An intrepid activist against the forces of entropy.
www.amren.com
A "fehér fajvédelmi" hülyeségtől most tekintsünk el, a lényeg Rufo könyvének összefoglalója.
Az Amerika kulturális forradalma úgy épül fel, mint egy kollektív életrajz, amelyben minden fő koncepcióhoz egy-egy kulcsfontosságú gondolkodó kapcsolódik. Herbert Marcuse - a frankfurti iskola bajnoka és az új baloldal vitathatatlanul legnagyobb hatású gondolkodója - a "forradalomhoz" kapcsolódik. A kommunista agitátor Angela Davis a "fajhoz" kapcsolódik, míg Paulo Freire, a kritikai pedagógia népszerűsítője az "oktatáshoz", Derrick Bell pedig a "hatalomhoz".
E négy gondolkodón keresztül megérthetjük, mi mozgatja a modern baloldalt; nem csak azt, amit mondanak, hanem azt is, hogy mi motiválja őket valójában. Megdöbbentő, bár a fehérek szószólói számára nem meglepő, ha emlékeztetnek arra, hogy ezek az állítólag innovatív gondolkodók hiszékeny bolondok voltak, amikor a kommunizmusról volt szó, és az olyan figurák, mint Davis és Freire kínosan naivak (vagy lélegzetelállítóan cinikusak) voltak a kommunista blokkban zajló élet brutális valóságával kapcsolatban. Az, hogy ezek a figurák milyen mértékben hódították meg kultúránk parancsnoki magasságait, felveti a kérdést, hogy vajon Amerika valóban megnyerte-e a hidegháborút.
Rufo úr könyve azért fontos, mert megnehezíti, hogy a konzervatívok, még a legnaivabbak is, úgy tegyenek, mintha nem értenék, hol van ma a hatalom. Azt írja: "Bár a hivatalos politikai struktúrák nem változtak - még mindig van elnök, törvényhozás és bírói testület -, az egész szellemi alstruktúra eltolódott. Az intézmények felülről forradalmat kényszerítettek ki, nagyszabású erkölcsi fordulatot hajtottak végre, és az egész társadalomban a 'sokszínűség, egyenlőség és befogadás' új rétegét vezették be. Senki sem szavazott erre a változásra; egyszerűen belülről materializálódott." (4)
Ez üdvözlendő ellenpontja a Konzervativizmus Rt. gondolkodóinak, akik komolyan írnak az alkotmányos fékekről és ellensúlyokról, mintha ezek a dolgok még mindig számítanának azoknak, akik uralkodnak rajtunk.
A könyv talán legnagyobb tanulsága, hogy a DEI-pártiaknak valójában nincsenek közös céljaik a normális emberekkel. Nem egyszerűen félrevezetettek. A sértődöttséget ápolják és fegyverként használják. A szegénység megoldása vagy a szenvedés enyhítése sosem volt öncélú, mert elidegenedett, dühös lakosság nélkül nem lenne forradalmi osztály, amelyet a hatalmi struktúra megdöntésére és a kommunizmus bevezetésére használhatnának. Marcuse itt a legfontosabb gondolkodó. A kommunizmus támogatása nem elsősorban gazdasági, hanem lelki, biológiai, sőt szexuális jellegű volt. Azzal érvelt, hogy egy felszabadult társadalomban "'a lázadás akkor [gyökeret] verne magában a természetben, az egyén 'biológiájában'', és felszabadítana egy tiszta szabadságot a szükségszerűségen, a kizsákmányoláson és az erőszakon túl".
A forradalom azért bukott meg, mert az amerikai média hatalma meggyőzte a leendő forradalmárokat, hogy fogadják el leigázásukat. A megoldás a hagyományos intézmények kiürítése, a lázadás ösztönzése, és az "információ és indoktrináció e nagy láncainak" átvétele. A kritikai elmélet erős fegyver, mert az intelligens és ambiciózus embereknek erkölcsi okot ad arra, hogy felforgassanak és átvegyenek minden intézményt, amelybe belépnek, és azt az ideológiai egyetértés érvényesítésének eszközévé változtassák. Mi több, még ha a kritikai elméletek hívei élvezik is a hatalmat, továbbra is lázadásként vagy az elit elleni küzdelemként tudják beállítani tetteiket, a "szövetséges" nyelvezetet használva arra, hogy igazolják az elnyomás őszintén brutális programját.
