A hunok berendezkedése a kelet-európai steppén
Az elitvándorlás
A Wenskusra építő szakmunkák szerzői gyakorta úgy képzelték el a vándorlások időszakát, hogy mindössze csak a vezető elit, egy szűk főleg hadra foghatókból és hozzátartozóikból álló, vegyes eredetű közösség vándorolt és nem a mai értelemben vett teljes migrációk zajlódtak le.
Mára azonban egyre inkább árnyalódott a fogalom és a mögötte rejlő tartalom is. Elitvándorlás alatt ma egy olyan folyamatot értünk, mely során egy számbelileg kisebb közösség, mely lehet akár vegyes eredetű is, egy új területre költözés révén a hatalmat magához ragadva átveszi a korábbi autochton elit társadalmi és gazdasági vezető szerepét.
Roland Prien éppen az Itáliát hatalmába kerítő osztrogót és langobard csoportok kapcsán számolt hasonló elitmigrációval
Az elitmigráció fő jellemzői a régészeti leletanyag fényében az alábbiakban összegezhetőek:
1. Az érdeklődő vagy első kontakt időszakban számos új tárgy jelenik meg a későbbi vándorlási területen, melyet, vagy hadjáratok, vagy több kisebb vállalkozás keretében derítenek fel, esetleg hídfő állásokat is létrehoznak itt.
2. Az ún. alapítófázisban az új jövevények anyagára gazdag temetkezések, a régi hazából hozott szokások és tárgyformák a jellemzőek kevés helyi elemmel, valamint a háztípusok és a kerámiaművesség is igen jelentős hasonlóságot mutat a kiinduló területek anyagával.
3. Az ún. visszaáramlás időszakában egyre erősebbek a kontaktusok a két régió között, az új szállásterületen a településkép jelentős változásokon megy át, megjelennek az igazi „vegyes” formák is.
Hasonló folyamatok zajlottak a steppei civilizáció övezetében is. Az általános model szerint egy belső-ázsiai katonai elit indítja meg a vándorlás folyamatát, általában egy vereség vagy természeti csapás hatására. A katonai sikerek nyomán a legyőzött és az önként csatlakozó törzsek hadi illetményeivel kiegészülve lavinaszerűen növekedett a nomád hadsereg.
A hunok 350 körül ürítették ki az Altaj,Felső-Irtis és Dzsungáriai kapu vidéki szállásterületeiket. A Volgától keletre élő szarmata-hun, ogur törzsek hadi illetményeivel megerősödött hun hadsereg következő célpontját a Kaukázusi alánok jelentették. A törzsi államokra széttagolódott Kaukázusi Alánia meghódítása néhány évbe beletehetett, azonban a legyőzött alánok csapataival kiegészült hun horda(hadsereg) tovább erősödött. A számbelileg megerősödött nomád hadsereg hamarosan megindította nagy nyugati hadjáratát a keleti- és nyugati gót királyságok ellen.
Katonai életmód és militokrácia
A katonai jelleg közvetlenül a katonai életmódban és a militokráciában fejeződött ki, közvetve azonban a bomló törzsi-nemzetségi társadalom valamennyi jellemző vonására kihatott. A katonai életmód azt jelentette, hogy az egész népesség mindennapi életéhez hozzátartozott a háborúskodás vagy a háborúra készülődés és gyakorlatozás. Az ifjúság nevelésének középpontjában a katonai kiképzés, a fegyverforgatás elsajátíttatása, illetve a katonai értékek és szellem elfogadtatása állt, a közösségben szigorú katonai fegyelem érvényesült.
A militokrácia rendszerében a tekintély és a társadalmi megbecsülés elsősorban a katonai sikerekhez kapcsolódott, nem pedig a több tapasztalatot jelentő életkorhoz vagy a kultikus-mágikus ismeretek birtoklásához, mint a zsákmányoló és földművelő társadalmakban. A magas kor tisztelete természetesen megmaradt, de amilyen mértékben a fegyverforgatás elsőrangú közös tevékenységgé vált, olyan mértékben nőtt a legvitézebbek presztízse. Így gerontokrácia, vagyis az öregek uralma helyett militokrácia, azaz a harcosok uralma alakult ki a nomád szervezetben.
A katonai jelleg közvetett hatásaként jelentkezett a törzsi-nemzetségi társadalom hagyományos közösségi szervezeti formáinak folytonos átalakulása. A nomadizáló-katonáskodó életmód ugyanis a törzsek gyakori átalakulásával, szétbomlásával és új törzsek kialakulásával járt együtt.
A nemzetségek ilyen körülmények között is megmaradtak a nomád társadalmak alapvető, rokonsági-vérségi alapú exogám szerveződési egységeinek, jellegük azonban nagymértékben megváltozott. Az együtt nomadizálók valóságos közösségéhez már nemcsak a rokon férfiak, feleségek és felnőtt fiúk családja tartozott – mint a zsákmányoló társadalmak nemzetségi közösségeihez –, hanem a csatlakozók és az alávetettek is. A nomád gazdaság jellegéből következően a nemzetségek ilyen földuzzadása előnyös volt, mivel nagyobb haderőt jelentett, ezért a földuzzadt törzsek szétválására ritkán – többnyire katonai vereség következtében – került sor. Ezek a nagyobb nemzetségek viszont részben távoli rokonokat, részben nem rokonokat fogtak össze, ami a vérségi elv szerepének gyöngülésével járt.
A nomád pásztortársadalmak katonai jellege s a nagyobb haderő előnyei miatt a domináns társadalmi integráció a törzs volt. A termelés nagy létszámú csoportok háborús teljesítményét igényelte. Ez a szükséglet hozta létre újra meg újra a nomádok törzsi közösségeit, amelyek azután törvényszerűen maguk alá rendelték a társadalom minden egyéb megnyilvánulását, meghagyva, de bizonyos tekintetben másodrangú szerepre ítélve még a rokonsági szervezet érvényesülését, a nemzetségek jellegét is.
A törzsek és a törzsszövetségek kialakulásában a nemzetségek közötti etnikai rokonság mellett, illetőleg helyett döntő szerepet játszott a csatlakozás és az alávetés-meghódolás is. Mindez azt eredményezte, hogy a nemzetségek és a törzsek között egyenlőtlenségi-függőségi viszonyok jöttek létre, vezérnemzetségek, vezértörzsek választódtak ki.
A társadalom hagyományos vérségi-rokonsági szerveződési elve legalábbis részben fiktívvé vált és elvesztette kizárólagos meghatározó szerepét. A nomád törzsek és nemzetségek szállásterületük révén földrajzilag is körülhatárolható csoportokat alkottak, a rokonsági és területi vonások mint alapvető társadalomszervező elvek – a katonai tevékenység szükségleteinek is megfelelően – egyidejűleg és összefonódva jelentek meg.
