Első rész (1942 ősze). Az Elfelejtett katona azzal kezdődik, hogy Sajer a Rollbahn tagjaként a német front oroszországi ellátására indul. Nyilvánvalónak tűnik, bár nincs kimondva, hogy a háború ezen szakaszában tinédzsereket, idősebb férfiakat és rokkant veteránokat osztottak be ezekbe a logisztikai és utánpótlást támogató egységekbe. Sajer, aki tizenévesként valószínűleg még mindig babaarcú volt, ebbe az egységbe került. Az utánpótlás és a hadianyag veszélyes vándorlása, amelyet vonaton, teherautón és teherállaton szállítottak, hihetetlen távolságot tettek meg, a végső célállomás pedig a sztálingrádi hatodik hadsereg volt. Az út nagy részét új társai társaságában tette meg: Lensen, Olensheim, Neubach és Hals társaságában, akik franciául beszéltek.
Az 1942 késő őszén és a tél elején megtett út önmagában is jól mutatja, hogy egy Oroszország méretű ország lerohanása és megszállása milyen logisztikai rémálommal járt. Varsó és a Volga partján fekvő Sztálingrád között több mint 1500 mérföld a távolság - és ezt a távolságot 1940-es évekbeli dízel teherautókkal tették meg gyakorlatilag nem létező szovjet utakon, az Artikus körüli hidegben. Sajer őszintén vallja, hogy nem volt felkészülve azokra a nélkülözésekre, amelyeket a háború már ekkor rászakított; azt írja: "Emlékszem, hogy két zokogás között felsírtam: Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy katona legyek". A logisztikai problémák mérhetetlensége, amelyekkel csak Sajer leírása arról a kis szerepről, amelyet a csapatok ellátásában játszott a távoli szovjet front mentén, mikrokozmoszát adja annak, hogy a kezdeti sikerek után is miért volt mindig olyan bizonytalan Németország veresége a Szovjetunióval szemben, még a kezdeti sikerek után is. Oroszország puszta és kíméletlen kiterjedésének témája újra és újra végigvonul a könyvben.
Egysége jelentős nehézségekbe ütközött, amikor az ellátást kellett megoldania, és a közlekedési helyzetet - amely kezdetben siralmas volt - komolyan megnehezítette a fagyos hőmérséklet és az állandó havazás. A húsz fok alá süllyedő hőmérséklet, a beindulni nem akaró dízel teherautók, a nem megfelelő ruházat és az ezzel járó fagyási sérülések, a nem megfelelő szállás, valamint a hó folyamatos lapátolásától lyukas gyapjúkesztyűk csak egy részét képezték annak a nyomorúságnak, amelyet a rosszul felkészült Sajer számára az orosz tél jelentett. Elmesélte, milyen hatással volt rá az első halott - egy szovjet katona - az első keleti útja során. Az irónia nem maradt el Sajer emlékiratírója számára - sok-sok halottat látott még. A katonák sokat szenvedtek a hidegtől, és megfagyásuk e rész egyik fő témája. Az orosz hideg végig tematikus elem maradt a könyvben, tekintve, hogy Sajer még három telet élt át a háború vége előtt, de az őrjítő hideg kezdetben állandó refrén. Nekem úgy tűnik, hogy a hideg azért kerül korán a középpontba, mert ez volt Sajer első igazi ellensége, és nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen vele - később a harc, a halál, a betegség, a kimerültség és az éhség a büntető hideggel arányos mértékben ellenséggé válik. Itt azonban egyik oldal a másik után arról szól, hogy milyen például egy éjféli őrség harmincöt fok alatti körülmények között.
Sztálingrád felé Sajerék Bialisztokból Minszkbe, onnan Kijevbe, végül Harkivba utaztak. Néhány tűzharcot túlélve Sajer elérte a keleti frontot, hogy a harcoló egységeket feltöltse, csakhogy megtudja, hogy a Paulus tábornagy által irányított hatodik német hadsereget Sztálingrádnál bekerítették és elfogták. Mintha előrevetítené, hogy mi fog következni, Sajer előrevetítette a várható brutalitást, amelyre azonnal számíthat egy Sztálingrádban csapdába esett katona kétségbeesett üzenetének szavaival, amelyet egy német tiszt olvas fel az összegyűlt férfiaknak a német bátorság bizonyítékaként; így szól:
Mi vagyunk az utolsó hét túlélő ezen a helyen. Négyen közülünk megsebesültek. Négy napja a traktorgyár roncsai közé sáncoltuk magunkat. Négy napja nem kaptunk élelmet. Most nyitottam ki az utolsó tárat az automata táramból. Tíz perc múlva a bolsevikok elözönlenek minket. Mondja meg apámnak, hogy megtettem a kötelességemet, és hogy tudom, hogyan kell meghalni. Éljen Németország! Heil Hitler!
