El lehet tévedni, lehet rosszul lépni, van olyan hirtelen vihar, vagy lavina, amire nem lehet számítani. De felkészületlenül nekivágni, na arra az én szememben nincs bocsánat. Aztán még mások életét teszik kockára. Meg vissza is lehet ám fordulni.
Ja, ugye, azt sem tanítják az iskolában, h ha az übercuki medvebocsot megsimogatod meg szelfikézel vele, az anyja jön és lebasz egy irtó nagy pofont. (Szlovákoknál minden évben belehal valaki a próbálkozásba.)
Na igen, a téli túráknak van egyfajta varázsuk. Egy hegyi (vagy dombsági) túrát sem cserélnék el horvát tengerparti fókatelepre. Szlovák paradicsom megvolt?
Mellesleg, igen, van olyan, hogy a természet így oszt neked lapot, az benne van a pakliban. Minél távolabbi, és minél magasabb helyre mész annál inkább. Bár a Tátrában is volt olyan, hogy az este leesett hóban úgy jöttünk le a gerincről, hogy közben fostunk, hogy mikor indul meg alattunk, vagy hirtelen jött nyári viharban lógsz a falon és imádkozol, hogy a lejjebb engedett cuccodat csapja meg a villám és ne téged. De olyan is volt, hogy terveztük az utat, á menjünk inkább a Cseh-tavira, a Nagy Békáson már voltunk többször. Ülünk a csúcson, csúcs csoki, stb, majd jól megbeszéltük, hogy milyen jó, hogy nem a Nagy Békásra mentünk, mert annak az az oldala épp most jött le a völgybe. Szóval ilyen van, ez ilyen játék. De ha megtolod a saját hülyeségeddel akkor nagy a sansz, hogy keményen megfizetteti veled természet ősanyánk. Mindenki tud hülyeséget csinálni, mi is csináltunk anno. De akkor ne a többieket okold, meg a természetet.
Pl. nekem van egy fair megállapodásom a cápákkal. Én nem megyek be a tengerbe, ők nem jönnek ki a szárazra. Eddig teljesen bevált. Mindketten tiszteletben tartjuk a másik élőhelyét.