A kalandozások és a nomádállam gazdasága.
A nomád állam törzsgazdaságának (a nemzetgazdaság fogalom nem használható még) fő exportterméke a rabszolga volt azóta, hogy a déleurópai sztyeppére települtünk (szubbotyici kultúra, ma már tudjuk, hogy Levédia nem létezett, az Volga mentéről közvetlenül Etelközbe költöztünk). Ezen a helyen mindenki a történelem során kivétel nélkül rabszolga és hosszú, békés időszakok esetén gabonaexportból élt. A szkíták, szarmaták, gótok, hunok, bolgárok, magyarok, besenyők, kunok, tatárok és végül az ukrán maffia mind-mind rabszolgát exportál a mai Ukrajna területéről. Csinos lányokat és munkaképes férfiakat. Ennek a területnek ez a sorsa. A krónikák ezt bőségesen részletezik velünk kapcsolatban is, hogy hajtjuk az eladni való árut a görög gyarmatvárosokba a partok mentén és megy tovább onnan a Keleti-Mediterránumba, cserébe az ottani fejlett exporttermékekért, mint szövetek és fémáruk.
Amikor beköltöztünk a Kárpát-medencébe az egykori rabszolgalelőhelyeket magunk mögött hagytuk. A régészetileg jól dokumentált Dnyeszter menti jelenlétünk Przemysltől a Prutig talán éppen azt a célt szolgálta, hogy továbbra is biztosítsuk a keleti rabszolgaforrásokat és ezért ellenőrzésünk alatt hagytuk a Kárpátok keleti előterét ezen a területen. De, mivel a Római Birodalomban (németek) feudális anarchia uralkodott, hamar felfedeztük, hogy kiváló beszerzési források vannak nyugati irányba is. És megindult a nyugati emberlelőhelyek nagyipari léptékű kiaknázása. Az árut Bizáncba hajtottuk, Szaloniki és Bizánc falai alatt rendeztünk nagy vásárokat belőle. A kalandozásoknak nem a katonai vereség vetett véget, hanem az együttműködés a rómaiak (németek) és bizánciak között, amelynek része volt, hogy Bizánc embargó alá vonta a magyar exportot. Az egyik görög krónikás beszámol róla, hogy nem voltak hajlandók megvenni a rabszolgákat, akik ezért mi lemészároltuk talán szaloniki falai alatt és dühösen elvonultunk onnan.
Nem volt értelme tovább kalandozni, ha a fő nyereséget, a rabszolgát nem tudtuk eladni. Amúgy is tele voltunk szolgával, a krónikások azt is megjegyznik, hogy több szolgánk van, mint mi magunk és a keresztény térítés kapcsán, hogy a térítő papok a X. század végén hatalmas, a birodalomból származó tömegekkel találkoztak a magyar szállásokon, akik több évtizde nem láttak papot. Ők részben az utolsó készlet rajtunkmaradt áruja voltak, részben pedig az a tömeg, amit amúgy bespájzoltunk a nomád, nagycsaládi rabszolgatartás keretei között.
Ez csak egy kis kiegészítés ahhoz, hogy értsük, mi volt a kalandozás. Jellegében olyasmi, mint a barbár partok rabszolgaszerző kalózkodása a Nyugati-Mediterránumban. Ez volt a gazdasági háttér. Hogy emelett ezek a harácsoló seregtestek beavatkoztak a helyi politikába is a feudális anarchiát kihasználva, már csak hab volt a tortán. Teljes félreértés és súlyos hiba lenne a kalandozásokat bármilyen formában elvonatkoztatni a gazdasági jelentőségüktől a nomádállam életében!
A társadalmi jelentőség.
A nomád magyar társadalom súlyos problémája volt a Kárpát-medence viszonylagos alkalmatlansága a korábbi erősen külterjes, legelőváltó gazdálkodás fenntartására. A szűk terület, annak döntőrészt vizenyős, homokos jellege, a hegy és dombvidékek kiterjedt erdőségei és az éghajlat és csapadék viszonylagos kiszámítható és a vegetációnak kedvező jellege megszüntették, még a nagyfejedelmi szinten is a legelőváltás lehetőségét és értelmét. A szűk és részben lakott térben egy jóval jelentősebb, ugyanakkor talán százezret se elérő tömeg próbált boldogulni, de ezt a régi módon már nem tudta. Nem volt hozzá élettere. Így új, a Kárpát-medencében lehetséges külterjes gazdálkodásra kellett átállnia. A temetők jellege alapján ez pontosan úgy nézhetett ki, mint a török-kor külterjes gazdálkodása. A népesség nagyobb tömege állandó településeken élt (szerek), míg kisebb részük, a gulyákkal és nyájakkal szállásokra vonult az év nagyobb részére. A nagy soros temetők az állandóan letelepült, a kisebb, korábban nemzetséginek feltételezett, de a genetikai vizsgálatok alapján egyértelműen alkalmi temetkezéseket tartalmazó pusztatemetők, pedig a szállásokon élő népesség temetői voltak.
