A Honvédség haditechnikájáról és felépítéséről folydogáló szerteágazó vita egyik nagy fogyatékossága, hogy többnyire úgy szól eszközökről és struktúrákról, azok realitásairól és hatékonyságáról, hogy alig kerül szóba a lényeg, azaz hogy tulajdonképpen minek is nekünk Honvédség? Konkrétabban: Milyen ellenség ellen, milyen hadszíntérre, milyen háborúra kellene készülnünk? Ennek tisztázása nélkül a sokféle elképzelések közül egyiknek sincs alapja.
1. VILÁGHÁBORÚ
A magyar fegyveres erőket 1914 előtt tudatosan készítették elő a Nagy Háború megvívására. Annak elvesztése után nyilvánvaló volt, hogy a megcsonkított, ám revízióra készülő országnak ellenséges szomszédokkal körülvéve, egy még pusztítóbb háborúra kell felkészülnie, és ennek tudatában indult meg és pörgött föl a magyar haderőfejlesztés. A második világháború után, a VSZ keretein belül hazánk ismét, immáron harmadszor is megkezdte a felkészülést a harmadik, az első kettőnél is gyilkosabb világháborúra. Magyarországon tehát a haderőfejlesztés száz éven keresztül egyet jelentett a világháborúra való felkészüléssel. A világháborúk totális természetből és geopolitikai helyzetünkből adódóan azonban ez a felkészülés soha nem lehetett elégséges. Hiába az évekig tartó sorkötelezettség, a tömeghadsereg, a saját hadiipar, a fegyverek felhalmozása, a gazdaságot is deformáló katonai kiadások nagysága, még az ilyen hatalmas ráfordítással kiépített haderők is rőzselángként lobbannak el a totális háborúk pokoltüzében. Sokaknál azonban még ma is élénken él a világháborús mentalitás (a sorkatonai szolgálat, a széles skálájú hadiipar és a teljes vertikumú, magas minőségű és nagy mennyiségű technika szorgalmazása). Az is tény, hogy a haderőfejlesztés alapjait több területen még ma is a világháborúra tervezett Néphadsereg maradványai jelentik. Évtizedek múlva elképzelhető, hogy Magyarország egy nagy, kelet-nyugati háború frontvonalában találja majd magát, de ennek esélye jelenleg minimális, és tetszik vagy sem, erre egyszerűen nem is tudnánk, nem is lehet felkészülni. Szerencsére úgy tűnik, hogy a XXI. századra túljutottunk a világháborúk korán, és az elkövetkezendő évtizedekben a lehetséges fegyveres konfliktusok közül legkevésbé erre kell számítania a Honvédségnek.
2. HÁBORÚ a szomszédokkal
Az utolsó, államok közötti konvencionális háborúk Európában a Balkán-háborúk voltak, több, mint 100 évvel ezelőtt. Ma már a világ többi részén sem jellemzőek a klasszikus, országok között, konvencionális háborúk. Elgondolkodtató, hogy térségünkben még a legpuskaporosabb időkben sem került rá sor, a térség államai között vívott háborúk még a világháborúkon belül is csak lábjegyzetet jelentettek. (A magyar-szlovák háború nagyon szűk korlátok között maradt, a magyar-román ki sem tört, majd később is csak a nagy, szovjet-német hadműveletek részeként került rá sor.) Ennek is csekély tehát az esélye, talán még kisebb is, mint a világháborúé, mivel sem Magyarország, sem a térség többi állama nincs növekedési pályán, a lakosságszám mindenütt csökken, a globális folyamatokban egyre jelentéktelenebbek vagyunk, egyre inkább egymásra utalva, akár a keleti, akár a nyugati nyomásgyakorlással szemben. Ráadásul katonailag szövetségesek is vagyunk, biztonságpolitikai érdekeink több ponton azonosak (Migráció!), szóval nagyon úgy tűnik, hogy a szomszédoktól fenyegető veszély inkább a fejekben él, mint a valóságban. Mégis, egy ilyen