Szétszakadunk: nem tudunk egymás fejével
gondolkodni, mert nem is akarunk. Helyette megmondjuk, hogy hogyan kellene gondolkozni a társadalomról, az egyenjogúságról, a kisebbségi jogokról, ki tekinthető kisebbségnek.
Mindenre érzékenyek vagyunk és mindenkinek joga van annak lenni, hogy aztán az érzékenyített iskolából kikerüljön egy piacra, ami egy picit se érzékeny. Se
Jeff Bezos, sem a Pfizer nem szívbajos, amikor ezreknek kell felmondani egy tollvonással.
MOHOS MÁRTON / 24.HU
Illúziók a hírek is: ami eljut hozzánk, annak a 80 százalékát úgy gyártották nekünk. Aki felmegy egy közösségi oldalra, pontosan tudja, hogy már csak olyan hirdetéseket kap, amik érdeklik, és olyan emberekkel érintkezik, akikkel nem lehet vitatkozni, mert ugyanazt gondolják. De hát ki merné, ki tudná megtiltani a Facebooknak vagy a Google-nek, hogy adatokat gyűjtsön rólunk, és jobban tudja nálunk, hogy mi mit akarunk holnap? Hiszen ez a céljuk. És onnantól kezdve, hogy ők előbb tudják, hogy mit fogunk akarni, gyakorlatilag már azt akarunk, amit ő akar. Ezt én még a politikai csapdáknál is sokkal nagyobb csapdának érzem. Pedig a
Mátrix is mekkora hülyeségnek tűnt húsz éve!”
Egymás mellett, koncentrikus körökben
Két évszázadot felölelő családregényében, a 2018-as
Mi maradunkban generációk sorsa fonódik össze az országéval (köztük a világháborús hadseregparancsnoké,
Jány Gusztávé, aki Jásdi nagybátyja volt). Nem meglepő módon az egyik ismétlődő motívum az, ahogyan a Kárpát-medencében rendszerint valaki rajtunk kívülit – törököt, osztrákot, oroszokat – szükséges túlélni. A polarizáló marketinggépezettel, a teremtett táborokkal most nem egymást próbáljuk túlélni – és nem volt-e valójában mindig így, kérdezem. „Ennyire biztosan nem volt ez tudatosan gerjesztett. A politika marketingkérdés lett. Azok lesznek a jelszavak, amiket a big data tanulmányozása után a legalkalmasabbnak találnak arra, hogy a következő választásig a legtöbb embert győzzék meg” – vezeti le. „Megint csak Szathmáry Eörs tudja nagyon szépen elmondani, hogy a legközelebbi rokon fajunkból, a háborús alkatú csimpánzból hogyan lettünk egy viszonylag békésen együtt élni képes faj. Amiket most csatáknak hívunk, élesek ugyan, de valójában viszonylag kevés vér folyik. Az a kevés vér viszont a médián keresztül mindenkihez eljut. Ha fölrobbantanak egy kocsit Párizsban, akkor azt én itt megélem személyes katasztrófaként. Falu lett a világ, miközben a falun belül lehet, hogy nem nagyobbak az ellentétek, mint amikor a csopakiak átmentek az arácsi kocsmába, és valakit megkéseltek. Volt ilyen, de utána visszajöttek az arácsiak, és ők késeltek meg itt valakit. Akkor ez volt az együttélés formája.
A nemzetek kialakulása viszonylag új jelenség: amikor az ezeréves Magyarországra hivatkozunk, elég kis történelmet olvasni, hogy az ember tudja, ott nemzetről egy pillanatig nem volt szó. Államról, ami az egyén biztonságát szolgálta, és amelyben a szlovákok ugyanúgy magyaroknak tekintették magukat, mint az itt élő németek nagy része. Amikor
Bismarck után kialakult Németország, a szászoktól a cipszereken át mindenki elkezdte keresni a német gyökereit – ebben vagyok benne én is, ahogy a villányi svábok és a szekszárdiak is. De ez akkor jó, ha az ember nem azt találja meg, hogy mi az, amitől különbözőek vagyunk, hanem mi az, amiben nagyon egyformák.
Ezért tartom veszélyesnek, amikor egy-egy kisebbség vagy népcsoport elkezd ellenségeket keresni magának. Amikor az összes román ellenség, vagy minden »buzi« ellenség, vagy az LMBTQ-ellenes emberek mind ellenség. Besoroljuk magunkat kis csoportokba, és utána azon kívül mindenkit ellenségnek találunk.
A politikai marketing nyilvánvalóan nem az értelmes embereknek szól. Sehol, semelyik. De miután mindenki tudja, hogy hogyan lehet választást nyerni, senki nem teheti meg, hogy ne azokat a jelszavakat használja, amivel a legtöbb embert szólíthat meg.
Aki átlát azon, hogy őt manipulálják, az az emberiségnek ugyanúgy kis része, mint azok, akik értékelni tudja a termőhelyi borokat.
Nem feltétlenül ugyanaz a csoport, de azért az ordításon túli szólamokat és a halk borokat meghallók között akadhat átfedés.
Jásdi István időről időre a nyomtatott Mandinerben és a pincészet weboldalán is ír naplót, az utóbbi időben kényszerűen gyakorta a járványról és arról, hogy utóbb kinőhet-e valami jobb a megfagyott világból. „Az emberek elkezdték felfedezni a közvetlen környezetüket, legalább a családtagjaikkal gyakrabban beszélgettek, mert többet találkoztak egymással – és arra gondoltam, hogy ebből valami kinőhet. Aztán rájöttem arra, hogy erre is rátelepedett az internet, ami kezdetben puszta eszköz volt, aztán marha sok pénzt lehetett keresni vele, és sok részben megint olyasmire fordítják, ami a kedvező folyamatok ellen hat. Úgyhogy ez a halvány optimizmus már fakult azóta, de még mindig bizakodom. Én alapvetően mindig optimista voltam. Azért, mert ha kinézek az ablakon, vagy reggel kilépek a tornácon, akkor körülöttem a világ rendben van. Családban élni jó, egyedül élni rossz. Barátok közt élni jó, barátok nélkül élni nagyon rossz. A pénz nem hozza meg sem az egyiket, sem a másikat, legfeljebb a fenntartásukhoz lehet szükség rá. De inkább célja legyen annak, hogy élek. Ezért nem tudom elképzelni a munka nélküli társadalomképeket, ahol milyen jó lesz, ha mindenki megkapja az alapjövedelmet. És életcélt ki ad nekik?
Egy időben úgy képzeltem, hogy ha ilyen kis koncentrikus körökben elkezdjük magunk körül rendbe rakni a világot, akkor előbb-utóbb lesznek körök, amik összeérnek. Most azt látom, hogy a koncentrikus körök időnként összemennek. De ettől még lehet, hogy idővel tágulni is fognak.”
Újévi interjú Jásdi István csopaki borásszal Balatonra költöző budaiakról, inflációról, ellenségképekről és a boldogság koncentrikus buborékjairól.
24.hu
hanem hiányzik a kontrol az agyukból és sokat sokszór kockáztatnak. belevágnak olyan dologba amibe más nem merne... valakinek összejön közülük valakinek nem az nem lessz milliárdos.
