Érdekesség, hogy míg az amerikaiak a magasabb védelmi költségvetés és az állandó technológiai fölénybe, mint a hadviselés egyik fegyverébe vetett hit okán már a harmadik generációnál áttértek a bonyolultabb turbofan hajtóműre, addig az "olcsójános" szovjetek inkább még maradtak egy ideig az egyáramú típusok mellett.
Az egyetlen kivétel a MiG-31-es, de azt már akkor kezdték el fejleszteni, amikor az amerikaiak kvázi-hasonló 3.5 generációs F-14A es F-15A gépei a csapatpróbán, illetve a nullszéria szakaszában voltak.
És a Panavia Tornado is turbofan hajtóművet kapott.
Ebből két dolog következett.
Az egyik, hogy a szovjet AL-21F és R-29/35 típuscsalád (az R-27-est inkább nem említem) az egyáramú hajtóművek technológiájának vegyük úgy, hogy az akkori "kimaxolása" volt. Persze lehetett volna még modernebb kivitelben tovább is fokozni őket, de - különösen az AL-21F - így is elég jó eredményt adott.
Amúgy - teoretikusan - hogy milyen lett volna a világ, ha a negyedik generáció általánosan nem kap mindenhol turbofan utánégetős hajtóműveket és az egyáramúak fejlődnek mégtovább, elég csak megnézni az amerikai GE YJ101 hajtóművet, ami az YF-17 Cobra gépekben volt.
Pont az amerikaiak, akik maguk tértek át a kétáramú hajtóművekre már a harmadik generációtól kezdve, egy kifejezetten innovatív egyáramú szerkezetet alkottak az egyik negyedik generációsnak szánt gépbe. Igaz, ez csak egy projekt hajtómű volt és a szerkezet végül - a még így is eléggé moderált kétáramúsági fokú - F404GE400-asban konszolidálódott.
Így a GE még a 70-es évek legvége előtt elmondhatta magáról, hogy alaposan körbejárta a kérdést, mert az övé volt a valaha megépült legnagyobb kétáramúságú (F101GE100 - B-1A) és a legkisebb kétáramúságú (F404GE400 - F/A-18A) hajtómű, de még a modern egyáramúakhoz is volt példája.
Szóval a szovjetek az olcsó front harcászati repülőkbe olcsó egyáramú hajtóműveket akartak és ez akkor és ott teljesen érthető volt. Az AL-21F volt ezek közül a legdrágább és legtöbb munkaórával gyártható, igaz, a leggazdaságosabb és általában a legjobb karakterisztikájú is. A konkurens R-35-300 a leginkább a nyers tolóerőben és a kifejezetten impresszív dinamikus tolóerőben múlta felül, de nem sokkal volt olcsóbb, miközben az élettartama a fele volt. Viszont a tény, hogy a MiG-23-asok ML generációjához a felszállástól a szuperszonikuson át a leszállásig mindenhol garantálta a kellően fölényes energiatartalékot, még felfegyverzett gép esetén is.
Ebből megint két dolog következett.
Az egyik, hogy a honi légvédelmi MiG-31-esnél, annak fontossága, össz-költsége, általános karakterisztikája, tervezett harcértéke miatt a tervezők bátrabban nyúlhattak a drágábban gyártható és bonyolultabb kétátamú megoldáshoz, viszont ehhez nem egy új hajtóművet vettek alapul, hanem egy már ismert dizájnt a civil repülésből. Az azzal való párhuzamos gyártás sokat enyhített a költségeken még akkor is, ha csak fő vonalakban egyezik meg a gázgenerátor szekció a két változaton.
A másik pedig, hogy a fentiek alapján a szovjet negyedik generációs front harcászati repülőgépekbe szánt turbofan hajtóműre átállás arányaiban mennyivel zsebbenyúlósabb lett, pláne a két hajtómű miatt. Ugyanakkor a Nyugatot követni kellett.