Garami Ernő (szül. Grünbaum,[1][2] Budapest, 1876. december 13. – Budapest, 1935. május 28.) magyar szociáldemokrata politikus, miniszter, egy időben a Népszava és a Szocializmus főszerkesztője.
Garami Ernő a Károlyi-, majd a Berinkey-kormányban 1918. október 31-től 1919. március 21-ig kereskedelemügyi miniszter volt, álláspontja szerint nem volt realitása adott korban a proletárforradalomnak, ezért következetesen elutasított minden ilyen irányú törekvést. 1919. március 21-én őt már be sem vonták a szociáldemokraták és kommunisták közti egyeztetésekbe, fiának emlékiratai szerint, amikor értesült arról, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, akkor kijelentette, hogy olyan pártnak nem kíván a tagja lenni, amely éppen a demokrata szót hagyja el a nevéből. Bécs érintésével Svájcba utazott.
A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után a Peidl-kormányban (1919. augusztus 1–6.) megkapta az igazságügy miniszteri posztot, de azt nem fogadta el. Amikor Friedrich István került puccsszerűen kormányra, Garami egy rövid ideig Bécsben tartózkodott. Hazatérte után az MSZDP nevében több alkalommal is tárgyalt Horthy Miklóssal a Nemzeti Hadsereg bevonulásáról. 1919. novemberében, tartva a fehérterror különítményeseinek bosszújától, ismét külföldre ment és 1921-ben Bécsben Lovászy Mártonnal együtt megindította a Jövő című lapot. A Bécsben megjelent cikkei miatt perbe fogták, csak 1929-ben térhetett haza.
Az osztrák szociáldemokrata felkelés bukása után 1934-ben visszatért Budapestre, ahol 1935. május 28-án elhunyt.
Goldmann György, másként: Goldman (Vecsés, 1904. december 21.[1] – Dachau, 1945. február 10.) magyar szobrász, pártmunkás.
Vecsésen született zsidó származású szülők gyermekeként 1904. december 21-én délelőtt 11 órakor; édesapja Goldmann Vilmos székesfehérvári születésű állomásfőnök, édesanyja Klein Aranka, nagyszombati születésű.
Mosolygó Antal (Ópályi, 1891. január 25. – Moszkva, 1927. március 7.) pártmunkás, politikus, anarchoszindikalista mozgalmár, a KMP alapító tagja. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt a mátyásföldi direktórium tagja, a magyar Vörös Hadsereg zászlóaljának politikai biztosa.
Dienes László (Tokaj, 1889. március 27. – Budapest, 1953. április 5.) magyar szociológus, esztéta, szerkesztő, könyvtárigazgató, egyetemi tanár. Dienes Pál testvére. Felesége Götz Irén Júlia.
Fiatalon bekapcsolódott a szocialista diákok szervezetébe s a Galilei Körbe, Szabó Ervin tanítványa, 1918 őszén a Fővárosi Könyvtár vezetője Budapesten, a KMP alapító tagja, a Magyarországi Tanácsköztársaság idején városi népbiztos.
Götz Irén Júlia (Magyaróvár, 1889. április 3. – Ufa, Szovjetunió, 1941 vége) magyar vegyész, egyetemi oktató, kémiai szakíró. Dienes László felesége.[1]
A budapesti tudományegyetem kémia–fizika–matematika szakán szerzett doktorátust (1911). Egy évig Párizsban ösztöndíjas volt a Nobel-díjas Curie asszony intézetében. Részt vett a Galilei Kör tevékenységében, a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után emigrált,
Jászi Oszkár (született Jakubovits
Középosztálybeli zsidó családban született, apja, Jászi Ferenc (1838–1910) szabadgondolkodó orvos, publicista; édesanyja Liebermann Róza (1853–1931) édesapja második felesége volt.
1918 októberében, az őszirózsás forradalom előtt részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. Megbeszéléseket folytatott az ország nemzeteinek/nemzetiségeinek képviselőivel. Az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország „Keleti Svájccá” alakítását, vagyis föderalizálását ajánlotta. A Magyarországot alkotó nemzetiségeknek, így a ruszinoknak, németeknek, szlovéneknek olyan jogokat kívánt biztosítani, amelyekben autonóm entitások hozhatnak létre. Ennek megfelelően mondták ki a nemzetiségileg rendkívül sokszínű Bánságban a Bánáti Köztársaságot, melyet a szerb-francia csapatok lerohantak, majd Románia és Szerbia osztotta föl, továbbá tervezték nyugaton a Vendvidéken ún. Szlovenszka krajina létrehozását, ami végül inkább egyesült a Szerb–Horvát–Szlovén Állam részét képező Szlovéniával egyesült (ezzel kapcsolatban Jászi muraközi-vendvidéki közös autonómia létrehozását javasolta a terület kis mérete okán). A felvidéki szlovák és ruszin önkormányzat kialakítását is célul tűzte ki, ahol Slovenská krajina és Ruska krajina néven alakítottak volna entitásokat, de ez sem sikerült.– A Károlyi Mihály miniszterelnök vezette kormányküldöttség tagjaként Belgrádban részt vett a belgrádi egyezmény aláírását megelőző tárgyalásokon. A kormány által kezdeményezett, és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Román Nemzeti Tanács vezetővel folytatott aradi tanácskozások (1918. november 13–14) irányítója volt.[3] – Törekvései kudarccal jártak, ezért 1919. január 19-én lemondott. Jászi Károlyi legfőbb külpolitikai tanácsadója is volt, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács elnökévé is kinevezték.