háborúra fel kell készülnünk, mert lehet még rosszabb a viszony és akkor a veszély közvetlenül itt, szó szerint a kertek alatt lesz. A felkészülés szempontjából két szomszédunk releváns: Románia és Szlovákia. Potenciálisan előbbi jelentheti a legnagyobb veszélyt, utóbbival pedig leghosszabb a közös határszakaszunk és ebben a két országban él a határon túli magyarok 80 százaléka. Konfliktusaink is velük a legsűrűbbek. Ugyanakkor ezek az országok mégiscsak a szövetségeseink, és talán szerencsésebb ebből a szempontból törekedni arra, hogy a Honvédséget a román és a szlovák haderő viszonylatában pozicionáljuk. Országaink jellemzői alapján logikusan arra kellene törekednünk, hogy a magyar haderő harcértéke a szlovákénak megközelítőleg a kétszerese, a románénak pedig nagyjából a fele legyen. Utóbbival szemben a mennyiségi mutatók helyett érdemesebb minőségi fölényre törekedni. (Jó vonatkozási pont lehet a cseh haderő is, amellyel szemben az 1:1 arány tűnik kívánatosnak.) Ez a fajta arányosságon alapuló megközelítés nem indítana fegyverkezési versenyt, miközben elegendő erőt képezne egy esetleges háborúra is. Ugyanakkor, minőségi követelményei (és várható költségvonzatai) alapján a NATO elvárásainak is eleget tenne. Ezzel el is érkeztünk a következő lehetőséghez:
3. EXPEDÍCIÓS feladatok
Akár a NATO kötelékében, akár az ENSZ felkérésére, de időről időre újabb lehetőség nyílik külföldi szerepvállalásra. Ez bizonyos helyzetekben szerződésben vállalt kötelességünk is lehet, egyben a legjobb alkalom arra, hogy katonáink valós és értékes harctéri tapasztalatokat szerezzenek. Fontos, hogy a Honvédségnek legyenek olyan alakulatai, akik tényleges harci tapasztalatokkal rendelkeznek, nemzetközileg is elismertek és méltók a különleges / elit jelzőre. (Erre a feladatra a Bercsényi KMZ (illetve a Bertalan Árpád Dandár) tökéletesen megfelel.)
4. Aszimmetrikus háború
A világháborús mentalitás és a szomszédokkal szembeni esélylatolgatás mellett erről esik a legkevesebb szó, pedig ennek veszélye a legnagyobb. Szerencsére jelenleg ez sem valószínű, de reálisan nézve erre van a legnagyobb esély, hiszen ilyen háborúk sora perzselte föl az egykori Jugoszlávia területét, ilyen háború izzik Kelet-Ukrajnában és ilyen háború dúl Afganisztánban, Irakban, Szíriában és Líbiában is. Tetszik vagy sem, a modern háborúk többsége alapvetően lassú tűzön fortyogó, évekig húzódó, zavaros, tragikus, aszimmetrikus konfliktus. A magyar hadtörténetben is jelen vannak ezek a piszkos háborúk és tanulságaik máig érvényesek.
(Néhány példa: A magyar-szlovák konfliktus 1939 márciusában abszolút korlátozott volt, időben, intenzitásban visszafogott, ellenben a hadüzenetig soha el nem jutó, 1944-ben kibontakozó partizánháborúban ezres nagyságrendben gyilkolták le a Felvidék német és magyar lakosságát és a térségbe visszavonuló magyar honvédeket. Jugoszláviában az 1941-es bevonulás harcainak mértéke és jelentősége eltörpült a rögtön utána kibontakozó partizánmozgalom méreteihez képest. A bácskai vérengzés, majd a frontot követő magyarok elleni irtóháború eseményei mellett maguk a konvencionális háborús események szinte lényegtelennek tűnnek. A délszláv háború eszkalálódásával reálissá vált a veszély, hogy a harcok kiterjednek Magyarországra is. De az sem konvencionális háború lehetőségeként fenyegetett, sokkal inkább beszivárgó szabadcsapatok és rablóbandák rémképe kísértett a déli határok mentén.)
