Érdemes lennek különválasztani olyan fogalmakat, amik szépen lassan összeforrtak a média-vita kapcsán. Az elérendő cél ugyanis nem a függetlenség, hanem az objektivitás, a tényszerű tájékoztatás lenne. (A függetlenség alatt itt először politikai párttól való függetlenséget értek.)
A függetlenség nem önmagában való érték, hanem garanciális a médiumok szempontjából.
A függetlenség tudja csak garantálni hosszú távon a teljes objektivitást, mint ideális, elméleti állapotot, hiszen a függőség előbb-utóbb a tények elferdítéséhez, de legalábbis szelekciójához vezet.
Azt viszont nem szokás hangoztatni, hogy a függetlenségből az objektivitás semmilyen mértékben nem következik, attól, hogy egy médium független, még lehet teljes mértékben elfogult, objektivitást nélkülöző, „propaganda-médium”, és könnyen elképzelhető, hogy egy anyagi-személyi függésben létező médium objektívabb, hitelesebb tájékoztatást nyújt.
A múltban egy többé-kevésbé működő polgári demokráciában nem ez volt a tapasztalati tény, de azok az idők lassan elmúltak, már nyugaton sem a polgári demokrácia, a jóléti állam modellje érvényesül, hanem az új, „liberális demokráciáé.” Nálunk a Fidesz a „keresztény demokráciát” próbálja kevés sikerrel ideológiai ellenpontként felépíteni és felkínálni, a szekuláris és alacsony ideológiai töltetű polgári demokráciának ugyanis egy ilyen „kő, papír, ollóban” nem osztottak lapot, akármennyire siratjuk.
A második kérdés, hogy mihez képest nézzük a függetlenséget?
Ha közvetlenül politikai pártokhoz képest, akkor abban a jelenlegi magyar jobboldali, vagy „konzervatív” média egyértelműen leszerepel.
Ha viszont politikai eszméhez mérjük a függetlenséget, akkor a helyzet minimum kiegyensúlyozottá válik. Láthatjuk, hogy az objektivitás, a tényszerűség a kritikus társadalmi és politikai kérdésekben igen ritkán kap szerepet. Nagyítóval kell keresni a média-kínálat minden oldalán.
Fel lehet tenni a kérdést, hogy tőlünk nyugatra ezen a teszten hogyan vizsgázna a média?
Biztosan nincs sehol sem olyan közvetlen kapcsolat a legnagyobb médiumok és a politikai vezetés között, mint nálunk, ahol, az előbbi az utóbbinak alárendelten működik.
De mit kezdünk azzal, ha gondolatban visszahelyezzük magunkat a polgári demokrácia értékrendjébe, és azt tapasztaljuk, hogy a média szinte teljes egésze egy politikai eszme elkötelezettjévé vált?
Ha belehelyezkedünk és magunkévá tesszük a kérdéses politikai eszmét, de legalábbis elfogadjuk azt a társadalomszervezésünk alapjaként, akkor megnyugodhatunk, hogy a tájékoztatásunk továbbra is független és objektív.
Ha nem fogadjuk el adott politikai eszmét (nevezzük liberális demokráciának) és annak minimum néhány elemétől, vagy akár teljes egészétől meg szeretnénk kímélni magunkat és jelenlegi első számú, vagyis domináns politikai közösségünket (Magyar Állam) akkor viszont azt látjuk, hogy ott „nyugaton” bizony nem létezik független média.
Jelenleg nálunk mindkét politikai eszme korlátozás nélkül meg tud jelenni a médiában, és ahhoz lényegében mindenkinek hozzáférése van. Lehet szerintem pillanatnyi többségről beszélni, de (politikai eszmékhez mérten) nálunk sokkal inkább egyensúly van jelenleg, mint érdemi dominancia.
Hogy akkor mitől is érdemes néznünk a függetlenséget? Politika pártoktól, vagy politikai paradigmától?
Az én véleményem az, hogy a paradigmától. Mivel mindkét oldal azt feltételezi, hogy a másik arra használja fel a hatalmát, hogy véglegesen kiszorítsa a hatalmi pozícióból (értsd: belátható időtávon belül) és ebben valószínűleg mindegyiknek igaza is van.
A jobboldali monolit blokk arra számít, hogy ha vesztenek 4 év alatt addig ütik őket politikai, gazdasági és jogi eszközökkel, amíg a párt a CDU analógjává nem változik. A Fidesz a jelenlegi eszmeiségével ugyanis „diktatórikus” párt, így nem is indulhat majd „demokratikus” választásokon. Ha mégis indulhat, akkor sem sok köszönet lesz benne, hiszen az elsődleges politikai közösségünkké egy föderális(abb) EU válik, az ország és annak kormánya végérvényesen, minden érdemi kérdésben végrehajtó szerepbe kerül. (Kevesen tudják, hogy már hosszú ideje uniós szinten zajlik a ránk hatályos jogalkotás zöme, mert a hazai jogba átültetés módszere mellett ez elsőre nem nyilvánvaló.)
Aki ezzel az új helyzettel nem ért egyet, az valamilyen módszer következtében végleg ki fog szorulni a politikai életből, a pártból.
A jelenlegi ellenzék ezzel szemben arra számít, hogy a jobboldal a hazai gazdásági és közéleti pozíciók egyre növekvő szeletét elfoglalva, kvázi pártállami struktúrát alakít(ott) ki, ahol csak külső segítséggel (beavatkozással) tudnak hatalmi pozícióba kerülni.
Mivel a modellként szolgáló államokban a társadalmi paradigmaváltásba előbb-utóbb minden politikai erő belement, (kivéve a fiók-szkeptikusokat, igen, a Jobbik szerintem köszöni és kérné az Afd. szerepét) ennek elsődleges katalizátora pedig a média ideológiai iránymutató szerepe volt (nem csak a hírszolgáltatók), ezért a „természetes” társadalmi folyamatok önkényuralmi eszközökkel történő megváltoztatásaként élik meg a hazai jobboldal aktív beavatkozását a médiapiacon.
További félelmük az, hogy aktív lépéseket fog tenni a nyugatról érkező beavatkozási nyomás növekedésével annak érdekében, hogy ennek ellenálljon, kiszakítva de legalábbis eltávolítva az országot attól a tágabb politikai közegtől, amin belül szinte törvényszerű lenne, hogy előbb-utóbb kormányzati pozícióba kerülhetnek. (Hunxit, Putyinpincsi).
A dühödt ellentétek, és az, hogy egyik oldal sem válogat az eszközökben, szerintem alapvetően innen jönnek. Remélem arra használjátok ezt az írást, hogy kevesebb zsigeri dühvel és több megértéssel folytassátok a vitát.
