Re: [BIZTPOL] Stratégiai Stúdió
by
MangaMonguz on 2019-12-23, 09:28
+
----
-
Nos, akkor pár gondolat Oroszországról és ehhez kapcsolódóan Európáról is – igyekszem tényleg rövid és lényegre törő lenni.
A Szovjetunió felbomlását követően a Jelcin-Gajdar fémjelezte korszakban Oroszország gyakorlatilag olyan szintű területi, anyagi és populációs veszteséget szenvedett, mintha megismételte volna a Nagy Honvédő Háborúját, de ezúttal vereséggel. Nyilván a hasonlat nem teljesen egzakt, hiszen nem bombázták és pusztították el városok és falvak ezreit, de a populációban és a területekben mutatkozó veszteség felért egy kvázi nagy háborús vereséggel.
Miután a Szovjetunió valójában a cári Oroszország „utódállama” volt, azzal tisztában kell lenni, hogy a hidegháború végén létező szovjet területek döntő része a történelmi cári birodalom területe volt. Ez alól kivétel a Második Világháború végére a szovjet birodalomhoz csatolt területek képezik, de ezek összessége alig pár százalékát teszik ki az eredeti cári birodalom teljes területéhez képest.
A Szovjetunió szétbontásakor a történelmi orosz birodalom többszörösen nagyobb területeket veszített, mint amit a Szovjetunió korábban hozott össze magának a világháború végére.
Az első világháború végén két nagy birodalmat dobtak szét a Nyugat hatalmai, az egyik a Monarchia volt, a másik pedig az Oszmán Birodalom. A Cári Orosz Birodalmat nem szétszedték, hanem egyben tartva „rendszert váltattak” a Nyugat bankjai által finanszírozott bolsevikokkal. A történelmi Orosz Birodalom - az egykori Monarchiához és az Oszmán Birodalomhoz hasonló - szétdarabolása a Szovjetunió felbomlásakor következett be.
Jelcin távozását követően az új hatalmi struktúra Putyin vezetésével megpróbálta a további bomlást megállítani, az orosz gazdaságot, a társadalom helyzetét javítani és valamilyen formában a szétesés határán tántorgó államot egyben tartani. A putyini korszak első évtizedének vitathatatlan érdeme az, hogy az orosz bomlás megállt és az addig szinte szabadesésben zuhanó orosz állam magához tért.
Pár gondolat viszont azokról a problémákról, amelyek nem oldódtak meg:
Nem sikerült a demográfiai mutatókat érdemben megváltoztatni, bár a populációs csökkenés lassult, de még mindig nagyon messze van attól az értéktől, ami egyáltalán a stagnáláshoz kellene. Az orosz lakosság fogy és öregszik – az csak igen sovány vigasz, hogy a kaukázusi/fehér populációval világszinten mindenhol ugyanez történik, igaz, kicsit eltérő okokból.
Putyin „megörökölte” a Jelcin érából olyan oligarchiák csoportját is, amelyek ezer szállal kötődnek a Nyugathoz és ezer okuk van arra, hogy ne Oroszország Anyácska, hanem a saját bankszámláik javára tevékenykedjenek. Magyarul ezek a csoportok segítették elő a gyors szovjet felbomlást majd ezek a csoportok árusították ki Oroszországot a Nyugat nagytőkéseinek és váltak a jelcini-gajdari szabadrablás során a világ leggazdagabb csapatának a tagjaivá. Nekik semmiféle érdekük nem volt és jóformán most sincs abban, hogy az orosz államot erősítsék a saját maguk zsebe helyett, ezzel nem árt tisztában lenni.
Az elmaradt vagy lelassult gazdasági átalakulás is többek között ezen okok miatt van, nem pedig azért, mert Moszkva és a Putyin kormány ne lenne tisztában azzal, hogy az orosz gazdaság egyéb szektorai is fejlesztésre szorulnának már évtizedek óta.
Oroszország két gyenge pontja a populációs rátája, valamint az erőteljesen egy ágazatra épülő gazdasági szerkezete – a valódi oka pedig az orosz történelmi hagyományokban gyökerező, jelenleg oligarchiáknak nevezett érdekcsoportok belső ellenállása. Putyin nem mehet frontálisan szembe a jelenlegi orosz elittel, mert ez a gyors bukásához is vezetne, ami egyben megnyitná az utat Oroszország további államokra történő széthullása előtt – erre a Nyugatnak kész tervei vannak.
