A felfogásuk ugyanaz volt az 1904-ben is, és legyőzték az oroszokat. Ugyanezzel a mentalitással vágtak bele 1941 végén a malájföldi hadjáratba is, és arattak óriási győzelmet a britek fölött. Ők is azért indították a háborúikat, hogy hogy győzzenek, nem pedig azért, hogy meghaljanak bennük.
A busidó lényege valóban a halálban gyökeredzik, de ez alapvetően világnézet, életfelfogás, ami lényegében szemernyit sem befolyásolja a katonai gyakorlatot, tehát legfeljebb szóvirágok szintjén jelenik meg a doktrinális, a stratégiai és a taktikai előkészületekben, illetve a tervek szerint haladó hadműveletekben.
A busidó alapgondolata arra a megállapításra épül, hogy az egyén életének egyetlen bizonyossága saját halálának bizonytalansága. Egyszer mind meghalunk, de hogy mikor, hol és hogyan, azt nem tudhatjuk. Ez a tény fokozottan jelen van a katonák, harcosok (busik) életében, és mivel Japánban a Tokugavák hatalomra jutásáig sok száz éven keresztül gyakorlatilag folyamatos háború dúlt, ezért az (erőszakos) halál ténye mélyen beleivódott a japán kultúrába. Ez azokon a területeken is megjelenik, ahol az ember nem is gondolná, például a végletekig kidolgozott teaszertartásban, a bámulatosan kifinomult képzőművészeti alkotásokban, a verseik könnyedségében, a művészien megkomponált díszkertjeikben. A bármelyik pillanatban bekövetkező halál ugyanis egyetlen kiutat kínál az embernek, nevezetesen azt, hogy a maga teljességében élje meg az adott pillanatot és minden cselekedetében törekedjen a tökéletesre. Ha így éli az életét, akkor annak egyetlen pillanatát sem fecsérli el és amikor eljön a halál, megbánás nélkül, tiszta szívvel nézhet szembe vele. A szamurájok esetében a hadviselés gyakorlatában ez azt jelentette, hogy bátran mentek a csatába és bármikor készen álltak az önfeláldozásra. Ugyanakkor a daimjó védelmében, ha kellett, visszavonultak, sőt, akár elbújtak, elmenekültek az ellenség elől. Noha bármikor készen álltak a halálra, azt csak akkor választották, ha azt remélhették tőle, hogy az az adott "Ügy" (a daimjó, a Tennó, Nippon, a csata) szempontjából több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz, illetve abban az esetben, ha az "Ügy" már elveszett és ők felelősek voltak (vagy annak érezték magukat) a bukásában.
Amikor megfordult a háború menete és a japánok rájöttek, hogy menthetetlenül a szerszám rosszabbik végére kerültek, akkor kétségbeesésükben és szégyenükben inkább üvöltve nekirohantak a géppuskáknak, semhogy megadják magukat és fogságba kerüljenek. Ezeket az öngyilkos akciókat általában a harcképességük végére jutott, sokszor az éhezéstől félőrült, utánpótlási vonalaiktól elvágott egységek követték el, amelyeknek már a front mögötti gerillaharcra sem maradtak erőforrásaik. Ugyanakkor ahol lehetett, továbbra is beleadták a maximumot és nagy árat fizettettek a "dicső halálért" pl. Iwo Jima-n. Nem a mindhalálig harcoló szamurájszellem ítélte eleve vereségre őket, hanem az, hogy egy náluk sokkal nagyobb és sokkal erősebb hatalommal húztak ujjat.
oland2.jpg
a stug nem páncélvadász, hanem rohamlöveg, az eredeti feladata az hogy a gyalogságot meg bunkereket lövöldözze.