Sajer elmesélte a harcok borzalmait, amelyek a Wehrmacht sztálingrádi vereségét és a Don mellől való első visszavonulást követték. Sztálingrád után Sajer bevezet egy témát, amely a könyv előrehaladtával és a német kilátások romlásával egyre nagyobb szerepet kap: nevezetesen a defetizmust. Ahogy a háború kezdett Németország ellen fordulni, és elrendelték a lassú visszavonulást nyugat felé, Sajer megállapítja, hogy a német katonák hozzáállásában hogyan következett be változás a szilárd hazafiságtól a túlélési szándék felé, ideológiáktól és vezetőktől függetlenül. Megjegyzi, hogy Sztálingrád után "az idősebb férfiak általában véve defetisták voltak, míg a fiatalabbak eltökéltek abban, hogy felszabadítsák bajtársaikat", valószínűleg azért, mert a fiatalabb katonák még nem voltak tanúi a háború borzalmainak.
Van itt egy irónia, amely Sajer megfigyelésén túl is érvényesül; a fiatalok szinte mindig ösztönösen hősiesebbek, mint az öregek - és az öregek sokkal szívósabban ragaszkodnak az élethez, mint a fiatalok. Sajer nagyon fiatalon, a háború elején példát mutatott a vereségellenességre, ami abban nyilvánult meg, hogy egy idősebb katonára haragudott, amiért az megkönnyebbült a sztálingrádi kapituláció miatt, bár a hozzáállása később megváltozott, amikor ő és bajtársai harcedzett és harctól megrázott veteránokká váltak. Számomra nem meglepő, hogy egy idősebb német katona megkönnyebbülést fejezett ki a kilátás miatt, hogy nem kell felmenteni Sztálingrádot az épületek közötti harcokkal - de ez mégis gyávaság, vagyis jobb, ha félmillió katona megsemmisül, mintha én nézek szembe a halállal, hogy segítsek nekik. Később a háború megzabolázta lelkesedését; Sajer azt mondta, hogy ő és bajtársai a második dnyeperi fronton a túlerőben lévő orosz hadsereg ellen harcolva azt mondták, hogy "már nem Hitlerért, nem a nemzetiszocializmusért, nem a Harmadik Birodalomért harcoltak. ... Egyszerű félelemből harcoltunk ... olyan okokból, amelyek talán szégyenletesek, de végső soron erősebbek minden doktrínánál".
Ezen az első visszavonuláson Sajer első igazi barátját a hadseregben, Ernst Neubachot szovjet légitámadásban megölte egy Sajer által vezetett, súlyosan sebesült emberekkel teli teherautó. Ha az első holttest, amelynek Sajer szemtanúja volt, szinte beteges kíváncsisággal és csodálkozással döbbentette meg, ez a halál, bár messze nem az utolsó, megtörte. Az első visszavonulás és Neubach halála során bepillantást nyerhetünk a szovjet légi fölénybe és a pusztításba, amelyet a német utánpótlási vonalakon végzett. A könyv borzalmához hozzátartozik, hogy a férfiak rettegve néztek az égre, mert a szovjet repülők néhányuk számára mindig a halált jelentették. A Luftwaffe, bár szinte mindig fölényben volt a szovjet légierővel szemben, amikor az rendelkezésre állt, tízszeres túlerőben volt, mire Sajer és honfitársai megkezdték a visszavonulást Sztálingrád környékéről. A háború későbbi szakaszában a német gépek százszoros túlerőben voltak, és a repülőgépek zúgása az égen mindig a fentről érkező halált jelentette. Neubach halála, amely Sajer karjaiban következett be, szörnyű volt. Nem volt hajlandó beletörődni barátja halálába, és férfias bátorsággal megállította a konvojt, hogy követelje, valaki kezelje halálosan megsebesült barátját. A konvoj emberei, akiknek jó időt kellett futniuk, hogy egyszerűen csak túléljenek, hitetlenkedve fogadták, hogy még egy haldokló német ennyi sebesült és haldokló ember között (akik minden gondoskodás nélkül szenvedtek) megállítja az előrehaladásukat. Az egész epizód a személyes gyötrelem és a nagy szenvedés iránti általános érzéketlenség brutális szembeállítása volt. Végül Sajer akarata győzött; követeléseit teljesítették, és Neubach holttestét egy sekély sírba "temették", miközben Sajer döbbent hitetlenséggel nézte. Az aknavetők és gránátok, a hideg és az éhség közepette is, Sajer számára a háború egy barát halála által vált valósággá a karjaiban. Az emlékirat előrehaladása Sajer és társai számára egyik pusztító csapás a másik után következik. Maga a beszámoló az emberi szenvedés hihetetlen határairól tanúskodik, és arról a képességről, hogy a valóban borzalmas körülmények között is képesek vagyunk valamilyen okot találni arra - tényleg bármilyen okot -, hogy egyik lábunkat a másik elé tegyük.
