az ökológus szerint a pásztor még azt is tudja, melyik növény hasznos különösen űzetés, szaporodás előtt, melyiknek milyen gyógyhatása van, milyen baj esetén kell arra hajtani a juhokat. Hitetlenkedve hallgatom.
– A birka és a pásztor egymástól tanulnak. Sokszor a birka is tudja, milyen gyógynövényre, milyen tápanyagra van szüksége – mondja a kutató.
Órák óta követjük a pásztort, aki alig szólt egyet-egyet. Hátha a nyáj magától megy arra, amerre akar? Ő meg csak követi.
– A nyáj nem tőlem tart, hanem a kutyáktól, rajtuk keresztül irányítom.
Egy nagy fehér és egy kicsi fekete segíti. A kicsit Divatnak hívja az apja után, aki néhány hete érezte, hogy vége lesz, és elment meghalni. A pásztor egy régi juhálláson, egy bokor alatt találta meg hűséges, jó kutyáját. Most ezt a kis ugribugri túlbuzgó kutyakölyköt tanítgatja. Azt kérjük, bírja rá a kutyát, hogy kettőt vakkantson. Ez is valami? – kérdezi a mosolya, rászól Divatra, a kölyök simán teljesíti a mutatványt. Fontos tudás, így lehet – pusztán hanggal – finoman mozdítani a nyájon.
– A falkán belül – így hívja a nyáját – nem minden birkát tudok irányítani. Csak a két vezérürüt, a többi őket követi.
Megkérem hát, fordítson a nyájon. Menjenek most a másik úgy, hogy a kutyák egyet sem szólnak, és ő sem emeli a botját, csak a két vezérürüt szólítja.
, és én nem érzem divatosnak a témát, inkább az a helyzet, hogy talán kezd az őt megillető helyére kerülni a kérdés, nem tudom máshol mi a helyzet de itt Debrecenben nagyon nagy rangja volt a pásztoroknak még az ötvenes évek elején is utána természetesen a pásztorok is áldozatául estek a kollektivizálásnak, de azért még itt talán megörződött valami (még ha morzsák is) a hajdani fényükből, ami pedig az igazi pásztorok tudását illeti az megkérdőjelezhetetlen, még ha méltatlanul sokan lebecsülni őket....