1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban volt az Ohio állambeli Oberlin College politológiaprofesszora.
Zempléni Lesznai Anna, születési nevén Moscovitz Amália,
Édesapja Moscovitz Geyza zsidó földbirtokos, édesanyja Deutsch Hermina volt. Gyermekkora élményvilága egész életében elkísérte, apja birtokán a parasztasszonyoktól tanulta meg a népi hímzést, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott Budapesten Bihari Sándor, Párizsban Lucien Simon tanítványaként. Unokatestvére, Hatvany Lajos helyezte el első verseit a Nyugatnál. Első kötetére (Hazajáró versek) felfigyelt, és kritikájában méltatta Ady Endre is.
1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt.[1]
1939-től az Amerikai Egyesült Államokban élt. New Yorkban művészetet oktatott. Utolsó éveiben gyakran hazalátogatott.
Hatvany Lajos
1917-ben tért vissza Magyarországra, ekkortól a Pesti Napló, majd az Esztendő című lapok szerkesztője volt. Az 1918-19-es polgári forradalom alatt a Magyar Nemzeti Tanács tagja és a Vörösmarty Akadémia egyik alapítója volt. A Tanácsköztársaság végén Bécsbe emigrált, lakóhelyül a lainzi Hermész-villát bérelte ki,[1] ahol a kor számos magyar irodalmi személyiségét látta vendégül, majd Berlinben és Párizsban élt. 1927-ben költözött vissza Magyarországra; ekkor a Horthy-rendszert bíráló "nemzetgyalázó" írásai miatt bíróság elé állították, és másfél év börtönre ítélték, de külföldi nyomásra végül kegyelmet kapott. 1938-ban újra emigrált; előbb Párizsban, majd Oxfordban élt.
Madzsar József
Csokalyi Fényes László, írói álnevein: f.l., Nihil[4] (Éradony, 1871. augusztus 10. – New York, 1944. január 30.) újságíró, országgyűlési képviselő, Fényes Elek dédunokája. Az első magyar igazi oknyomozó újságíró.
1918 októberében a Nemzeti Tanács tagja és hadügyi államtitkár volt, 1918 decemberében a kormányt képviselte Erdélyben. A Tanácsköztársaság bukása után részletesen írt a fehérterrorról. Ennek nyomán belekeverték a Tisza-perbe, s több évig fogva tartották, majd felmentették a vádak alól. Az 1920-as évek közepén emigrált Bécsbe, majd Pozsonyba, és végül Párizsba került. A második világháború idején a náci előretörés elől Dél-Franciaországba menekült, majd az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol 1944-ben meghalt.
Szamuely Tibor, írói álnevén: Tiborcz[5] (másként: Szamuelly,[6] született: Szamueli)
1890. december 27-én született Nyíregyházán, a zsidó származású Szamueli Lajos (bűdszentmihályi születésű) terménykereskedő és a nyíregyházi születésű Farkas Cecilia gyermekeként.[7] Apai nagyszülei Szamueli József és Burger Juliánna voltak.[8] Öt fiútestvére volt: László, Zoltán, István, György és János.[9]
Kéri Pál, született Kramer Pál, Paul Kéri, írói álnevén: Kérő Pál (Budapest, 1882. április 5.[2] – New York, 1961. február 6.) magyar újságíró, műfordító, a Tisza-per vádlottja.
. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején a Sajtódirektórium egyik tagja volt. 1920-ban megvádolták, hogy ő volt a Tisza-merénylet értelmi szerzője, egyes tanúvallomások szerint a gyilkosság napján a délután négy körül elővette óráját, majd kijelentette: „Tisza másfél óra múlva már nem él.”. A perben 1921-ben kötél általi halálra ítélték, ám 1922-ben a fogolycsere-akció keretein belül Szovjet-Oroszországba került. Rövid moszkvai tartózkodás után Bécsbe költözött, ahol bekapcsolódott a Bécsi Magyar Újság munkájába. 1924-ben az Arbeiter Zeitung újságírója lett, majd Grazban a Volkswille című lap szerkesztését látta el. 1934-ben a cseh fővárosba került, ám a náci megszállás elől Párizsba menekült. A második világháború idején 1939-ben Spanyolországon és Portugálián keresztül az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ahol ismét újságírással foglalkozott. 1961-ben halt meg, New Yorkban.
www.portfolio.hu
Amerikának meg kell támadnia angliát! Az angolok terorrcselekményt hajtottak végre az USÁ-ban 
