Mai szemmel megítélni, hogy ki milyen jó mérnök volt a 60-as, 70-es években nagyon nem egyszerű. Vagyis nagyon egyszerű félreérteni.
A 60-as, 70-es évek volt a mérnöki tudoményok és mérnöki diadalok talán utolsó csúcskorszaka, még a digitalizáció előtt.
Akkoriban a ma is ismert feladatok és kihívások nem szoftveresen és nem egy magasan standardizált hardver környezetben jelentkeztek, hanem mindent makro szinten, elképesztően egyedi és kreatív módon kellett megoldani.
Az elektro- és hidromechanikus vezérlő és szabályzó rendszerek méret-, tömeg- és helyigénye komplex látásmódot követelt meg, ismerni kellett minden kérdéskör mechanikai, anyagszerkezeti és áramlástani vonzatait, következményeit.
És ehhez a tervezési metódus sem volt se digitalizálva, se standardizálva, hanem magasabb rendű matematikai műveletek, logarléc és képletek révén jutottak el egy-egy egyedi és vadonat új, korábban még nem alkalmazott megoldáshoz.
Ehhez képest napjainkban magasan standardizált digitális környezetben, Big Data adatbázisból "csemegézve", kvázi lego kockákból válogatva dolgoznak ki megoldásokat, a végrehajtó-szabályzó rendszerek pedig hardver szinten egyfelől már nem képviselnek tömeg-, méret- és anyagszerkezeti kihívást, illetve maguk a berendezések is mint architektúrák nem sokban módosulnak. Processzorok tranzisztorai igazából csak méretben zsugorodnak, leskálázódnak, darabszámuk növekszik, de továbbra is a jól ismert memória és adattároló modulokkal együttesen alkotják a berendezést.
A fejlesztési kihívás leszűkűlt a szoftver területére, de ha valami, akkor pont ez az, ami meg eleve mindig is egy könnyen "szabványosuló" környezet volt.
És ehhez képest érdekes, hogy mennyivel hosszabb idő kihozni napjainkban egy-egy újabb rendszert, terméket, dizájnt.