A jelenlegi orosz politikai rendszer érdekes egyvelege a demokráciának és az autokráciának. A putyini vezetés az orosz hagyományoknak megfelelően erősen centralizált központi hatalmat tart fent, ugyanakkor komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy a kormány társadalmi támogatottsága erős legyen – a nagy hatalmú és erős befolyással rendelkező, sok esetben ellenérdekelt oligarchiákkal szemben a széles társadalmi támogatottság az, ami elegendő hátteret, legitimitást és bázist ad a jelenlegi orosz vezetésnek a munkájuk végzéséhez.
Oroszország mind kulturálisan, mind történelmileg ezer szállal kötődik Európához, alapvetően természetes partnere lehetne az EU-nak is. A Szovjetunió bukását követően Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy valódi fenyegetést jelentsen Európára nézve, így a gyenge Oroszország és Európa között megindulhatott egy természetes folyamat, amely egyre erősödő gazdasági – ebből eredően politikai – együttműködés felé vette az irányt.
Kívülről és mesterségesen létrehozott viszállyal néz szembe most az EU és Oroszország, amelynek a fő célja az orosz-európai együttműködés további elmélyülésének megakadályozása, sőt, lehetőség szerint a viszony további romlásának előidézése.
Bár Oroszország az elmúlt másfél évtizedben képes volt konszolidálni a belső helyzetét, lassítani tudták a populáció fogyását, emelni a lakosság életszínvonalát és számtalan modernizációs programot beindítottak, ennek ellenére a jelenlegi kreált feszültségben és szankció cunamiban ezek folyamata is kissé megtört, bár le nem állt.
A jelcini Oroszország még a padlón feküdt, a jelenlegi putyini Oroszország magára találni látszik, a 20 évvel ezelőtti orosz állapotokhoz és helyzethez képest mostanra nagyságrendileg jobb helyzetben van az orosz állam.
A hivatalos propaganda ellenére azonban szó sincs expanzív, terjeszkedő orosz birodalomról, ennek több oka is van, de a legalapvetőbb az, hogy hatalmas, belakatlan területekkel és ezzel egyidejűleg csökkenő populációval rendelkező birodalmak még soha a történelem folyamán nem kezdtek külső expanzióba, mert egy ilyen lépés a rövid időn belüli teljes belső összeomlást és a birodalom széthullását jelentené.
Európának nem kell félnie semmiféle orosz katonai terjeszkedéstől, ennek az alapvető oka a fentebb leírtak. Európa nagyon sokat nyerne egy orosz szövetségessel és sokat veszíthet egy ellenséggé tett Oroszországgal. Ebbe a képletbe már beletartozik Larchmonter által felállított orosz-kínai „kettős spirál” elmélete szerinti eurázsiai együttműködés létrejötte és erősödése is, de ennek kitárgyalásától most idő és kapacitás hiányában eltekintenék.
A lényeg Európa számára röviden annyi, hogy vagy megnyeri magának Oroszországot és ebben az esetben Oroszország érdeke is egy erős, stabil és az USA-tól kevésbé függő EU fenntartása lesz, vagy Európa továbbra is az amerikai geopolitikai érdekek kiszolgálójaként rásegít arra, hogy Oroszország még inkább Ázsia felé forduljon, ezzel megerősíti Kína jövőbeni szuperhatalmi státuszát és tovább gyengít önmagát is.
A Brexit vészes közeledtével a francia politika ezt a veszélyt ismerte fel: Nagy-Britannia kilépésével Európa szinte teljes egészében közvetlen német irányítás alá kerül, az angolszászok kint lesznek az unióból, Oroszország pedig keletről, mint ellenség néz majd Európára, a háta mögött jelentős kínai támogatással. Egy ilyen stratégiai helyzetben Európa további bomlasztása már nem nehéz feladat, ez pedig – többek között – Franciaország számára is konkrét és nagyon magas nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
Európa és Oroszország valódi összefogása elsőrangú hatalmi közösséget jelentene, Európa és Oroszország szembeállítása viszont mindkét centrum számára csak másodvonalas hatalmi szerepet jelent globális szinten Kína és az USA árnyékában. Ennek a felismerése szó szerint létkérdés lehet Európa számára.