A baloldali hatalomátvétel mértékét nem lehet eltúlozni. Az egyetemet Marcuse képére alakították át. "A kritikai teoretikusok és szövetségeseik a bürokráciában az egyetemet olyanná tették, amit Marcuse "kezdeti forradalmi intézménynek" nevezett, amely - Marcuse szerint - a "kollektív tulajdon" mintájaként szolgálhat, és végre lehetővé teszi "az új érzékenységnek és az új tudatnak megfelelő valóság megteremtését"." A kritikai teoretikusok és szövetségeseik a bürokráciában. (50)
A sajtó is megbukott. Rufo úr azt írja, hogy a New York Times fiatal újságírói a kritikai elmélet hatására "generációs harcot" vívtak a lap és az írók szakszervezetének meglévő vezetése ellen, és a hagyományos munkaügyi aggályokat mellőzve agitáltak a sokszínűségi programok és baloldali ideológiai prioritások megvalósítása érdekében". (55) Rufo úr idézi Zach Goldberg kutatását arról, hogy "a kritikai elméletek szókincse gyorsan meghódította a lap nyelvi univerzumát", a rasszizmus és a fehér kiváltságok említései 2011 és 2019 között ugrásszerűen megnőttek, ami az amerikai politika jelentős átalakulásához vezetett.
Rufo úr szerint a mai DEI-aktivisták teljes mértékben az államtól függenek, és magának a rendszernek a részei. Ami az 1960-as évek elején támadott rendszert illeti, "Marcuse egyszer már panaszkodott a "totális adminisztráció nyelvére", amely "szinonimákban és tautológiákban" mozgott, és "immunissá tette magát az ellentmondással szemben" - írja. "Néhány évtizeddel később tanítványai már ezt a technikát a maguk javára fordították. A kritikai elméletek akadémiai programjának és a sokszínűség-képzés bürokratikus programjának összekapcsolásával a baloldali aktivisták felfedezték a képletet, amellyel kiterjeszthetik hatalmukat az egyetem egésze fölött"." (47)
Bár nem tárgyalja, de nagy szükség van egy jobboldali kritikai elméletre. Lehet, hogy Marcuse céljai perverzek voltak, de a kulturális termelés eszközeiről szóló elméletei a saját mozgalmának sikere által beigazolódtak. A közvéleményt lehet diktálni. A köztudat és egy társadalom legalapvetőbb erkölcsi előfeltételei megváltoztathatók egyszerűen az egyetemek, újságok és más fontos szervek személyzetének cseréjével. A baloldalnak igaza van abban, hogy a "kultúra megszüntetésére" törekszik. A konzervatívok és a régimódi liberálisok kudarca a radikálisok távoltartásában lehetővé tette, hogy az intézmények célja megforduljon, és saját pusztulásuknak szenteljék magukat.
Rufo úr nem tér ki rá, de a fehérség és az elnyomás összemosása vérszomjas fantáziákhoz vezetett sokaknál azok közül, akik a legszélsőségesebb következtetésekig vitték a kritikai elméletet. A baloldali terrorista csoport, a Weatherman Underground "hátborzongató gondolatkísérleteket folytatott, és azon elmélkedett, hogy vajon "minden jó forradalmár kötelessége-e megölni minden újszülött fehér csecsemőt", akik különben "az elnyomó faji berendezkedés részévé nőnének fel"." (30) Az FBI egyik informátora arról számolt be, hogy a csoport vezetősége már azon töprengett, hogy "25 millió embert kellene likvidálniuk ezekben az átnevelő központokban", ami egészen egyértelműen emberek megölését jelentette. (30)
Bár Herbert Marcuse a nem fehéreket potenciális forradalmi osztálynak tekintette, mégis egy széles értelemben vett univerzalista célt követett, amely elméletileg minden embert "felszabadít". A többi gondolkodó, akiket Rufo úr bemutatott, sokkal inkább a fajra összpontosított. Marcuse egyik tanítványa, Angela Davis a popkultúra ikonjává vált, mert kommunista volt, aki védelmezte az erőszakot a forradalmi ügyek támogatására. Az esküdtszék felmentette őt az 1970-es bírósági épület elleni támadásban való részvétel alól, amelyben négy ember meghalt. Az okok unalmasan ismerősnek tűnnek: az esküdtek enyhíteni akarták a faji bűntudatot. Rufo úr írja: "Az egyik esküdt a Black Power tisztelgést villantotta a tárgyalótermen kívüli közönségnek, és a riportereknek azt mondta: 'Azért tettem, mert azt akartam megmutatni, hogy azonosnak érzem magam a tömegben lévő elnyomott emberekkel. A tárgyalás alatt végig azt hitték, hogy mi csak egy fehér, középosztálybeli esküdtszék vagyunk. Ki akartam fejezni az együttérzésemet a küzdelmükkel". Később aznap este az esküdtek többsége részt vett egy rock and roll fesztiválon, hogy megünnepeljék a felmentést".