Az 1942 késő őszén és a tél elején megtett út önmagában is jól mutatja, hogy egy Oroszország méretű ország lerohanása és megszállása milyen logisztikai rémálommal járt. Varsó és a Volga partján fekvő Sztálingrád között több mint 1500 mérföld a távolság - és ezt a távolságot 1940-es évekbeli dízel teherautókkal tették meg gyakorlatilag nem létező szovjet utakon, az Artikus körüli hidegben. Sajer őszintén vallja, hogy nem volt felkészülve azokra a nélkülözésekre, amelyeket a háború már ekkor rászakított; azt írja: "Emlékszem, hogy két zokogás között felsírtam: Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy katona legyek". A logisztikai problémák mérhetetlensége, amelyekkel csak Sajer leírása arról a kis szerepről, amelyet a csapatok ellátásában játszott a távoli szovjet front mentén, mikrokozmoszát adja annak, hogy a kezdeti sikerek után is miért volt mindig olyan bizonytalan Németország veresége a Szovjetunióval szemben, még a kezdeti sikerek után is. Oroszország puszta és kíméletlen kiterjedésének témája újra és újra végigvonul a könyvben.
Egysége jelentős nehézségekbe ütközött, amikor az ellátást kellett megoldania, és a közlekedési helyzetet - amely kezdetben siralmas volt - komolyan megnehezítette a fagyos hőmérséklet és az állandó havazás. A húsz fok alá süllyedő hőmérséklet, a beindulni nem akaró dízel teherautók, a nem megfelelő ruházat és az ezzel járó fagyási sérülések, a nem megfelelő szállás, valamint a hó folyamatos lapátolásától lyukas gyapjúkesztyűk csak egy részét képezték annak a nyomorúságnak, amelyet a rosszul felkészült Sajer számára az orosz tél jelentett. Elmesélte, milyen hatással volt rá az első halott - egy szovjet katona - az első keleti útja során. Az irónia nem maradt el Sajer emlékiratírója számára - sok-sok halottat látott még. A katonák sokat szenvedtek a hidegtől, és megfagyásuk e rész egyik fő témája. Az orosz hideg végig tematikus elem maradt a könyvben, tekintve, hogy Sajer még három telet élt át a háború vége előtt, de az őrjítő hideg kezdetben állandó refrén. Nekem úgy tűnik, hogy a hideg azért kerül korán a középpontba, mert ez volt Sajer első igazi ellensége, és nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen vele - később a harc, a halál, a betegség, a kimerültség és az éhség a büntető hideggel arányos mértékben ellenséggé válik. Itt azonban egyik oldal a másik után arról szól, hogy milyen például egy éjféli őrség harmincöt fok alatti körülmények között.
Sztálingrád felé Sajerék Bialisztokból Minszkbe, onnan Kijevbe, végül Harkivba utaztak. Néhány tűzharcot túlélve Sajer elérte a keleti frontot, hogy a harcoló egységeket feltöltse, csakhogy megtudja, hogy a Paulus tábornagy által irányított hatodik német hadsereget Sztálingrádnál bekerítették és elfogták. Mintha előrevetítené, hogy mi fog következni, Sajer előrevetítette a várható brutalitást, amelyre azonnal számíthat egy Sztálingrádban csapdába esett katona kétségbeesett üzenetének szavaival, amelyet egy német tiszt olvas fel az összegyűlt férfiaknak a német bátorság bizonyítékaként; így szól:
Mi vagyunk az utolsó hét túlélő ezen a helyen. Négyen közülünk megsebesültek. Négy napja a traktorgyár roncsai közé sáncoltuk magunkat. Négy napja nem kaptunk élelmet. Most nyitottam ki az utolsó tárat az automata táramból. Tíz perc múlva a bolsevikok elözönlenek minket. Mondja meg apámnak, hogy megtettem a kötelességemet, és hogy tudom, hogyan kell meghalni. Éljen Németország! Heil Hitler!
