Nincs semmiféle fordulat, mert nem változik semmi.
Először is, az USA fegyverek export változatai nem gagyik, hanem kontrolláltak voltak, illetve még most is azok.
Az USA a fegyverek exportját mindig is mint üzleti és soft power kérdést kezelte.
Ez azt jelentette, hogy nemzetbiztonságilag lényegtelen oldalról az eladott fegyverek elsősorban termékek és csak másodsorban fegyverek, továbbá, mint termékek kiválóak voltak, de természetesen szigorúan csak úgy, hogy megindokolják az üzletileg előnyös (értsd: túlárazott) szervízt.
Viszont a nemzetbiztonságilag lényeges elemek terén a tisztelt vevőnek nem sok önállósága maradt, lásd az AMRAAM rakéták feletti amerikai kontrollt, vagy akár még a NATO-szövetségeseknek is eladott F-16-osok IFF rendszerének blokkolásait. Egy NATO F-16-ossal nem lehet baráti, amerikai gépekre tüzet nyitni.
Ez csak egy példa, mert természetesen egyetlen amerikai gyártású repülőgéppel sem lehet USA IFF kódú gépre tüzet nyitni. Bővebben ajánlom mindenkinek az úgynevezett ASELSAN-ügyet, ahol is a török védelmi-ipari kutatóközpont összes olyan prominens kutatója rövid időn belül meghalt, aki a török gyártású F-16-osok IFF-ejének feltörésén dolgozott.
És természetesen mindig ott van a jó öreg szervíz-kontroll is, mint fegyver az USA kezében.
Szóval semmi új nincs a Nap alatt.
Ami pedig Izraelt jelenti, nos rájuk ez soha nem vonatkozott, mivel ők eleve minden nemzetbiztonságilag kényes alrendszert sajátra cserélnek, hogy nekik nagyobb legyen a szabadságuk.
Izrael lojális az amerikai fegyvergyártókhoz, de mert az amerikaiak pénzét költi el amerikai fegyverekre, ugyanakkor az USA kormánya lojális Izrael ügyéhez, mert az amerikai kormány és a fegyvergyártók nagy része a zsidó származású személyek befolyása alatt áll.
Így ebből a kölcsönös(?) lojalitásból jóval nagyobb önállóság jut Izraelnek, mint a többi potenciális vevőnek, tehát őrájuk soha nem fog vonatkozni az export fegyverekre bejelentett - amúgy is eleve meglévő - korlátozás.
Összehasonlításul, a szovjetek annó a külföldre eladott fegyverekre, elsősorban mint fegyverekre és nem mint termékre tekintettek, ahol is a különféle régiók aszerint az összetett képlet szerint kaptak fegyvert, hogy mennyire megbízható az ügyfél, mennyire tudják garantálni a gyárak a minőséget és mennyire biztos az üzemeltetési háttér.
Ennek megfelelően a Szovjet Vörös Hadsereg volt a fő vevőkör, ők a VSz országok területén is mint harcoló alakulatok voltak, tehát nekik mehettek a magasabb, ugynevezett harci beállítások és az emiatt sűrűbb szervízigény, de egyben a sűrűbb alkatrész utánpótlás is.
A VSz államok már szerényebbre vett, de ezáltal biztosabb képességű technikát kaptak, ahol is az adott hardver tényleges képességéhez képest egy redukáltabb, de stabilabban működő rendszer állhatott hadrendbe, viszont ezek célja se volt más, mint a Szovjetúnió elsődleges védvonala.
Ugyanis a szovjetekbe erősen beleégett a Nagy Honvédő Háború tarumája, ezáltal három dolog lebegett a szemük előtt:
- A Nyugat országai (NATO, burzsujok, fasiszták) támadni fognak
- A VSz-re, mint szövetségre szükség van, elsősorban mint ütköző zónára, ezért a megfelelő minőségű felfegyverzésük és a lojalitásuk nagyon fontos
- Bármelyik VSz tagállam bármikor a szovjetek ellen fordulhat, nem lehet megbízni egyikben sem, tehát a területükön is állomásoznia kell az oroszoknak
Tehát a szovjet fegyverek VSz-minősége egyszerre volt azért redukálva, mert így biztosabban működött még nem-szovjet szervíz mellett is, de mert ezzel is fennmaradt egy bizonyos biztonsági fölény a szovjetek számára.
A harmadik világ számára készült példányokra pedig inkább volt jellemző mindaz, amit fentebb az amerikaiak esetében is írtam. Onnan jött be a dollár és a fegyverek eladása politikai, de sokkal inkább gazdaságpolitikai befolyás volt. Az arabok dollárral fizettek és ha meg voltak elégedve, akkor megint dollárral fizettek és ez a Szovjetúniónak jó volt. Viszont mégse adták el ide az elsővonalas technikát, mert így is bejött a dollár.