Nem csak a Kuznyecovon van sánc?
A yenkiknek miért van katapult,a rövidebb pálya miatt,vagy nehezebbek a gépeik?
Aki a szovjet dózeren nőtt fel, az megtanulta,hogy ami nincs a gépen,csak az nem romlik el,a brittek is megvannak nélküle,vagy ezek csak öregebb masinák?
Három fő eljárás van a hordozófedélzeti repülőgép-üzemeltetésre:
STOVL (Rövid Nekifutás és Függőleges Leszállás), ahol rövid sáncon futnak neki, és helyben le tudnak szállni. Ilyet tudnak az amerikai LHD / LHA hajók, a Harrier-carrierek (mint a spanyol Juan Carlos I. vagy az olasz Cavour) és a Queen Elizabeth osztály. Csak a Harrier, (hajdan még a Jak-38) és F-35B gépekkel oldható meg. Előnyük, hogy nincs szükség katapultra (egyszerűbb és olcsóbb a hajó), hátrányuk, hogy a függőleges fel- és leszállás miatt a gépek nehezek (a plusz hajtóművek / rendszerek miatt), amiből következően kevesebb fegyvert és/vagy hajtóanyagot vihetnek - illetve az F-35B az első ezek közül, amelyik képes a hangsebességnél gyorsabban repülni.
STOBAR (Rövid Nekifutás és Fékezőkábeles Leszállás), ahol rövid sáncon futnak neki, de leszállásnál keresztben kifeszített fékezőkábeleket kap el a gép farkán lévő horog. Ilyen az orosz Kuznyecov, az indiai Vikramaditya és a kínai Liaoning. A Szu-27K (Szu-33), annak kínai másolata, a J-16 illetve a MiG-29K gépek üzemelhetnek ilyen hajókról. Előnyös, hogy a hajón nem kell katapult (olcsóbb és egyszerűbb), illetve a repülőgép is egyszerűbb és olcsóbb, mintha a függőleges leszállásra is képesnek kellene lennie. Hátrány, hogy mivel a gép csak a saját hajtóműveire támaszkodva gyorsul fel, és nem kap segítséget a függőleges emelőhajtóművektől / rotoroktól, így relatíve kevés üzemanyagot és fegyvert tud csak vinni magával.
CATOBAR (Katapultos Indítás és Fékezőkábeles Leszállás), ahol gőz- vagy legújabban elektromágneses katapulttal gyorsítják fel a repülőgépet indításkor, és keresztben elhelyezett fékezőkábelek állítják meg leszállásnál. Az amerikai hordozók illetve a francia Charles de Gaulle tud ilyet. Repülőgépek terén a jelenleg hadrendben lévők közül az F/A-18 Hornet / Super Hornet, a Rafale M és az F-35C képes erre (plusz pár kiszolgáló gép, mint az E-2C/D). Előnye, hogy a gépek indulótömege nagyobb lehet (az újabbak akár 36 tonnás indulótömegű gépet is tudnak indítani), így teljes fegyverzettel és üzemanyag-mennyiséggel is indulhatnak a vadászbombázók. Hátránya, hogy a katapult bonyolult és ennek megfelelően kell a hajót is megépíteni.
A három közül a két véglet a STOVL és a CATOBAR, az előbbi kisebb hordozókat tesz lehetővé (a Harrier-carrierek némelyik alig 11-12 ezer tonnás volt), a CATOBAR a csúcskategória, amely kvázi a szárazföldi vadászgépekkel és vadászbombázókkal egyenértékű harci gépeket indíthat. A STOBAR egy szükségmegoldás, a szovjetek a Kijev-osztállyal és a Jak-38-al a STOVL technológiát választották eredetileg, majd CATOBAR hordozót szerettek volna, ám az ahhoz szükséges erőforrások nem álltak rendelkezésre (nem volt kellő prioritás), így először egy nagyobb STOVL hajót szerettek volna (kvázi Kuznyecov, csak Jak-41-esekkel), majd miután a Szuhoj és később a MiG tervezőiroda is előállt azzal, hogy ők rövid nekifutásosra tudják alakítani a későbbi Szu-27 illetve MiG-29 vadászgépeket, arra indultak el. India és Kína azért követte őket ebbe az irányba, mert ez volt elérhető számukra...
A JSF program korai fázisában ilyen ábrán mutatták a briteknek szánt X-35B változatot, háttérben egy Invincible-osztályú egység
A Royal Navy eredetileg a Harrier-ek pótlására csatlakozott a JSF programhoz, ezért akartak STOVL gépeket - mert az Invincible-osztályú Harrier-carrier mini-hordozókra csak ilyen jöhetett szóba. Korábban CATOBAR hordozóban gondolkodtak, amelyet a franciákkal közösen építettek volna (2 egység a briteknek, egy a franciáknak a Charles de Gaulle mellé), csak aztán a Tony Blair-féle kormány lelőtte teljesen, ekkor úgy tűnt, hogy a STOVL marad a megoldás. Ezért a britek 2003-ban ilyen hordozó mellett döntöttek. vadászbombázókból meg F-35B mellett. Eredetileg az volt kommunikálva, hogy a QE osztályt úgy tervezik meg, hogy később CATOBAR-ra alakítható legyen, ám valójában erre vonatkozólag nem történtek komolyabb erőfeszítések - amik akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor 2010 környékén elkezdték felvetni, hogy akár csak a második (HMS Prince of Wales) egységet, de akár mindkettőt inkább CATOBAR-ként kellene megépíteni. Ehhez hozzájárult, hogy az F-35 program fejlesztése jelentősen csúszott, az F-35B teherbírása pedig a vártnál alacsonyabb lett (csapásmérő feladatkörben maximum 4db 500 fontos bombával indulhatot a britek által elvárt hatósugár esetén). A CATOBAR verzió viszont a már amúgy is elszállt építési költségeket megduplázta volna (amúgy pedig a HMS Queen Elizabeth építését pedig már megkezdték, tehát a gyártó is pislogott, hogy akkor most milyen hajót is vár tőle a Royal Navy), így végül maradtak a STOVL verziónál és az F-35B-nél...