Hogyan fosztotta ki a Brit Birodalom Indiát 45 billió dollár értékben....
A "fehér ember terhe", India kifosztása....
Nagy-Britanniában gyakran mondják, hogy India gyarmatosítása, bármennyire is szörnyű volt, magának a Brit Birodalomnak nem sok gazdasági hasznot hozott. Mindenesetre maga India igazgatása is költséget jelentett Nagy-Britanniának. Így az, hogy a birodalom ilyen sokáig fennmaradt, a történelem szerint a brit jóindulat gesztusa volt. A neves közgazdász, Utsa Patnaik új tanulmánya, amelyet a Columbia University Press nemrég jelentetett meg, megsemmisítő csapást mér erre a narratívára. Patnaik közel két évszázad részletes adó- és kereskedelmi adataira támaszkodva úgy becsüli, hogy Nagy-Britannia 1765 és 1938 között összesen mintegy 45 billió dollárt vont ki Indiából. Ez elképesztő összeg. Összehasonlításképpen: A 45 billió dollár 17-szerese az Egyesült Királyság mai éves bruttó hazai össztermékének (GDP).
Hogyan történhetett ez?
Ez a kereskedelmi rendszeren keresztül történt. A gyarmati időszakot megelőzően Nagy-Britannia olyan árukat vásárolt az indiai termelőktől, mint a textil és a rizs, és a szokásos módon, többnyire ezüsttel fizetett értük, mint bármely más országban. Valami azonban 1765-ben megváltozott, nem sokkal azután, hogy a hírhedt Kelet-indiai Társaság (The East India Company, röviden EIC) átvette az ellenőrzést a szubkontinens felett, és ezzel együtt a teljes indiai kereskedelem monopóliumát.
A Kelet-indiai Társaság elkezdett adókat szedni Indiában, majd ugyanezen bevételek egy részét (körülbelül egyharmadát) ügyesen arra használta fel, hogy finanszírozza az indiai áruk brit felhasználásra történő megvásárlását célzó üzleteket. Más szóval, ahelyett, hogy saját zsebükből fizettek volna az indiai árukért, a brit kereskedők ingyen vásárolták meg azokat, "megvásárolva" a parasztoktól és a szövőktől ugyanazért a pénzért, amit éppen tőlük vettek el.
Ez nyílt csalás volt - nagyszabású lopás.
A legtöbb indiai azonban nem tudta, hogy mi folyik itt, mert nem az az ügynök szedte be az adót, aki megjelent, hogy megvásárolja az áruikat. A lopott áruk egy részét Nagy-Britanniában fogyasztották el, a többit pedig más országokba reexportálták.
A reexportrendszer lehetővé tette Nagy-Britannia számára az Európából érkező import finanszírozását is, amely számos stratégiailag fontos nyersanyagot, például vasat, kátrányt és fát tartalmazott, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a brit iparosodáshoz. Az ipari forradalom sok tekintetben közvetlenül India szisztematikus kifosztásától függött.
Ráadásul a britek az általuk ellopott árukat sokkal drágábban tudták eladni más országoknak, mint amennyiért eredetileg "megvették" őket, és nemcsak az áruk eredeti értékének 100%-át kapták meg, hanem még egy felárat is. Miután 1858-ban Brit India uralkodott (a brit gyarmati uralom korszakát Dél-Ázsiában a történészek általában Brit Raj néven emlegetik), a gyarmatosítók egy újabb különleges kiskaput vezettek be az adózás és a kereskedelem terén.
A Kelet-indiai Társaság monopóliumának felbomlása után az indiai gyártók közvetlenül exportálhatták áruikat más országokba. Nagy-Britannia azonban gondoskodott arról, hogy az ezekért az árukért történő kifizetések Londonban történjenek.
A hindusztáni brit gyarmatok térképe
Hogyan működött ez?
Lényegében bárki, aki Indiából akart árut vásárolni, ezt csak speciális tanácsi bankjegyekkel tehette meg, egy olyan egyedi papírpénzzel, amelyet csak a brit korona adott ki. És ezeket a számlákat csak úgy lehetett megszerezni, ha Londonban aranyért vagy ezüstért megvásárolták őket. Vagyis a kereskedők aranyban fizetnek Londonban a speciális papírért, majd már ezzel a papírral fizetnek az indiai gyártóknak. Amikor az indiaiak a helyi gyarmati hivatalban beváltották a számláikat, rúpiákban "fizettek" nekik az adóbevételekből - a tőlük éppen beszedett pénzből. Tehát, még egyszer mondom, de facto egyáltalán nem fizettek nekik (az indiaiaknak), egyszerűen csak becsapták őket.
Eközben London megkapta az összes aranyat és ezüstöt, amelynek közvetlenül az indiaiakhoz kellett volna kerülnie az exportért cserébe. Ez a korrupt rendszer azt jelentette, hogy még akkor is, amikor India lenyűgöző kereskedelmi többlettel rendelkezett a világ többi részével szemben (ez a többlet a 20. század elején három évtizeden át tartott), a nemzeti számlák alapján deficitesnek mutatkozott, mivel az indiai exportból származó reáljövedelmet teljes egészében Nagy-Britannia sajátította ki.
