Az a nagy tragédiánk, hogy Magyarországon a katonai szolgálat az elmúlt 300 évben - 1848-49-et leszámítva - soha nem volt közügy, sőt, sokszor inkább kényszer volt, amitől a nép alig várta, hogy megszabaduljon.
Ma köztudottan minimális az érdeklődés a katonai pálya iránt, a sorkatonaság visszaállítását a társadalom többsége egyértelműen ellenzi, a ballib ellenzék köztudottan hadseregellenes, a kormány (Orbán Balázs elszólása jól mutatja), szintén beéri egy kirakat-operett hadsereg összegründolással, nem honvédelmi célból, hanem valahol a szavazóknak, a NATO-nak és az üzleti érdekeknek történő megfelelés háromszögében.
Nagyon hosszú út vezetett idáig.
1990 után a Honvédség olyan sokáig volt olyan mélyre vivő lejtmenetben, és olyan botrányos módon épült le, hogy esélye sem volt a társadalom integráns, megbecsült részévé, a nemzet tartóoszlopává válni. (Könyvet lehetne erről írni, csak egy példa: Anno a laktanyákat (benne a katonákkal!) az In-kal Security őrizte...)
Azelőtt, a kommunista korszak Néphadserege még annyira sem válhatott a társadalom integráns részévé, hiszen maga a társadalom is megosztott, belső feszültségektől terhelt, külső erők által elnyomott, integrálatlan szerveződés volt és maradt. Mindvégig feloldhatatlan ellentmondásként nyomasztotta a hazai fegyveres erők identitását, hogy saját történelmi hagyományaitól jelentős részben el kellett zárkóznia, a felvállalhatóakat (mint pl. Dózsa vagy '48 emléke) csupán az osztályharcos dogmatizmus vastag szűrőin át értelmezhette. A megszállókat felszabadítóként kellett ünnepelnie, a természetes ellenségeinkkel pedig mint szövetségesekkel kellett készülnie egy olyan atomháborúra, amiben a tervek szerint Ausztrián keresztül Olaszország elfoglalásából veszi majd ki a részét... Ezzel a koncepcióval nyilván nem azonosulhatott a magyarság, de nagyjából épeszű ember sem.
Ez a skizofrén, időnként abszurd, a hazafiságot pedig (különösen a szomszéd államokhoz képest) elnyomó állapot vezetett oda, hogy a Néphadseregben szolgáló sorkatonák többsége - érthető módon - nyűgnek, tehernek tekintette a szolgálatot és soha nem tudta igazán magáénak érezni a honvédelemnek a hadsereg kötelékében megjelenő ügyét. Ráadásul mindebben az ország vezetői sem tudtak hinni soha. Miközben bizonyos alakulatokban vitathatatlanul színvonalas munka zajlott, mindig és mindenütt jelen volt egy közönyös, cinikus, hol megkeseredett, hol egyszerűen ostoba, primitív, alkoholgőzös mentalitás is.
És előtte ugyan mit jelentett Magyarországon a honvédelem?
A két világháború között megszerveződő Magyar Királyi Honvédségnek sokáig esélye sem lehetett a nemzet hadseregévé, a honvédelem társadalmi alapjává válnia, mivel szervezetét nem a győzelem kovácsolta össze, és mivel a békediktátum eleve megtiltotta Magyarországon az általános hadkötelezettséget. A hivatásos formában engedélyezett, 35 ezer főben maximalizált létszámú Honvédséget is szigorú korlátozások közé szorította, és kezdetben a puszta anyagi háttér is elégtelen volt bármiféle érdemi hadseregfejlesztéshez.
Azután a 30-as évek végén valóban fejlődésnek, növekedésnek induló hadseregünkből egyetlen évtizeden belül szó szerint semmi nem maradt. Megteremtői, vezetői meghaltak, emigráltak vagy börtönbe kerültek, jelképei, egyenruhái eltűntek a süllyesztőben, sőt, bő 40 évre betiltott, üldözött státuszba kerültek. Győzelmek helyett a Don-kanyar, a végigdúlt ország és a totális vereség tragédiája és traumája forrt össze a Magyar Királyi Honvédség emlékével.
Csakhogy azelőtt sem volt jobb a helyzet, hiszen a Monarchia hadserege is egy világháború elvesztését követően hullott atomjaira. Magyar szempontból a hadseregszervezés eleve rosszul is indult.