A nagyállattartás, a jelentős nyájak, egyre inkább az eredeti arisztokrácia kezében összpontosultak és az állandó településekre szoruló, korábban szintén nagyállattartásból vagy legalábbis birkanyájaikból élő szabad harcosok ehhez eleve kevés teret birtokoltak. Kézenfekvő volt a mezőgazdaságra áttérés, csakhogy a földtúrást a leigázottak művelték. Ráadásul ebből nem igazán lehetett kitermelni a szabad létforma anyagi alapjait. Míg a kalandozás Etelközben az arisztokrácia magánbiznisze lehetett a szkíta analógiák alapján, addig a Kárpát-medencében alapvetően változott a helyzet. A rablóhadjáratban résztvétel a szabad tömegek létszükségletévé vált. A zsákmány és a részesedés jelentős volt, a honfoglaló népesség ötvösművészete itt, a medencében fejlődött csúcsra.
Ámde ez a folyamat elősegítette az amúgy is korai feudális keretek közt élő nomád társadalom további feudalizációját. A szabad tömegek egyre inkább a kalandozásokat vezető urak köré csoportosultak, tőlük váltak függővé (jobbágy, mint a neve is mutatja eredetileg nem a földművesek megnevezése volt, hanem a harcosoké). A nomád társadalom felbomlása nem is lehetne teljesebb, mint a X. század elején, amikor a gazdasági alapjaikat vesztő szabadok az urak köré csoportosulnak, az arisztokrácia nemcsak fenntartja nagyállattartó életmódját, hanem a kalandozások hasznából meg is erősíti pozícióját (a különféle függetlenedési törekvések a Gyulától Ajtonyig ezen alapulnak majd) és korábban nomád tömegek immár véglegesen letelpült népességet alkotnak. Ezen a ponton érte a bizánci embargó és a német katonai reform a magyar társadalmat. A kor nagyhatalmai a legérzékenyebb pontunkra csaptak le.
Politikai reform a kalandozások után.
A kalandozások lezárultával a szabad réteg lecsúszása egy megállíthatatlan folyamattá vált. A kérdés az volt, hogy mi lesz a sorsuk és ki, mit kezd ezzel a tömeggel. A legtöbb úr kihasználta a lecsúszásukat és saját hatalmát erősítette azzal, hogy egy részüket maga körül pozícióban tartva megnyerte a saját uralmának. A gézai-istváni reform ezzel szemben a tömegükre épített, akiket közigazgatás megszervezése révén az állam szolgálatába akart állítani, mint az ispánságok várjobbágyai.
Akkor itt most álljunk meg egy pillanatra. Feljebb már beszéltem a gyepüről, ahol a szláv tömegeket a saját arisztokráciájuk vezetése alatt szervezett határőri feladatú népességé formálták az avarok. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a rendszer másképp működött volna a magyar gyepükön. Az Árpád-háznak készen állt a rendszer, amit az ország belső területére is ki akart terjeszteni. Ez az oka, hogy az államépítés szókincsének egy része szláv eredetű.
Azzal, hogy a szabad harcosi tömegeket, a szabadságuk részleges megőrzésével az ispánságok szolgálatában állandó jövedelemhez és pozícióhoz juttatja ki akarta rántani gézai/istváni reform a talajt a többi uraság törekvései alól és centralizációval felszámolni a nomádállam felbomlását, újjászervezve egyben annak katonai erejét is, immár a várjobbágyságra építve. Látjuk, a feudalizmus nem valami bevezetendő dolog volt, a nomádállam is előrehaladott módon feudalizált térséget jelentett a X. század második felére. Ez sikerült mint tudjuk. Függetlenül attól, hogy elsősorban Bizánc nekilátott egy második fázisának is a magyarok tönkretételére irányuló politikájának, ez pedig a déli térségeink fölötti bizánci befolyás kiterjesztése volt kereskedelmi és politikai előnyök révén, amikből Ajtony és Gyula családjai bőségesen részesültek és talán Koppány is. Ez volt a kalandozások után alapvető nemzetközi és társadalmi környezet, ami István államreformjához vezetett. Ami korántsem volt olyan jelentős, aminek beállítani akarják gyakran, mert folyamatban lévő átalakulást katalizált és terelt saját érdeke szerinti mederbe, deviszonyt tény, hogy megmentette vele a magyar hatalmat.