Szerinted én mi vagyok vagy voltam, az kit érdekel.
Tudod mi van éles harcban (legyen most gyalogsági, bár én pilóta szemszögből írtam, de legyen)? Ha már állat, akkor nyúl. Félsz, hogy megdöglesz. Iszonyatos zaj vesz körül (saját és ellenséges eszközök). Mocsok, túl hideg vagy hőség, a felszerésed mégis adott. Lőtér? Az egy idealizált közeg. Vadállati tombolás? Reszketsz, magad alá piszkítasz és ateistából vallásos leszel secperc alatt (most harcról beszélünk, nem egyoldalű lemészárlásról).
A második világhborúban volt egy felmérés, az amerikai katonák döntő többsége el sem sütötte célzottan a fegyverét - a túlélésre, a hazajutásra koncentráltak.
Nem a semmiért képzik évekig a katonákat, hogy ezt bírják és éppen hogy összeszedettek legyenek. Persze ez egy idő után/behatások nyomására idővel már nem használ. De a cél sosem az, hogy állatok legyenek, éppen ellenkezőleg.
Sokat tényleg valami hősies szervezetként képzelik a hadsereget (talán mert annó kiskatonák voltak, vagy csak túl sok COD), de az egy rohadt szervezet, iszonyatos céllal, ami a háború. Vadállati harcos? Nőj fel. Te is, én is és a fórum összes Rambója ott sz*rná össze magát.
Csak annyit a szösszenetedhez, hogy nem érzem magam Rambónak és nem hiszem, hogy fel kellene nőni bárhová is. Ha ezt gondolnád rólam az előző hozzászólásokból, akkor igen félreértetted, mit akartam mondani.... Az állati jelzőm egy ősszefoglaló volt azokra a normékra körülményekre, amelyek egy éles helyzetben érik a szerencsétleneket. És ez a békés, nyugati berendezkedésű országunkban (ahol leélheted az életedet gy is, hogy különösebb erőszakkal nem találkozol), civil oldalról nézve ez egy igenis állatias, kegyetlen világ.. Az árnyalt dolgokkal pedi g egyet tudok érteni.