Az 1867-es kiegyezés egyik negatívuma az volt, hogy az önálló magyar államiság helyreállítása ellenére sem jött létre önálló magyar haderő. (A Monarchia teljes haderejéből a Honvédség részaránya 8 %-ot sem tett ki.) Ezért a magyar politikai vezetés nem is forszírozta a hadseregfejlesztést, sőt, a nagy véderőviták során inkább hátráltatta a Monarchia hadseregének erősítését, korszerűsítését. Számarányához képest a tisztikarban is erősen alulreprezentált volt a magyarság - ellentétben mondjuk a csehekkel. Így a világháború poklában a magyar bakák többségét nem magyar tisztek vezették és nem magyar főtisztek vezényelték.
1918 őszére-telére a Monarchia (és mellesleg talán egész Európa) összes népei közül szintén a magyaroknak volt a legcsekélyebb igénye saját, nemzeti haderőre. Míg a csehek sikeresen építették föl szinte a semmiből saját haderejüket (hasonlóan mondjuk a lengyelekhez, vagy a finnekhez), a románok pedig vereségük (békeszerződésben történő elismerése) után fegyverkeztek újra, a magyarság (vezetőinek "hála") a pacifizmus magányos ösvényén kezdett tévelyegni és szinte egyedülálló módon nemet mondott a hadseregre, nemet a honvédelemre, nemet a katonaságra!
"Állam nem képes fennmaradni katonai vákuumban; fegyveres erők nélkül az állam egyszerűen nem létezik." -Keegan
Az 1919-re végül megszerveződő (és a honvédelemben meglepően ütőképesnek is bizonyuló) Vörös Hadsereg szintén nem vált, nem válhatott egy nemzeti haderő alapjává, hiszen vezetői a világforradalom délibábjait űzték és a Párizsból érkező üres politikai ígéretekért cserébe könnyedén feladták a hadsereg fegyverrel kivívott eredményeit.
Sajnos az 1920-ra megalakuló nemzeti hadsereg is sokkal inkább szolgálta a hatalomra kerülő régi-új rendszer fenntartását, mint a Haza védelmét - hiszen eleve francia védnökség alatt szerveződött, alapvetően nem az idegen megszálló, hanem a magyar Vörös Hadsereg ellen, és még a Nyugat-Magyarországért való (egyébiránt rongyos felkelők által is sikerre vitt) harcot sem vállalta föl.
1848-49 óta a magyarok többsége számára a honvédelem, a hadsereg, a katonáskodás egyszerűen nem közügy. A lakosság többségét, a tömeget, a népet, a nemzetet 170 éve nem vonzza a hadsereg, az egyenruha, a katonáskodás eszménye, és hiába vannak kivételek, hiába elkötelezett a honvédelem eszméje melett a politikailag aktív népesség 10-20 %-a, az ilyen irányú törekvésekkel szemben óriási az ellenszél. Minek hadsereg? Kivel akarsz háborúzni? Nem volt még elég? Erre költeni, na az kéne még...! - a politikailag aktívak többsége nagyjából így gondolkodik a honvédelemről. A nagy többséget pedig egyáltalán nem érdekli. Aztán ott van a kishitű, óvatoskodó, zsugori, jajveszékelő mentalitás, hogy nincs pénz, hogy kevesen vagyunk, kis ország vagyunk...
Érdemes megnézni az alábbi anyagot, bár készítője aligha lesz népszerű a fórumon, amit riportalanyai mondanak, az nagyon tanulságos:
-Hogy illik bele az életedbe (a sorkatonai szolgálat)?
-Jól, fiatalkorunktól ehhez szoktunk hozzá.
"900 ezer ember kapott katonai kiképzést Finnországban, akikből háború esetén 280 ezret mozgósítanánk. Ennek a 280 ezernek megvan a harci feladata és minden szükséges felszerelése."
"Egy kis országnak a honvédelem a legfontosabb feladata. Igyekszem nem provokálni a nagy szomszédot, miközben fel vagyok készülve a legrosszabbra."
"Sosem építettük le a honvédelmi erőinket, és továbbra is, mint mindig, hadkötelezettség van. Ami nagyon népszerű."
"Mindenki tudja, hogy a honvédelem az alapja és sarokköve a társadalmunknak."
"Évek óta gyakorlatozunk és készülünk a nagy háborúra."
Finnország katonai költségvetése 2024-ben 6,2 mrd. EUR, Magyarországé 5,2 mrd. USD volt...
Nem a pénzzel van a baj. Hanem a mentalitással.
