Kettőt lehet találni, hogy mi tette lehetővé. A COCOM lista megszűnése.
És kettőt lehet találni, hogy mi nem tette lehetővé a rendszeresítését. A Szovjetúnió szétesése és ami utána jött.
Nagyon óvatosan kell kezelni a szovjet-orosz repülőtechnika műszaki tartalmáról, képességeiről szóló nyilatkozatokat.
Attól függ, hogy ki nyilatkozik. A tervezőiroda, vagy a gyártócég, netán a légierő.
Máig örzöm azt az 1995-ös Military Technology számot, amelyikben Pjotr Gyenyekin, az akkori orosz légierő vezérkari főnök ünnepélyesen bejelentette a Szu-35-ös (T-10M) sorozatgyártásának megkezdését.
Nem a rendszeresítést, hanem a sorozatgyártás megkezdését.
Hazudott? Lódított? Oroszos túlzásokba esett?
Nem!
Az a helyzet ugyanis, hogy a Szu-35-öst akkor valóban elkezdték sorozatban gyártani. Három darabig el is jutottak. Ugyanis a T-10M-et a KNAAPO gyárában fejlesztették ki, ahol a gyártását is tervezték. Vagyis közvetlenül az ipari kapacitáshoz igazították. Pont, ahogy az USA, vagy a nyugat-európai gyártók is teszik.
Nem volt semmiféle moszkvai kísérleti üzem, már a prototípusokat is a gyártósoron alakították át Szu-27-esekből. Mármint az első néhány prototípust az összesen megépült 14-ből.
A 14 gép után legyártott 3 darab szériagép (piros 86, 87, 88) a 712-es oldalszámú nullszéria műszaki standardjára épült. Ott vágták el a fejlesztést, amit az tudott, azt kezdték el gyártani. A sorozatgyártás tehát már akkor elkezdődött, mikor a 711-est átalakították tolóerővektorossá és egy évre rá elnevezték Szu-37-nek 1996-ban.
A három gép gyártása jól elhúzódott, mire jött az 1998-as államcsőd. Több gép nem készült. Ez a három elkerült Aktyubinszkba, csapatpróbára. Közülük az egyik került kiállításra Zsukovszkijban a MAKSz-2001 statikus sorára, majd 2003-ban mind a három szériagépet, a 703-as és a 712-est lefestették Vityazi színűre és átadták a csapatnak. Azoknak meg nem volt megfelelő. Még 2003-ban, a brazil tenderről elutasított ajánlatot követően a Szu-35-ös programot be is fejezték.
Ekkor kezdődött a Szu-35BM program, amely prototípusa 2008-ban szállt fel és amiből a ma ismert Szu-35Sz lett.
Szóval a maga módján mindenki igazat mondott, csak kell tudni a sorok közt olvasni.
A lényegesen nagyobb és stabilabb ipari kapacitású USA-ban azért a sorozatgyártás az valóban sorozatgyártást jelent, de a poszt-szovjet kilencvenes években mindenki csak előre menekült és kvázi blöffölt. Próbált a too big to fail módszerével kész helyzetet teremteni.
Így ma a fotelből visszatekintve nulla realitású Szu-35 szériagyártás megkezdése is egy ilyen volt. A gyár remélte, ha felmutat valamit, az lesz elég komoly eredmény, hogy ne állítsák le. Legyen mit eladni belföldre, külföldre, megmaradjon a munkaerő, szaktudás, beszállítói lánc.
Mert egy gyártókapacitás ezek kezét sohasem engedheti el, különben vége.
Így talán már jobban érthető, hogy az oroszoknál miért készült annyi prototípus, miért parádéztak külföldön annyit a pilótáik és miért mondtak akkorákat a katonáik, főtervezőik.
Muszáj volt életben tartani a lángot, amíg nem jöttek a tízes-százas nagyságrendű megrendelések.