Sziasztok,
pár szó a MiG-29 – Szu-27, melyiket miért vették meg témához, kicsit más szemszögből.
Szerintem a kilencvenes években a „vásárlók” nem a harci lehetőségek, teljesítmény adatok alapján vásároltak. (Kivéve a harci terhelést és a hatósugarat.)
A történetben, a kilencvenes évek elején járunk. Mindenféle szempontból bedőlt a Szovjetunió, a gyárak ott álltak egy merőben új helyzetben, pénz és megrendelés nélkül.
1.
A kisebb vevők közül, kevesen fizettek a valóságban. Inkább kapták, nagyhatalmi kölcsönért, vagy adóságért. Azaz nem sok beleszólásuk volt abba, hogy mit kaptak. Örültek, hogy lett. Ezek a „vásárlók” jellemzően MiG-29-est kaptak, mert:
2.
1993-ra a MAPO ott állt közel 150 darab 9.12-es és 9.13-as harci MiG-29-essel az udvaron, amit:
-Nem vett át az Orosz légierő
-Nem vett át Irak (A nyugati – kitalált - infókkal ellentétben, nem tetszett nekik a típus), bár a háború után, ha akarták volna sem kapták volna meg.
-Nem vette át Irán, mert az USA és Izrael nem engedte.
-Nem vette át Észak-Kórea (gyártást tervezték), mert az USA és Dél-Kórea nem engedte.
Szóval a MiG-29-es gyártása leállt, és 2012-ig (közel húsz év!) újra sem indult. A meglévő készletet osztogatták ki, az egyes pontban részletezett módon, csóró „vevőknek”. (Egyedül a Sokol-ban folyt az UB gyártása, de elenyésző számban)
Nézzük a Szu-27-es családot, amit a Irkut-i és a KnAAPO üzem gyártott. (Félreértések elkerülése érdekében, nem volt olyan, hogy MiG, vagy Szuhoj gyár! A Szovjetunió idején, Tervező intézetek voltak, melyek termékeit, az aktuális politikai kapcsolatok alapján egy-egy üzem kapta meg gyártásra. Pl az Irkut gyártott MiG-27-est és Szu-27-est is a nyolcvanas években)
KnAAPO: a kilencvenes években ugyanaz a helyzet, mint a MAPO-nál, de itt jött egy valódi pénzzel(!) fizető vevő, Kína. Megvette a Szu-27SK-t, majd kifizette a Szu-30MKK és Szu-30MK2 fejlesztési költségeit. Máris más a helyzet, mint a MAPO-nál, hiszen lett munka, sőt lett új termék is, a Szu-30MK2, ami napjainkban is gyártanak.
Irkut: itt némi MAPO-s vegetálás után, szintén lett egy valódi pénzzel fizető, nagy megrendelésben gondolkodó vevő, India személyében. Ráadásul India, kifizette a Szu-30MKI fejlesztési költségeit is! A Szu-30MKI alapjain ma is gyártásban van az Irkutban Oroszország és Algéria számára!
Ezzel szemben a MiG-29-es fejlesztési költségeit a kilencvenes években senki sem állta. Pénzes vásárló sem volt. Gyártás sem volt. Ha az Indiaiak nem jelennek meg a MiG-29K rendeléssel, akkor már rég a kukában lenne a típus. Azaz szerintem semmiképpen nem a harci tapasztalatok alapján döntöttek a vásárlók. Ez csak jó gumicsont álmodozásra. Lényeg, hogy Indiának és Kínának kellet egy nagy hatótávolságú típus, aminek a fejlesztési költségeit fizették.
De majd eldöntitek.
pár szó a MiG-29 – Szu-27, melyiket miért vették meg témához, kicsit más szemszögből.
Szerintem a kilencvenes években a „vásárlók” nem a harci lehetőségek, teljesítmény adatok alapján vásároltak. (Kivéve a harci terhelést és a hatósugarat.)
A történetben, a kilencvenes évek elején járunk. Mindenféle szempontból bedőlt a Szovjetunió, a gyárak ott álltak egy merőben új helyzetben, pénz és megrendelés nélkül.
1.
A kisebb vevők közül, kevesen fizettek a valóságban. Inkább kapták, nagyhatalmi kölcsönért, vagy adóságért. Azaz nem sok beleszólásuk volt abba, hogy mit kaptak. Örültek, hogy lett. Ezek a „vásárlók” jellemzően MiG-29-est kaptak, mert:
2.
1993-ra a MAPO ott állt közel 150 darab 9.12-es és 9.13-as harci MiG-29-essel az udvaron, amit:
-Nem vett át az Orosz légierő
-Nem vett át Irak (A nyugati – kitalált - infókkal ellentétben, nem tetszett nekik a típus), bár a háború után, ha akarták volna sem kapták volna meg.
-Nem vette át Irán, mert az USA és Izrael nem engedte.
-Nem vette át Észak-Kórea (gyártást tervezték), mert az USA és Dél-Kórea nem engedte.
Szóval a MiG-29-es gyártása leállt, és 2012-ig (közel húsz év!) újra sem indult. A meglévő készletet osztogatták ki, az egyes pontban részletezett módon, csóró „vevőknek”. (Egyedül a Sokol-ban folyt az UB gyártása, de elenyésző számban)
Nézzük a Szu-27-es családot, amit a Irkut-i és a KnAAPO üzem gyártott. (Félreértések elkerülése érdekében, nem volt olyan, hogy MiG, vagy Szuhoj gyár! A Szovjetunió idején, Tervező intézetek voltak, melyek termékeit, az aktuális politikai kapcsolatok alapján egy-egy üzem kapta meg gyártásra. Pl az Irkut gyártott MiG-27-est és Szu-27-est is a nyolcvanas években)
KnAAPO: a kilencvenes években ugyanaz a helyzet, mint a MAPO-nál, de itt jött egy valódi pénzzel(!) fizető vevő, Kína. Megvette a Szu-27SK-t, majd kifizette a Szu-30MKK és Szu-30MK2 fejlesztési költségeit. Máris más a helyzet, mint a MAPO-nál, hiszen lett munka, sőt lett új termék is, a Szu-30MK2, ami napjainkban is gyártanak.
Irkut: itt némi MAPO-s vegetálás után, szintén lett egy valódi pénzzel fizető, nagy megrendelésben gondolkodó vevő, India személyében. Ráadásul India, kifizette a Szu-30MKI fejlesztési költségeit is! A Szu-30MKI alapjain ma is gyártásban van az Irkutban Oroszország és Algéria számára!
Ezzel szemben a MiG-29-es fejlesztési költségeit a kilencvenes években senki sem állta. Pénzes vásárló sem volt. Gyártás sem volt. Ha az Indiaiak nem jelennek meg a MiG-29K rendeléssel, akkor már rég a kukában lenne a típus. Azaz szerintem semmiképpen nem a harci tapasztalatok alapján döntöttek a vásárlók. Ez csak jó gumicsont álmodozásra. Lényeg, hogy Indiának és Kínának kellet egy nagy hatótávolságú típus, aminek a fejlesztési költségeit fizették.
De majd eldöntitek.