Egyesek erre a fiktív "hiányra" mutatnak rá, mint bizonyíték arra, hogy India eladósodott Nagy-Britanniának. A valóság azonban éppen az ellenkezője: Nagy-Britannia volt az, amely hatalmas mennyiségű bevételt foglalt el, amely jogosan az indiai termelőket illette volna meg. India volt az aranytojást tojó liba. Eközben ez a "hiány" azt jelentette, hogy Indiának nem volt más választása, minthogy ugyanattól a britektől vegyen fel kölcsönt importja finanszírozására.
Így India teljes lakossága arra kényszerült, hogy teljesen felesleges adósságot fizessen gyarmati urainak, ami tovább erősítette a brit ellenőrzést. Nagy-Britannia viszont az összes csalásból származó szuperprofitot a birodalmi erőszak motorjainak működtetésére használta fel - ezekből finanszírozták Kína 1840-es évekbeli lerohanását és az 1857-es indiai lázadás leverését. És mindezt azon felül, amit a brit korona már közvetlenül az indiai adófizetőktől vett el a háborúi kifizetésére. Mint Patnaik rámutat, "az India határain kívüli brit hódító háborúk költségei mindig is részben vagy egészben az indiai bevételeknek tudhatók be".
És ez még nem minden. Nagy-Britannia ezt az Indiából származó adományáramlást arra használta fel, hogy finanszírozza a kapitalizmus terjeszkedését mind Európában, mind a világ más részein, ahol európai telepesek gyarmatai voltak jelen, például Kanadában és Ausztráliában. Így nemcsak Nagy-Britannia iparosodását, hanem a nyugati világ nagy részének iparosodását is elősegítette az a folyamat, amelynek során a gyarmatoktól mindent és mindenkit (ásványkincseket, feldolgozott termékeket, reáljövedelmet stb.) elvettek (értsd: kifosztották).
Patnaik négy jól nyomon követhető gazdasági időszakot határoz meg a gyarmati India történetében 1765 és 1938 között, kiszámítja az egyes időszakok átlagos kitermelési arányát, majd szerény mértékben (5% körül, ami a piaci arány alatt van) összeadja azt az egyes időszakok közepétől napjainkig. Mindezt összeadva azt találja, hogy a teljes összeg (a tőkekiáramlás ezekből a rendszerekből) 44,6 billió dollár.
De szerinte ez a számadat is alulbecsült, mert nem tartalmazza azokat az adósságokat, amelyeket Nagy-Britannia a "Brit Raj" korszakban rótt Indiára. Ez egyszerűen elképzelhetetlenül nagy összeg. De a fosztogatás valódi mértékét a valóságban szinte lehetetlen megbecsülni és kiszámítani. Ha India képes lett volna saját adóbevételeit és devizabevételeit az ország fejlesztésébe fektetni, ahogyan azt például Japán tette, nehéz elképzelni, hogyan alakult volna végül a történelem. Indiának talán sikerült gazdasági nagyhatalommá válnia. És évszázados szegénység és nyomor elkerülhető lett volna.
Mindez kijózanító ellenpontja annak a rózsás narratívának, amelyet egyes befolyásos brit hangok hirdetnek. Niall Ferguson konzervatív történész például azt állította, hogy a brit uralom segítette India "fejlődését". David Cameron pedig miniszterelnökként azt állította, hogy a brit uralom önzetlen segítség volt Indiának. Az ilyen állítások széles körben elterjedtek a közvéleményben: a YouGov 2014-es felmérése szerint a britek 50%-a úgy véli, hogy a gyarmatosítás a gyarmatok javát szolgálta.
A brit uralom 200 éves indiai történelme során az egy főre jutó jövedelem alig nőtt. Valójában a 19. század második felében - a brit beavatkozás csúcspontján - a jövedelem Indiában a felére csökkent. Az indiaiak várható átlagos élettartama 1870 és 1920 között ötödével csökkent. Több tízmillióan haltak éhen a politika által kiváltott éhínségben.
Nagy-Britannia semmiképpen sem fejlesztette Indiát. Éppen ellenkezőleg, ahogy Patnaik munkája világosan mutatja, India volt az, aki Nagy-Britanniát fejlesztette. Mit kellene ma követelnünk Londontól? Bocsánatkérés? Abszolút. Kompenzáció? Talán - bár valószínűleg egész Nagy-Britanniában nincs elég pénz a Patnaik által megjelölt összegek fedezésére. Addig is kezdhetjük a történelem kijavításával.
Fel kell ismernünk, hogy Nagy-Britannia nem a jóindulat, hanem a fosztogatás kedvéért tartotta fenn az ellenőrzést India felett, és hogy a brit ipari növekedés nem a gőzgép és az erős intézmények sui generis (valami egyedi és egyedülálló) eredményeként jött létre, ahogyan azt a tankönyveink állítják, hanem az erőszakon alapult, és más országok és népek kifosztására épült.
(c) Jason Hinkle