Miközben a térségre jellemző hagyományos etnikai feszültségek csak lassan csökkennek, rohamosan nő a cigányság száma és az integrálatlanságukból eredő probléma súlya. A 2004-es szlovákiai lázadás emléke nem sok jóval biztat, és ha a népesedési folyamatok nem változnak, akkor nincs már messze az idő, hogy az egyes területeken abszolút többségbe kerülő cigányság kikiáltsa a maga államát. A folyamat forgatókönyve ismerős lehet Koszovóból, konvencionális háború aligha lesz, kölcsönös atrocitások, etnikai tisztogatások annál inkább. A migráció abszolút nem konvencionális háború, ugyanakkor arcátlan hódítás, hiszen zömében erős, egészséges, fiatal férfiak erőszakos benyomulásáról van szó. Gazdasági válság, tudatos destabilizáció, háttérből szított szeparatizmus, uszító médiapropaganda, tömeges migráció - ma így indul az országok megtörése, nem hadüzenetekkel és hadseregekkel!
Ismétlem, jelenleg ezek sem reális veszélyek, de a jövő lehetséges honvédelmi kihívásai közül ezek a legvalószínűbbek, ezt támasztják alá a történelmi tapasztalatok éppúgy, mint a jelen háborúinak jellege és a társadalmi folyamatok iránya. Tehát amellett, hogy szükségünk van egy konvencionális, reguláris, profi haderőre, ami arányban áll szomszédaink (szövetségeseink) haderőivel, megfelel a NATO elvárásainak és alkalmas expedíciós célokra is, erre is készülnünk kell.
Szerencsére ehhez a felkészüléshez nem kell sok! Csak a meglévő technikát kellene megőrizni, letárolni, illetve a szervezendő területvédelemnek kiadni. A lecserélésre váró néhány tucat tankot, elavult páncélost, löveget merő lelkesedésből harcképes állapotban lehetne tartani, nem beszélve néhány tízezernyi lőfegyverről. Ha egy újabb balkáni partszakadás nyomán kevésnek bizonyul a határvédelem és százezrével lépik át déli határainkat különféle illegális siserahadak, akkor településeink megvédéséhez nem légvédelmi rendszerekre és Leopardokra lesz szükség, csupán helyismerettel rendelkező, könnyűfegyverzetű területvédelmi egységekre. A szülőföld védelmére mindig a helyi erők a legalkalmasabbak, állandó jelenlétük, helyismeretük és motiváltságuk akár harmadosztályú fegyverzettel is hatékonyabb lehet, mint a hivatásos, profi hadsereg nagy harcértékű, de korlátozottan bevethető erőforrásai. Az ISIS gerillái ellen sem a reguláris haderők, hanem a könnyűfegyverzetű kurd csapatok érték el a legjobb eredményeket. A Lyukóvölgy fölött nem sokat ér egy Gripen, de még a legegyszerűbb T-72-es is overkill lehet, ha van, aki beröffentse. És jobb, ha az állam szervezi meg ezeket a területvédelmi erőket és nem várjuk meg, hogy a bajban maguktól szerveződjenek meg véres tragédiák nyomán a kontrollálatlan, megbízhatatlan, kétes értékű szabadcsapatok és halálbrigádok.
Míg a 2. és 3. lehetőségekre történő felkészülés, ha kimondatlanul is, de elfogadott, valós törekvés, addig a legutoljára vázolt eshetőségekre nincs igazán kialakult forgatókönyv, pedig éppen ez az a problémakör, ami kijelölheti a kivonásra szánt, másodvonalas haditechnika (aktuálisan a T-72) helyét.
Tisztán gazdaságossági szempont alapján dől el, hogy kiképzéshez vagy az ellenerőnek megtartjuk-e.
)
