9K121 Vihr (Forgószél) irányított páncéltörő rakéta komplexum
A tulaiak másik, a gépágyúnál is fontosabb hozzájárulása a Ka-50-eshez a 9K121 Vihr rendszer. A főtervező maga Sipunov volt, és a célja a V-80, a Szu-25T, majd később TM ellátása volt egy nagy hatótávú, mégis kompakt páncélelhárító rakétával. A Vihr ismertetői a rendszer részei közé sorolják a Skvalt, valamint az APU-6 (vagy a csatarepülőgépen -8) indítót és magát a 9A4172 jelű rakétát.
A helikopter leírásai az APU-6 indítót UPP-800 jellel is említik. Amint a korai modelleken látható volt, eredetileg nyolcas függesztővel számoltak a V-80-ason is, ez később a névben is szereplő hatosra csökkent. A normál fegyverzeti variációk között nem is szerepel négy APU-6 alkalmazása, azaz a Ka-50 javadalmazása maximálisan és szokásosan 12 db – ez néggyel kevesebb, mint az Apache Hellfire-re vonatkozó legnagyobb kapacitása, egyúttal néggyel több, mint annál a szokásos szám. A tubusok nélkül 60 kg-os függesztő különlegessége, hogy azon 12 (10?) fokkal lefelé megdönthetőek a rakétákat tartalmazó, hermetikus konténerek. Ez a rácsapás nélküli támadást segíti elő. Az üresen 14 kg-os, egyedi tároló-indító konténerekből kis kivetőtöltet indítja a rakétát. Megbontás nélkül 10 évig is használható a fegyver, bár ez alapvetően a tárolási időre vonatkozik, ennyit reptetni biztosan nem lehet. Elvileg egy főkapcsoló átváltásával közeli és lassú légi célok ellen is bevethető a Vihr.
Az indítótubus orrának áttörése után a behajtott a vezérsíkok (elöl) és szárnyak (hátul) kinyílnak, és a rakéta mintegy 600 m/s (2200 km/h) sebességgel vágtat a célja felé. Ez azt jelentené, hogy a teljes hatótávot kb. 17 másodperc alatt megteszi, viszont a hivatalos adatokban 28 másodpercet írnak. A korábbi, szubszonikus rakétákhoz képest a szuperszonikus sebesség komoly előrelépésnek számított akkoriban, mivel jelentősen csökkentette a célnak és az azt oltalmazó légvédelemnek az ellentevékenységre rendelkezésre álló idejét.
A vezérlését tekintve a Vihr teljesen egyedülálló, mivel ugyan az ismert lézeres elven működik, de mégsem a megszokott módon. A Skval rendszer egy négy, különböző – feltehetően kissé eltérő hullámhosszú – szekcióra osztott lézernyalábot irányít a célra, és a rakéta ezen belül repül. A szárnyak végén lévő érzékelők veszik a lézert, és érzékelik a négyféle nyalábszekciót. Ezt ráadásul úgy teszik, hogy közben a rakéta maga forog a hossztengelye körül, vagyis folyton felcserélődnek az egyes szekciókat vevő érzékelők. Tehát magát a rávezetést képtelenség zavarni, és egy, füstbe burkolózó célnál sem szakad meg azonnal a folyamat, még ha a pontosság nyilván alaposan lecsökken is. Utalás van arra, az ezzel a módszerrel összefüggésbe hozható, de valójában nehezen igazolható vagy ellenőrizhető jellemzőre is, hogy a megvilágító lézer ereje így jóval alatta van az esetlegesen felszerelt besugárzásjelzők riasztási tartományának, továbbra is garantálva a rejtett támadást. Minden esetre a fejlesztés idején nem nagyon léteztek lézeresbesugárzás-jelzők, pláne zavarók, ezért a célok eleve nem is tudhattak róla, hogy támadás alatt állnak. Bár az orosz források előszeretettel mint a tüzelj és felejtsd el elv megvalósulását említik a rendszert, ez nem annak eredeti értelmében igaz. A rakéta ugyanis a lézernyaláb megszűnése esetén azonnal elveszíti a korrekciós képességét, tehát nem magától követi a célját. Az oroszok itt úgy használják a fogalmat, hogy a Skval automatikus célkövetésére gondolnak, melynek révén ugyan a pilótának valóban nincs már dolga a kilőtt rakétákkal, de ettől még az indító repülőeszköz nem kezdhet újabb cél támadásába vagy nem fordulhat ki egészen a céltól, magyarul nem szakíthatja meg a rávezetést egészen a találatig. A rakéta orrán az immár szükségtelenné vált vevő helyett – szellemes megoldással – egy kis beömlő van, ami a torlónyomást kihasználva biztosítja a négy vezérsík mozgatását az irányításhoz. Egyidejűleg egy célra két rakéta is indítható, és egy mozgó harckocsira a megsemmisítés valószínűségét 80-95%-ban adják meg.
A 45 kg-os, 275 cm hosszú rakéta 13 cm átmérőjű, kinyílt szárnyai és vezérsíkjai 24 és 38 cm fesztávúak. A különösen nagy hossz:átmérő arány oka, hogy a 6-8 rakétás felfüggesztőket is a lehetőségekhez képest kis homlokfelülettel tudják megoldani. A célnál a 8-12 kg-os tandem harci rész lép működésbe vagy közelségi, vagy csapódó gyújtó jelére. A harci részt az orrban gyakorlatilag semmi sem gátolja a célpont közvetlen elérésében. Az első, kisebb töltettel berobbantja a reaktív előtétpáncélzatot (ERA; már ha van), és az így szabaddá váló részen a fő, kumulatív töltet támadja a cél elsődleges páncélzatát. Az átütési képesség (0,
1 m vastag homogén hengerelt acélpáncélzat (egyenértékben) van megadva. A Vihr esetében azonban a kumulatív részt kiegészítették egy további, nagy robbanóerejű töltettel, hogy a rakéta „puha” célok ellen is viszonylag hatásos maradjon. Ennek tömege csupán 4-5,5 kg, tehát továbbra is inkább csak másodlagos alkalmazhatóságot biztosít. Ezt az elrendezést az orosz terminológia KOSz néven ismeri, ami a kumulatív-repeszképző robbanófej rövidítése (КОС, Кумулятивно-осколочный снаряд).
Forrás:
https://modernwartech.blog.hu/2018/12/14/a_kamov_ka-50_harci_helikopter_es_valtozatai_5_resz
Mellesleg a blog nagyon jó.