Sajer elmesélte a harcok borzalmait, amelyek a Wehrmacht sztálingrádi vereségét és a Don mellől való első visszavonulást követték. Sztálingrád után Sajer bevezet egy témát, amely a könyv előrehaladtával és a német kilátások romlásával egyre nagyobb szerepet kap: nevezetesen a defetizmust. Ahogy a háború kezdett Németország ellen fordulni, és elrendelték a lassú visszavonulást nyugat felé, Sajer megállapítja, hogy a német katonák hozzáállásában hogyan következett be változás a szilárd hazafiságtól a túlélési szándék felé, ideológiáktól és vezetőktől függetlenül. Megjegyzi, hogy Sztálingrád után "az idősebb férfiak általában véve defetisták voltak, míg a fiatalabbak eltökéltek abban, hogy felszabadítsák bajtársaikat", valószínűleg azért, mert a fiatalabb katonák még nem voltak tanúi a háború borzalmainak.
Van itt egy irónia, amely Sajer megfigyelésén túl is érvényesül; a fiatalok szinte mindig ösztönösen hősiesebbek, mint az öregek - és az öregek sokkal szívósabban ragaszkodnak az élethez, mint a fiatalok. Sajer nagyon fiatalon, a háború elején példát mutatott a vereségellenességre, ami abban nyilvánult meg, hogy egy idősebb katonára haragudott, amiért az megkönnyebbült a sztálingrádi kapituláció miatt, bár a hozzáállása később megváltozott, amikor ő és bajtársai harcedzett és harctól megrázott veteránokká váltak. Számomra nem meglepő, hogy egy idősebb német katona megkönnyebbülést fejezett ki a kilátás miatt, hogy nem kell felmenteni Sztálingrádot az épületek közötti harcokkal - de ez mégis gyávaság, vagyis jobb, ha félmillió katona megsemmisül, mintha én nézek szembe a halállal, hogy segítsek nekik. Később a háború megzabolázta lelkesedését; Sajer azt mondta, hogy ő és bajtársai a második dnyeperi fronton a túlerőben lévő orosz hadsereg ellen harcolva azt mondták, hogy "már nem Hitlerért, nem a nemzetiszocializmusért, nem a Harmadik Birodalomért harcoltak. ... Egyszerű félelemből harcoltunk ... olyan okokból, amelyek talán szégyenletesek, de végső soron erősebbek minden doktrínánál".
Ezen az első visszavonuláson Sajer első igazi barátját a hadseregben, Ernst Neubachot szovjet légitámadásban megölte egy Sajer által vezetett, súlyosan sebesült emberekkel teli teherautó. Ha az első holttest, amelynek Sajer szemtanúja volt, szinte beteges kíváncsisággal és csodálkozással döbbentette meg, ez a halál, bár messze nem az utolsó, megtörte. Az első visszavonulás és Neubach halála során bepillantást nyerhetünk a szovjet légi fölénybe és a pusztításba, amelyet a német utánpótlási vonalakon végzett. A könyv borzalmához hozzátartozik, hogy a férfiak rettegve néztek az égre, mert a szovjet repülők néhányuk számára mindig a halált jelentették. A Luftwaffe, bár szinte mindig fölényben volt a szovjet légierővel szemben, amikor az rendelkezésre állt, tízszeres túlerőben volt, mire Sajer és honfitársai megkezdték a visszavonulást Sztálingrád környékéről. A háború későbbi szakaszában a német gépek százszoros túlerőben voltak, és a repülőgépek zúgása az égen mindig a fentről érkező halált jelentette. Neubach halála, amely Sajer karjaiban következett be, szörnyű volt. Nem volt hajlandó beletörődni barátja halálába, és férfias bátorsággal megállította a konvojt, hogy követelje, valaki kezelje halálosan megsebesült barátját. A konvoj emberei, akiknek jó időt kellett futniuk, hogy egyszerűen csak túléljenek, hitetlenkedve fogadták, hogy még egy haldokló német ennyi sebesült és haldokló ember között (akik minden gondoskodás nélkül szenvedtek) megállítja az előrehaladásukat. Az egész epizód a személyes gyötrelem és a nagy szenvedés iránti általános érzéketlenség brutális szembeállítása volt. Végül Sajer akarata győzött; követeléseit teljesítették, és Neubach holttestét egy sekély sírba "temették", miközben Sajer döbbent hitetlenséggel nézte. Az aknavetők és gránátok, a hideg és az éhség közepette is, Sajer számára a háború egy barát halála által vált valósággá a karjaiban. Az emlékirat előrehaladása Sajer és társai számára egyik pusztító csapás a másik után következik. Maga a beszámoló az emberi szenvedés hihetetlen határairól tanúskodik, és arról a képességről, hogy a valóban borzalmas körülmények között is képesek vagyunk valamilyen okot találni arra - tényleg bármilyen okot -, hogy egyik lábunkat a másik elé tegyük.
