Azt kéne már végre megérteni, hogy mi most pont annyira vagyunk szabadok, mint voltunk a KGST és a VSz idején.
Akkoriban, hazánkban igen komoly haderő állomásozott. Csak ennek kb a háromnegyede a szovjet Déli Hadseregcsoport volt és csak a negyede a Magyar Néphadsereg.
A KGST kiváló piaca volt a magyar termékeknek, a gazdaságnak, de csak papíron. Azt gyárthattuk, amit gyártani engedtek. Annyi ellenértéket kaphattunk, amit Moszkva jónak látott.
De technikailag, papíron, könyvelési oldalról sokáig ez jól működött.
Amikor húsz évvel a Második Világháború után, a hatvanas évek végére Kádárék felismerték a helyzet tarthatatlanságát, az addigra valamelyest konszolidálódott magyar társadalomban és gazdaságban rejlő valódi potenciál, kitalálták az Új Gazdasági Mechanizmust.
Ezt 1972-ben Brezsnyev elvtárs tököli audienciáján Kádár végül kénytelen volt feladni.
Mert ami nekünk, illetve korábban, 1968-ban Dubcek-ék Csehszlovákiájában a Szovjetúnióval az oldalunkon a gazdasági-társadalmi elrugaszkodás trambulinja lett volna, az magának a Szovjetúniónak a lázadás csírája. Gondolta ezt a lényegét tekintve a neo-sztálinista attitűdöt magán viselő brezsnyevi nómenklatúra. Amit talán Hruscsov megengedett volna, ha 64-ben nem puccsolják meg a keményvonalas Brezsnyevék, azt Brezsnyev már nem tűrhette el. Egyszerűen attól tartottak, hogyha a csehszlovák és magyar modellváltás netán hozzájuk is begyűrűzik, az a birodalom széthullását is elhozhatja, miközben a megcélzott gazdasági-, társadalmi- és technológiai reformok alapjai sincsenek meg a jóformán csak gazdaságtalan nehéziparra, energiahordozó bányászatra és hadigazdálkodásra épülő szovjet életformában.
Ennyi volt a szabadságunk akkor.
Az ÚGM eltiprását követően pedig vehettük fel a hiteleket, számolatlanul. Ez már amúgy Brezsnyevnek se volt ellenére, elvégre a nyugati hitel olyan bevétel, amiből ők is részesülhettek a guruló dollárok révén.
Most, huszonkét évvel a NATO- és 17 évvel az EU-csatlakozás után látható, hogy a nemzeti politikai célok továbbra is tabuként vannak kezelve, a gazdasági felemelkedés mértékét pedig a Nyugat profitorientált szereposztása limitálja.
Ha nálunk, a német tulajdonú autógyárban a szakszervezet már eléri azt a kritikus szintet, hogy sztrájkot tud hirdetni és ki tud harcolni egy 10 százalékos béremelést, akkor másnap 10 százalékot fog gyengülni a forint az euróval szemben. Mert ezt Berlin megteheti.
Migrációs, jogállamisági és nemzetiségi politikai kérdésekben is megvan kötve a kezünk és csak annyi a játékterünk, amennyit a brüsszeli bürokrácia malmainak lassúsága időben enged.
Minden egy permanens kötélhúzás és egy szerencsejáték atekintetben, hogy kinek a négy éve mikor jár le.
Szóval a szabadságunk most is csak annyit ér, amennyit ki tudunk belőle vívni.
